Mobiltelefon az iskolában: mire megyünk a teljes tiltással?

–

Mobiltelefon-tiltás: közösségi szabályok vs. központi tilalmak

Mikor legyen először saját telefonja a gyereknek? Az okosóra jó megoldás-e? Mi van akkor, ha egy csomó szülő még nem akar a gyerekének telefont venni, de az osztályban másoknak már van, szóval az ő gyerekük is akar egyet? Ha már megjelentek a telefonok az osztályban, mit csináljanak a tanárok? Hogy tudják megakadályozni a pad alatti telefonozást, az órai fotózást, felvételkészítést és persze azt, hogy a gyerekek különböző online csoportokba verődve ugyanazt csinálják, mint amúgy általában: beszélgessenek, vitatkozzanak, összevesszenek, valakit kirekesszenek, bántsanak? 

Ezek a kérdések évek óta velünk vannak. Sok iskolában (főleg általános iskolákban) már saját hatáskörben hoztak szabályt arról, hogy ha valaki telefonnal érkezik a suliba, azt reggel le kell adnia, és csak a tanítás végén kapja vissza. Ahhoz, hogy ma ilyen szabály születhessen, a szülők közös döntése kell (ez általában osztályszinten jön össze), vagy az iskolavezetés írja bele a házirendbe.

Nincs tökéletes út, de azért a kis közösségben, közös megegyezés és értékválasztás alapján bevezetett szabályok általában jobban működnek, mint a központi tilalmak.

Leginkább azért, mert ilyenkor a szülők is abban érdekeltek, hogy ezeket a szabályokat be is tartsák.

Más esetben elképesztően kreatív megoldásokkal találkoztam már. A klasszikus, „add le apa régi telefonját, a sajátodat meg tartsd magadnál, hogy el tudjunk érni” és a „mondd, hogy otthon hagytad” mellett nyilván mindenkinek eszébe jut még vagy száz remek megoldás. 

Kevesebb telefon – kevesebb gond?

Az órai és iskolai telefonhasználat sok szempontból átok. A tanár ritkán tud érdekesebb lenni, mint a TikTok, egy 45 perces óra soha nem lesz olyan érdekfeszítő, mint egy másfél perces bármi. Szóval, jobb a versenyhelyzetet nem megteremteni, hanem elkerülni. Legalább időlegesen. 

További gyakori érv a tanárok, iskolák oldaláról, hogy tartanak attól, a gyerekek felvételeket készítenek az órán. Ilyen ügyünk elég sok van: a diákok készítenek egy előnytelen képet a tanárról, majd azt zárt csoportokban megosztják, és utána indul a móka (kommentek, beszólások, megosztások stb.). A másik félelem a felvételek kapcsán az, hogy ha egy tanár dühében kiabál, vagy olyat mond, amit később megbán, de arról készült egy felvétel, akkor azt a szülők, a tanártársak, vagy még nagyobb nyilvánosság számonkérheti rajtuk.

Senki nem tökéletes. Mindenkivel történik olyan, amiről később úgy gondolja, hogy „bár ne csinálta volna” – de ha ennek nyoma van, a következmények akár súlyosak is lehetnek. 

Az az érv, hogy a gyerekek netes iskolai zaklatásra (online bullyingra) használják a telefont, sokkal ritkábban merül fel az intézmények oldalán érvként. Egyrészt, mert általános az a nézet, hogy az iskolának csak azzal van dolga, ami az iskola épületében, tanítási idő alatt történik (ebbe ugye az online ügyek nem tartoznak bele). Másrészt, mert az iskolai zaklatást igen gyakran egyfajta jellemhibának tekintik, amivel a szülőknek van dolguk („Neveljék meg azt a gyereket!”). A sulinak maximum annyi a feladata, hogy a saját berkeiben ügyeljen a rendre, tehát, ha valaki bajt okoz, azt penderítse ki. 

Ilyen hozzáállás mellett nyilván nem a gyerekek online biztonságáért való felelősségvállalás az elsődleges szempont, hanem az intézmény lehető legkényelmesebb működtetése.

Ebbe tökéletesen illeszkedik, hogy ha kevesebb a telefon, kevesebb a gond (nem lesznek lopásos, elvesztéses, eltűnéses esetekből adódó viták sem). Nosza, tiltsuk be a telefonhasználatot!

A legvadabb vadnyugat

Igazi érv kevés szól amellett, miért jó a telefon az iskolában. Felsőbb tagozatokban lehetne használni az órákon egy-egy alkalmazást (a Kahoot például elég népszerű), vannak tanárok, akik a médiaértés részeként segítik a gyerekeket abban, hogy „jobban tudják olvasni a telefonjukat”. De ezek nem tekinthetők általános trendnek. Miközben akár lehetne is dolguk az iskoláknak a digitális edukációval – a gyerekek végül is hamarabb találkoznak mobiltelefonnal, mint kétszikű zárvatermővel. 

De a hozzáállás mégis inkább elutasító, amiben vaskos része lehet annak is, hogy Magyarországon a tanárok közel fele 50 évesnél idősebb, a digitalizációt inkább kívülről figyelő felnőtt. 

Ugyanakkor, ha egy lépésnyivel távolabb lépünk az iskoláktól, és a gyerekkori telefonhasználatról mint jelenségről beszélünk, akkor jól látszik, hogy egy olyan rendszerszintű kérdésre kellene választ találni, ami sokkal bonyolultabb annál, mint hogy tiltsuk vagy engedjük. 

