Amikor az elkövetett bűn erénnyé válik – Százhúsz éve jelent meg A skarlát betű

–

Van rengeteg könyv, amelyeket örömmel, élvezettel olvastam, aztán pár hónap múlva egyetlen szereplőre, eseményre, leírásra sem emlékeztem az egészből. Aztán vannak azok a könyvek, amiknek olyan aurája, stílusa és története van, hogy harminc év távlatából is emlékszem, hogy melyik fotelben ültem, mit ettem és milyen zenét hallgattam, miközben olvastam őket. A skarlát betű pont ezek közül való.

Beteg voltam, a nagymamám húslevessel és reszelt almával traktált, és a kockás pokrócban a barna kordbársony kanapén ülve olvastam ki egy nap alatt, miközben a bátyám szintén betegen üvöltette a Styxet. Annak ellenére, hogy ennyire erősen megmaradtak a körülmények, mégis az az érzésem, hogy egy pillanatra sem tudtam kiszakadni abból a világból, amit Nathaniel Hawthorne teremtett meg a puritán és bigott bostoni világban.

Aki a Demi Moore-féle változat alapján kezd bele a könyvbe, pont azt nem fogja megtalálni benne, amit keres: a szerelmet, azaz inkább a szerelem történetének a leírását. Tulajdonképpen az egész regény során nem derül ki, hogy a „bűnös” szerelem, a házasságtörés hogyan történt, mi is köti össze valójában a két „vétkes” embert, a főszereplő Hester Prynne-t és az egyre jobban összeomló Dimmesdale lelkészt. A főszereplők szinte mindvégig egyfajta allegóriaként jelennek meg, a valós történetük is csak sejthető, igazi kapaszkodókat nem ad Hawthorne az olvasó kezébe.

„Érdekes, hogy a legmerészebb gondolkodó emberek sokszor tökéletes megadással alkalmazkodnak a társadalom külső szabályaihoz. A gondolat maga kielégíti őket anélkül, hogy azt a cselekvés hús-vér valóságává formálnák.”

A regény egy olyan álszent világban játszódik, amely kapva kap az alkalmon, és amikor a bűn láthatóvá válik, lesújt a bűnösre. Ismerős? Ugye?

Teljesen mindegy, hogy melyik évszázad milyen világába helyezzük a szereplőket, hiszen az alaphelyzet bármikor és mindenhol megállná a helyét.

Adott egy nő, aki a férje nélkül érkezik egy új környezetbe. Ott beleszeret a helyi lelkészbe és a kapcsolatukból megszületik a gyerek, aki a terhesség első jeleitől kezdve élő felkiáltójelként mutatja anyja bűnét. A történet itt kezd igazán széppé és értékessé válni a mindenkori ember számára: egy több száz éves történet nőalakja nemhogy vállalja, de csodálattal, szeretettel és mindent legyőző büszkeséggel veszi körül bűnének a bizonyítékát, a gyermekét. Egy több száz éves történetben a nő semmilyen szín alatt nem vallja be, hogy ki volt a társa a bűnben.

Egy több száz éves történetben a nő erényt kovácsol az úgynevezett erénytelenségéből és a ruhájára kötelezően ráhímzendő A betűt (ami az adultery, azaz házasságtörés, kezdőbetűje) gyönyörűen kihímezve, büszkén viseli.

„Egyikünk sem várhat semmi jót ebben az életben, amióta a gonosz útvesztőben tévelygünk, és lábunk minduntalan megbotlik a bűnben, amivel utunkat teleszórtuk.”

Ebben a történetben a nő egy álszent világban nem hagyja magát megalázni, tudja, hogy az érzései tiszták. Sem a szerelme, sem a gyermek iránt érzett szeretete nem befolyásolható a közvélemény, vagy mások rosszindulata által. Hesternél jobb anya, segítőbb ember és egyben lojálisabb lény tényleg csak a mesékben létezik. De hát a regény nem hús-vér embereket, hanem típusokat kívánt ábrázolni. Maga a történet szinte lényegtelenné válik, amikor a karakterek jelleme kerül a középpontba.

„Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat.”

