Dr. Karsai Dániel: „A betegség kiszolgáltatottá tesz, de nem tehet teljesen önzővé”

–

Dr. Karsai Dániel strasbourgi beadványával azt szeretné elérni, hogy a magyar kormány módosítsa a jelenleg hatályban lévő jogszabályokat, és lehetővé tegye az asszisztált öngyilkosságot. Jelenleg ugyanis, ha bárki segítségére lenne, akár úgy, hogy segít neki a külföldre jutásban, egytől öt évig terjedő szabadságvesztéssel is sútjható, csak úgy, mint a külföldi orvosi csapat, aki az alkotmányjogász öngyilkosságában közreműködne. A november 28-i nyilvános strasbourgi tárgyalásról ITT írtunk korábban, Karsai a héten pedig az otthonában adott egyórás exkluzív videóinterjút a WMN-nek.

Az elmúlt egy év legdurvább mélypontján van túl – testileg és lelkileg is

„Az elmúlt egy hét volt az első, ami fizikailag tényleg rossz volt. Ez lehet, hogy meglepő, de mindenem fájt, pedig, ugye, az ALS-ben nem fáj az embernek semmije. Most fájt a fejem, alacsony volt a vérnyomásom, durva gyomorgörcseim voltak, nyüszköltem a fájdalomtól. Az erősebb izomrángás a lábamban még most is megvan. Nem megoldható diszkomfortérzetem volt, a táplálkozást, a vécére menést inkább nem részletezném. Minden kijött mindenhol. 

Amikor emberi méltóságról meg méltatlan helyzetekről beszélünk, ez is árnyalja a képet. 

De hangsúlyozom, hogy továbbra sem merült fel egy percre sem, hogy feladjam. Nem is bánom, hogy most van ez az interjú. Ha fáradt vagyok, szólni fogok, de 

most egy kicsit más, gyengébb oldalamat is láthatják az érdeklődők. Nem csak a szellemeskedő, jólfésült, ingben, szép nadrágban ülő, a halálon viccelődő körszemüveges értelmiségit.” 

Kiemeli, hogy mivel egy vírusos gyomorfertőzésről volt szó, tisztában volt vele, hogy jobban lesz, de mint mondja, akinek a fájdalom, a szenvedés a mindennapi életének a része, az nem ennyire szerencsés, és nem gondolja, hogy másoknak kellene eldönteniük, hogy az ember feladhatja-e ezt a küzdelmet. 

Hangsúlyozza, hogy egy beteg embernek soha nem kellene szégyenkeznie: „A betegségben nincs semmi szégyellnivaló. Igen, kacska a kezem, alig bírom megemelni. Igen, lecsúszott az orromról a szemüveg. Igen, izzadok. Ha hölgy lennék, kemoterápián elveszteném a hajam. És? Szörnyű dolog, de nem szégyellnivaló.

Én se érzek szégyent. Fájdalmat és mindent szart igen. De szégyent nem vagyok hajlandó.”

Novák Katalin után Orbán Viktorral is szívesen találkozna 

Karsai a héten Novák Katalin köztársasági elnökkel találkozott, bár arról, hogy miről beszélgettek zárt ajtók mögött, egyelőre semmit nem árul el, de azt mondja, konstruktív találkozó volt, és lesz folytatás. Mikor arról kérdezem, hogy Orbán Viktorral is kérvényezett-e már ilyen lehetőséget, nevetve mondja, hogy még nem, de szívesen találkozna vele is. Az is szóba kerül, hogy a jogalkotók részéről is olyan mértékű figyelmet tapasztal-e, mint ami a társadalom oldaláról egyértelműen megvan:

„Nyíltan még nem, de nyílik a kapu. Mint volt igazságügyi minisztériumi munkatárs, azt mondom, nem várható el, hogy egy ilyen, a semmiből felmerülő új kérdést azonnal megoldjon a kormány, a parlament. Szeptember 26-án senki nem gondolta volna döntéshozói pozícióban, hogy az év vége az életvégi döntésekről is fog szólni. Idő kell, de már lassan igenis elvárható, hogy érdemben mondjanak valamit a döntéshozók. Az első meglepetés eltelt.

Mindenki együttérez velem, bízzunk a csodában, de most már lehet tényleges lépéseket tenni. Most már számonkérhető, hogy fortyog-e ott valami a minisztériumokon, a parlamenten belül szakmailag. Meglátjuk.”

Mindig csak a következő lépés

A november 28-ai nyilvános strasbourgi meghallgatás után most két új beavatkozót is beengedtek az ügybe, meséli, akik véleményt nyilváníthatnak, és amelyre január 29-ig Karsaiék is reagálhatnak, csakúgy, mint a kormány január 5-ig benyújtott észrevételeire is. A két új szereplő a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) és meglepő módon, az olasz állam.

