–

A kérdések a történet megírása óta munkálnak bennem…

... és nem titkolom, hogy még mindig nem múlt el a felháborodás belőlem. Bevallom, sem szakemberként, sem anyaként nem találok megnyugtató magyarázatot rá. Az egyetlen, és nem elhanyagolható tény azért némiképp vigasztal:

hétévesünk köszöni szépen, jól van, mi több, remekül! Például csillagot kapott magatartásból, (szeretnék emlékeztetni minden olvasót, hogy ő volt a pedagógusok szerint a magatartászavaros kisgyerek, az osztály szégyene) teljesen megnyugodott, agresszivitásnak nyoma sincs benne.

Érzi, hogy szeretik, elismerik, dicsérik. Otthon lelkesen írja a házi feladatot, és vidáman mesél a suliról. Azóta úgy indulnak iskolába, mint egy normális család, a gyerek nem ellenkezik, inkább szívesen megy.

Nem csoda történt, „csupán” annyi, hogy a szeretetre, elfogadásra, jutalmazásra épülő nevelés egyszerűen megtette a hatását. Mindez nem egy alternatív intézményben esett meg, hanem egy teljesen „hétköznapi” általános iskolában, remek pedagógusok védőszárnyai alatt. Akik valahol azt tanulták, és azt tapasztalják, hogy a szeretetre, megerősítésre épülő nevelés lehet csak igazán hatékony.

Tanácstalanságom ellenére is kikívánkozik belőlem néhány gondolat – magyarázatképpen:

A kisgyerek a világot szorongatónak éli meg, mert nagyon sok mindent nem ért benne. Így van ez az iskolával is. Az ottani kihívásokhoz fel kell nőni, az idegrendszerének is meg kell érnie bizonyos készségek elsajátításához. Az iskolai lét okozta szorongások elviselését erősen befolyásolja az érzelmi stabilitás.

Iskolaérettség ide vagy oda, erre bizony nem egyszerre érnek meg a gyerekek. Vannak, akik előbb, de olyanok is, akiknek meghaladja az aktuális alkalmazkodóképességét ez a kihívás. Ám az esetek döntő többségében ettől egyetlen gyerek sem válik sem beteggé, magatartászavarossá. A terhelhetőséget tekintve hatalmasak az egyéni különbségek, főképpen az iskoláskor kezdetén. Egy ingerlékenyebb, kevésbé figyelmes kisgyerek értékei semmivel sem múlják alul a jobban alkalmazkodó társait.

Neveléslélektani szempontból alapvetőnek tartom, hogy a megbízzunk a kisgyerekek jóság iránti vágyában.

Ők jók akarnak lenni, és ezt csak jutalmazással lehet elősegíteni. Ez az egyik legjobb szülői és pedagógiai befektetés.

A pedagógus tekintélye sohasem fakadhat elnyomásból. Mint tudjuk, az első tanító néni/bácsi a kisiskolás életében nagyon fontos tekintélyszemély. A gyerek mindenekfelett meg akar felelni neki, elhiszi azt, ahogy a pedagógus róla vélekedik. Ez veszélyes eszköz egy tanár kezében, sok mindenre használható. Lehet építő, de sajnos kifejezetten személyiséget-, lelket romboló is; főleg, ha a tanár nem a megfelelő módszereket használja, mint a fönti esetben is.

Iskolai keretek kontra emberi helyzetek

Amikor egy kisgyerek iskolába megy, sok helyen sajnos sem a szülőnek, sem a gyereknek nincs választási lehetősége. Iskolaválasztás csak a nagyobb városokban létezik. Nagyon sok intézményben olyan keretek vannak, amelyeket mindenképpen be kell tartani - ha bírja a gyerek, ha nem.

Miközben tőlünk nyugatabbra már réges-rég rájöttek: elsőben tilos megterhelni a gyerekeket. Olyannyira, hogy „klasszikus módszerekkel" alig tanulnak valamit. A számolás és olvasás is késleltetett, nincs stressz, nincs kényszer, nincs lecke. Ellenben van fejlődés és motiváció, ahelyett, hogy agyonhajszolnák és neurotizálnák a kicsiket.

Egy gyereket nem lehet betörni, nem lehet „móresre” tanítani, főleg nem egy hétévest

Természetesen előfordul, hogy egy kisgyerek nehezebben alkalmazkodik, mint a társai, és figyelmetlenebb. Ha ez állandósul, akkor az mindig jelent valamit.

Az viszont soha semmilyen körülmények között nem fordulhatna elő, hogy emiatt megalázást, nyílt elutasítást éljen meg a társaitól, méghozzá tanári utasításra. Ez minősíthetetlen pedagógiai hiba.

Sajnos a gyerekek nagyon hamar alkalmazkodnak a negatív minősítéshez, sokkal hamarabb, mint gondolnánk.

Te vagy az osztály szégyene, a legrosszabb, legneveletlenebb, semmire se való… és a gyerek elkezd ennek megfelelően viselkedni, egyre frusztráltabb, nő benne az agresszió, hisz nincs elismerés, nincs jó szó, még akkor sem, ha rászolgál. Figyelmet csak akkor kap, ha rendetlen, de akkor aztán kitüntetett az a figyelem. Nem csoda, hogy gyorsan kialakul benne az a tudat, hogy a szidáson kívül ő aztán semmire sem való. Persze hogy ellenáll, elvégre csak így tud védekezni. Egyébként  eszköztelen, hiszen nincs értéke annak, ha jól viselkedik, mert arra senki sem figyel.

Történetem kis hőse szerencsésnek tekinthető...

... hisz ő aztán ellenállt, de nagyon, és ezt mindenki észrevette. Ő így tudta megvédeni magát, mivel „rosszaságának” híre ment iskolaszerte. Szerencsére a szülőket sem kímélték, így született aztán a viszonylag gyors döntés: iskolaváltás.

De mi lesz azokkal a gyerekekkel, akik inkább csendben szoronganak, nem mernek ellenállni, és kénytelenek megfelelni tanítójuk olyan esztelen kérésének, hogy közös erővel alázzák osztálytársukat… Vagy ami még rosszabb, elviseljék, hogy naponta megalázzák őket?

Mi, felnőttek, szülők, tanárok sokféle dolgot látunk, tapasztalunk, mindenféle tudás birtokában vagyunk. Bizonytalanság esetén kérdezünk, cselekszünk, és ebből talán okulunk is. Valószínűleg előre látunk bizonyos dolgokat, mindenesetre nem vagyunk eszköztelenek. A gyerekek viszont védtelenek, sokszor tehetetlenek, és áldozatául válnak a felnőttek viselkedésének.

A tanács egyszerű: figyeljünk rájuk, vigyázzunk rájuk, szeressük őket. Így nekünk is sokkal könnyebb lesz az életünk.

Szalánczi Kriszta

klinikai szakpszichológus

Korábbi cikkünket a hétéves kisfiú történetéről ITT olvashatod el.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/stockfour