Az álszent világban egy lelkész saját lelki küzdelmeiről prédikál, a közösség szemében egyre magasabbra emelkedik, miközben vergődik. Az álszent világban már nemcsak arról beszélhetünk, hogy a nő nem árulja el a szerelmét, hanem arról, hogy a férfira bízza, hogyan kezeli a közös bűnüket. Az álszent világban a felszarvazott férjről nem tudjuk meg, hogy miért hagyta magára évekig az asszonyt, de azt igen, hogy semmi más nem vezérli, mint a bosszú. Ebben az álszent világban a férj egyetlen és kiemelt öröme a rombolásban, mások tönkretételében merül ki. Ebben a világban mindenki bűnös, csak nem mindenkire varrják rá nagy, színes betűvel a bűnét. Ebben a világban tulajdonképpen a bűn titka jobban megnyomorítja a lelkeket, mint a vállalása.

Ebben a világban egyetlen ember van, aki szabadnak vallhatja magát. Az pedig maga a „bűnös". Akire rásütötték a bélyeget.

Még mielőtt nagyon eltévedünk, nem a bűnösség teszi őt naggyá vagy mássá, hanem az őszinte, feltétel nélküli szeretet. Ez az a szeretet, ami miatt ő válik egyedüliként igazzá, bátorrá és büszkévé. Nem mellékesen ő az egyetlen, akinek nem kell alakoskodnia vagy hazudoznia. Maga Hawthorne is leírja, hogy „A hazugság sosem jó, még akkor sem érdemes elfogadni, ha a másik oldalon a halál fenyeget.”

Az összes többi erény, hit, vívódás pedig tulajdonképpen jelentéktelen ehhez az igazsághoz képest. Hogy miért? Erre is megkapjuk a választ az írótól:

„Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik a kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni.”

Így végül csupán két szereplő marad, aki ez alól mentesül: a megbélyegzett nő és annak a gyermeke, Gyöngy (Pearl). A gyerek, aki egészen a történet végéig egy különös, csodás, ugyanakkor szinte ördögi lényként tölti be az anyja szívét szeretettel. A gyerek, aki olyan féktelen és vad, mint anyja szerelmi vágya volt, a gyerek, aki felülír minden fájdalmat, még ha egy részét ő okozza is. Tündéri és gonosz egyben. Hestert létével örökké emlékezteti arra a lemoshatatlan bélyegre, amivel élnie kell. Ezzel együtt mindvégig a szeretet ereje mozgatja és ad számára végül némi boldogságot a világában.

Hawthorne rajta keresztül tudja megfogalmazni az egyik legfontosabb gondolatot a női léttel, a női-férfi kapcsolatok és a nők egyenjogúságával kapcsolatban:

„Az elmélkedésre való hajlandóság megnyugtatta talán a nőt, mint ahogy a férfit megnyugtatja, de szomorúvá teszi. Talán mert megoldhatatlan feladatot lát maga előtt.

Először fel kellene borítani a társadalom egész rendjét, és aztán újjáépíteni. Másodszor: a férfinem lényegét vagy legalábbis öröklött szokásait, amelyek már szinte természetévé lettek, kellene gyökeresen megváltoztatni. Csak akkor foglalhatná el az asszony magához méltó, tűrhető helyét a világban.

És végül, ha mind e nehézségeket sikerül legyőzni az alapvető újításokkal, még mindig semmire se mehet a nő, amíg önmagát még gyökeresebben át nem formálja. Kérdés, nem pusztul-e el akkor éppen az az éterikus valami, ami az asszony igazi lénye. Súlyos problémák ezek, és gondolkodással sohase birkózhatik meg velük senki. Az asszony is csak egy módon oldhatja meg őket. Abban a pillanatban, amikor szíve kerekedik felül, az egész kérdés elillan.”

Akkor most nézzünk magunkba százhúsz év távlatából. Sikerült ez nekünk? Nem állítunk pellengérre embereket? Elismerjük az egyenjogúságot? Nem kiáltunk ki folyton bűnösnek valakit? Tudunk a bűneinkkel együtt élni? És végül, de nem utolsó sorban: vajon nem a szeretet a legfontosabb dolog a földi létünkben?

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Jelenet A skarlát betű (1995) című filmből – Forrás: Getty Images/Mondadori