Az állapotát illető következő lépések kapcsán így fogalmaz:

„Ez nem csak egy nevetésről szóló interjú. Még az orvosomnak se írtam meg, de ma vagy holnap meg fogom. Sajnos a nyelés egyre nehezebben megy, úgyhogy a gyomorszonda föltételét kérni fogom,

ami négy-öt nap kórház, ha jól tudom, de majd az orvosom elmagyarázza. Ez a következő lépés, illetve, hát ugye, pötyögni már nem tudok, úgyhogy valamilyen szemmel, fejjel irányítható alternatív kommunikációs eszköz (beszerzése).” 

Karsai őszintén mesél arról, hogy a diagnózis kézhezvételétől négy hónapon át küzdött pánikrohamokkal és depresszióval. Szakember segítségét kérte, azóta is fegyelmezetten szedi az antidepresszánst, de mint mondja, nemcsak ez volt, ami segített neki abban, hogy kilábaljon ebből a mélységből, hanem valamiféle spirituális erő is jelen volt, amit nem tud megfogalmazni. 

A 46 éves alkotmányjogász másfél évvel ezelőtt még 30 kiló nettó izommal volt több, mint most, egy évvel ezelőtt még csak bicegett, ma már semmilyen szinten nem képes ellátni magát.

„Én egy nyomorék vagyok. A betegség nem lassul és nem állt meg egy percre sem.”

Mikor arról beszélgetünk, hogy lehet-e bízni a csodában, elmondja, hogy ez a tanács nem egy spirituális vezetőtől jött, és mint mondja:

„Ez annál sokkal bonyolultabb, hogy nagyon kell bízni benne és meggyógyulsz.”

Hozzáteszi, a magyar egészségügytől nem sok segítséget kapott a tüneti kezelését illetően, ami, ha másként lenne, talán lassabban romlana az állapota. „Ez nem a nekem segítők kritikája, hanem a mellőlük hiányzó öt-hat-nyolc-tíz emberé. Mindent magamnak kell kikaparni, és komplex módon senki nem figyeli, hogy mi van velem.”

A betegségnek van egy ritkán tárgyalt aspektusa is 

Karsai semmit nem kezel tabuként, így nyíltan beszél arról, hogy nagyon is vágyna egy társra, a fizikai érintésre, az intimitásra, de elég reálisan tekint a helyzetére. 

„Nem elvárható, hogy valaki a legszebb éveinek egy részét, a saját női mivoltát teljesen föladva, hősiesen ápolónő legyen, ahelyett, hogy élnénk, buliznánk, elmennénk ide-oda, szexelnénk, amennyit csak lehet. […]

Nem hősies pózok kellenek, hanem realizmus és valódi segítség. A betegség kiszolgáltatottá tesz, de teljesen önzővé nem tehet.

[…] Rengeteg nő érdeklődik irántam, de mindenkiben az anyai ösztönt ébresztem föl, a nőit nem. Amit teljesen megértek. Nekem sem a kerekesszékes nyomorék nők tetszenek az utcán, most sem. És ez az én számból nem sértés. Nagyon furcsa átélni mindezt. Két évvel ezelőtt más volt a helyzetem az ismerkedés frontján. Most fel sem merül. Vállalom, hogy férfiként elsődleges fizikai igényem továbbra is lenne rá.”

Hogyan érdemes egy beteg emberhez viszonyulni?

Karsait arról is kérdezem, hogyan szeretné, ha hozzá viszonyulnának, hiszen ahogyan a halál, úgy a betegség is mélyen tabusított, sokszor vannak az érintettek, de a környezetükben élők is zavarban, mit is kellene kezdeni a helyzettel.

„A beteg embert betegként kell kezelni, de a helyén. A haldoklót haldoklóként, de a helyén”

– mondja.

Szerencsésnek vallja magát, amiért szellemi emberként feltölti, ha jogfilozófiát hallgathat YouTube-on, sorozatokat, filmeket nézhet, olvashat, ügyvédkedhet, amelyre a mai napig van lehetősége. Ha azonban színész, balett-táncos, óvónő, vagy éppen nagypapa lenne, akinek a legnagyobb boldogsága az, ha az unokáival játszhat, egészen más lenne a helyzet.

Még nem akar meghalni, mert mint mondja, amíg tud kommunikálni, és ez nem jár állandó fájdalommal, addig van értelme az életének. Ugyanakkor hozzáteszi: 

„Az óra ketyeg, és nem lassít a szemétláda.” 

Az, hogy nyilvánosan küzd a jogszabálymódosításért sok energiáját elveszi, de ugyanakkor fel is tölti

„Ez az első olyan interjú, amit igazán fáradtan adok. De nekem ez az életem. Alkotmányjogot csinálni, alkotmányjogi kérdéseket megbeszélni. Azt érzem – és ezt nem tudom szerényen mondani –, hogy soha nem voltam ilyen jó. A strasbourgi beadványunk életem egyik, ha nem a legjobbja. A strasbourgi beszéd is. Nekem ez iszonyat nagy erőt ad. […] De nekem se segít, csak értelmet ad. Tehát ilyen szempontból segít. Nagyon is sokat.”

Képek: Csiszér Goti/WMN

Krajnyik Cintia