Küldetéstudat. Azt hiszem, ez egy olyan szó, amit valamilyen szinten mind ismerünk – legalábbis nálunk, itt a WMN-ben, gyakran elhangzik. Mindannyiunk életében van ugyanis legalább egy olyan ügy, amit a zászlónkra tűztünk, ami igazán fontos nekünk, ami tájékozódási pontot ad az életben, és aminek – és ez itt a legfontosabb – szeretnénk hírét vinni, amerre csak lehet. A mi eszközünk ehhez az újságírás, de privát szinten többen találtunk hozzá más csatornákat is. Van, aki blogot ír, van, aki futóversennyel gyűjt adományt, és olyan is, aki marginalizált csoportoknak tart edukációs programokat.

Az azonban, amit egy 24 éves brit férfi, Louis Alexander vállalt másfél évvel ezelőtt, azt hiszem, mindannyiunk fantáziáját felülmúlja. Úgy döntött ugyanis, hogy mind a hét kontinensen lefut egy maratont, kiválasztva az adott vidék legtávolabbi és legkeményebb szakaszát, hogy így hívja fel a világ figyelmét a demencia elleni küzdelem fontosságára.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

REAL LIVES🎙️ (@reallives.pod) által megosztott bejegyzés

Egy fiú, aki betartja az ígéretét

Magas, vöröses hajú, fehér bőrű srác a képernyőn, szavai alapján inkább saccolnám harmincon felülinek, mint a húszas évei elején járónak. Az első interjúban, ami elém kerül, még csak 22, de olyan tudatosság és tenni akarás, olyan elszántság sugárzik belőle, amire ritkán látni példát. Azt hiszem, spirituális körökben az ilyen típusú emberekre mondják azt, hogy „öreg lélek”.

Alexander olyan, mint aki 10 életet leélt már: pontosan tudja, mit akar, és tisztában van a mondatai súlyával, amikor a családjáról és a sporthoz való viszonyáról mesél. Nagy szavak hangzanak el, de nem üres ígérgetésről van szó: valóban 14 hónapot szán arra, hogy fogadalmához híven emléket állítson néhai nagyapjának.

Rick Taylor kapitány igazi hőskarakter volt: a brit seregben szolgált 38 évig, és rajongott a sportért, a kalandért, unokája azonban ezt az oldalát már nem ismerhette. Louis mindössze kétéves volt, amikor Taylort demenciával diagnosztizálták, a következő 17 évben pedig közelről láthatta, ahogy a nagyapja leépül.

„Az emlékeim sajnos valójában nem róla szólnak, hanem egy demens nagypapáról. Nem ismerhettem őt felfedezőként, kalandorként, brit katonaként, csak beteg emberként. Ennek ellenére nagyon szerencsésnek érzem magam, hiszen anyám és a nagymamám rengeteget mesélt róla, és az ő emlékeik alapján mindig is rajongtam érte”

– meséli Louis. A nagypapája temetésén elmondott gyászbeszédében megígérte: addig támogatja a demencia elleni küzdelmet, amíg az orvostudomány elő nem áll egy hatásosabb diagnosztikai eljárással. „A diagnosztika a mai napig akadályokba ütközik, és minden harmadik ember diagnózis nélkül marad, ami egyben azt is jelenti, hogy nem kap megfelelő kezelést a problémájára.”

Louis nyílt levelet fogalmazott a brit kormánynak, 16 millió font támogatást kérve az Alzheimer Research UK számára, és eldöntötte: mind a hét kontinensen lefut egy maratont a levéllel a zsebében, jelképesen dolgozva azon, hogy eljuttassa az üzenetét a miniszterelnökhöz. „Azért futok hét maratont hét kontinensen, mert ezzel szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a demencia globális probléma, ami a világ legtávolabbi, legeldugottabb részein is létezik. Jártam olyan tájon, ahol nem tudták, mi az a maraton, de a demenciát ott is ismerték – még ha nem is név szerint, de tünetek alapján biztosan.” 

Nem akármilyen nehézségekkel nézett szembe

Nem ez volt az első alkalom, hogy Louis szembeszállt a természet erejével: a fiú már öt évvel ezelőtt is gyűjtést szervezett az Alzheimer Research UK számára, amikor nagypapája soha be nem teljesült álmát megvalósítva megmászta a Kilimandzsárót. Itt azonban nem állt meg: ez után 17 nap alatt lefutott 17 különböző maratont, majd a Dardanellákon keresztül átúszott Európából Ázsiába, és ezek után vetette bele magát eddigi legnagyobb vállalásába, a hét maraton lefutásába. Ami, nos, a körülmények miatt sokkal inkább bizonyult túlélőútnak, mintsem távfutásnak.

Alexander első útja Marokkóba, az Agafay-sivatagba vezetett, ezután a jordán Rum vádi következett. Aztán jött Alaszka, majd az ausztrál outback (amit általában csak „isten háta mögöttnek” neveznek), az amazonasi esőerdő, a sarkkör, végezetül pedig a legnagyobb erőpróba mind közül: az Antarktisz.

 „Nehezítette a helyzetet, hogy ezekre a tájakra nem úgy kellett készülni, mintha hagyományos maratont futnék. Nem az volt a cél, hogy gyors legyek, hanem az, hogy fitt, és ne sérüljek meg. Ráadásul sokszor már az is igénybe vett fizikailag, hogy egyáltalán eljussak ezekre a meglehetősen távoli helyekre.”

Alexander edzője hozzátette: nehezítette az edzést, hogy sosem tudták, mire számíthatnak, a jégtől a homokig bármilyen talajon meg kellett hogy állja a helyét. Éppen ezért elsősorban az ízületek stabilizálására, a testtudat erősítésére, és reflexek fejlesztésére koncentráltak.

És nagyon jól tették, ugyanis Alexander egészen más nehézségekkel szembesült, mint amikkel egy salakos futópályán találkozik az ember: Marokkóban 40 fokban futott, és vadkutyák vették üldözőbe, Alaszkában a havazás miatt lefagyott az út és a csúszós jégen tett meg 42 kilométert, az esőerdőben óriási viharban kellett haladnia, az Antarktiszon pedig mínusz 26 fokban teljesítette a távot.

Mint elmondta: a legnagyobb hatást mindig az adott térség kultúrája és élővilága gyakorolta rá, és elképesztően hálás a helyi közösségeknek, amiért támogatták őt.

„Rum vádiban a beduinok láttak vendégül, elképesztő élmény volt, Észak-Amerikában pedig a helyi alaszkaiak segítettek az utamon. Iszonyúan szerencsés vagyok, hogy ilyen támogatást kaptam, ugyanis ezek az utak tele vannak nehézséggel mind a táj adottságai, mind az időjárás, mind a vadon élő állatok tekintetében. Olyan nehézségekkel, amiket csak a helyiek ismernek, és amikre ők tudtak igazán felkészíteni” – meséli, hozzátéve: az ominózus vadkutyás menekülésénél is a helyiek mentették meg, ugyanis amikor a kísérőcsapat észrevette, mi történik, egy jellegzetes, állatok ellen kifejlesztett kiabálással és tapsolással kergették el a kutyákat.

„A legjobban azonban az antarktiszi maraton viselt meg. A hideg és a csípős hóvihar miatt olyan fájdalmat éltem át, hogy azt hittem, véreznek a belső szerveim. De nem, csak a csapadék csípett. Ez a maraton sokkal inkább szólt az életben maradásról, mint a futásról.”

Kétség sem fér hozzá, Louis történetei filmbe illők, a szavaiból mégis szerénység, alázat árad. Nem kérkedik, nem henceg teljesítményével – őszinte odaadással mesél az élményeiről, és az akadályok ellenére is azt mondja, élete legszebb 14 hónapján van túl. 

„Azt gondolom, az elhatározás, a szellemi rákészülés sokkal nehezebb, mint maga a maraton. Az első edzés, a konzisztencia fenntartása az igazi próbatétel. Mindig arra emlékeztettem magam, hogy minden csak átmeneti, olyan ez az egész kaland, akár az óceán: a háborgását is nyugodt órák követik.”

Alexander a projektet végül december 15-én fejezte be, támogatást gyűjtő weboldala továbbra is aktív. Mint az interjúiban elmondta: azzal, hogy lefutotta a maratonokat, a célját még nem érte el, és tovább folytatja a küzdelmét.

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Louis Alexander hivatalos Facebook-oldala

Takács Dalma