Jelenleg a legvadabb vadnyugat van – a gyerekek által is használt alkalmazások jó része semmilyen módon nem vállal felelősséget azért, hogy a felhasználóik között 18 éven aluliak is vannak. Ez hatalmas probléma. 

A nemzetközi ajánlásokban ezért nem csupán arról van szó, hogy szabályozni ajánlott a gyerekek eszközhasználatát, hanem arról is, hogy szabályozni kellene mindenki mást is a gyerekek érdekében. 

Dark design

A dark design az internetes fejlesztések kapcsán elég gyakran használt kifejezés, és azt jelenti, hogy egy platform, alkalmazás vagy eszköz fejlesztője olyan funkciókat épít be, amelyek additívak, veszélyesek vagy kihasználó, kizsákmányoló módon működnek.

Az életkori korlátozások jól láthatóan kevésnek bizonyulnak, ráadásul legtöbbször csak formálisak. Nem kerül semmibe kamuzni egy születési évszámot (és senki nem kér fotót, igazolványt, vagy más igazolást arról, hogy tényleg elmúltál-e már 18).

A gyerekek által is használt legtöbb felületnek olyan jutalmazási, visszajelzési rendszere van, olyan algoritmusokat használ, és olyan módon működik, ami egyértelműen függővé tesz. Leköti és fenntartja a figyelmet, amivel a platform pénzhez jut (a hirdetések, értékesítések által), a gyerek egészséges fejlődésébe meg brutál módon beleavatkozik. 

A kérdés tehát elsősorban nem az, hogy a gyerekeket hogyan korlátozzuk, hanem hogy magunkat, más felnőtteket, meg a cégeket hogyan szabályozzuk. Végtelenül cinikusnak gondolom, hogy a TikTok, a képmegosztó felületek, a chatek, a videójátékok meg egy csomó más program ugyanúgy működhet tovább, mert „azokkal nem tudunk mit kezdeni”, de a gyerekek ne használjanak netet. Vicces. Nyilván be lehet tiltani azt, ami mindenhol ott van. (Nem.) Meg lehet akadályozni, hogy a gyerekek a legtrendibb dolgok iránt érdeklődjenek és elintézzék a hozzáférésüket. (Nem.) A tiltás a legjobb módszer a gyerekeknél. (Nem.) A legegyszerűbb megtiltani valamit, ahelyett hogy rendszerszintű megoldást dolgoznánk ki – ami ugyan lassabb, nehezebb, és kell hozzá a felnőttek felelősségvállalása is, de legalább konstruktív és hosszú távon is megéri. (Igen.)

Valamilyen korlátozás jó lenne

Helyi közösségekben jó gyakorlat lehet a közös megbeszélésen alapuló korlátozás. Még helyesebb talán az újrakeretezés kifejezést használni, mert abban jobban benne van az egyéni elköteleződés, a partnerség, a „szerződéses” jellege annak, hogyan használjuk a jövőben a telefont – mi mint közösség. 

A gyerekek biztonsága fontos szempont, de azt nem tilalommal tudjuk elérni.

Nem tilthatod meg a városi terepjáróknak, hogy az utakon közlekedjenek, de szabályozhatod őket, megbüntetheted a gyorshajtókat, akadályokat építhetsz az útra, hogy ne száguldozhassanak, veszélyeztetve a gyerekeket (is), és persze megtaníthatod a gyerekeknek, hogyan közlekedjenek biztonságosan, és ezzel kapcsolatosan te is jó példát mutathatsz. 

Ez lehetne egy járható út a telefonhasználat kapcsán is. 

Igenis egyet lehet érteni azzal, hogy a telefonhasználatot keretezni, szabályozni kell (egyéni, családi, közösségi szinten). Nagyon fontos lenne, hogy itt se hagyjuk magukra a gyerekeket. Figyeljünk rájuk és az érdekeikre – mert az internetes fejlesztők nem fogják ezt megtenni helyettünk. 

Fontos a gyerekek védelme. De ez elképzelhetetlen anélkül, hogy a gyerekeket képessé tennénk a kritikai gondolkodásra, a felelős nethasználatra, és tudatosítanánk bennük az internet pozitív része mellett a veszélyeit is. 

Fontos, hogy csökkenjen a gyerekek képernyő előtt töltött ideje. Az is nagyon jó lenne, ha kisgyerekkorban még nem használnának a gyerekek önállóan semmilyen képernyős eszközt. Ezek a célok leginkább a szülők edukációjával érhetők el, és nem a gyerekeknek szóló tilalmakkal.

Hol vannak a felnőttek?

És természetesen fontos azt is megelőzni, hogy a gyerekek bántsák egymást a neten. De belegondoltatok már úgy igazán, hogy miért van ez így? Miért történik annyi netes zaklatás, kiközösítés, adatlopás, hamis profillal rosszhír-keltés, zsarolás, meg minden egyéb a gyerekek között a neten?

A gyakori válasz az: mert nem látják a másik arcát. Sokkal messzebb megyünk, sokkal gonoszabb dolgokat csinálunk, ha nem látjuk, hogy az mit vált ki a másikban. Ez igaz.

De tudjátok még, mit nem látnak a gyerekek, amikor a neten vannak? Minket. Felnőtteket. Nem vagyunk ott. Nem segítjük őket. Nem nyújtunk támogatást, biztonságot. Nem jelezzük, ha átléptek egy határt.

Ennek persze örülnek a gyerekek… ahogy annak is örülnének, ha kamiont vezethetnének. De ahogy utóbbit se engedjük (az ő érdekükben), úgy az előbbit sem kellene. Sokkal komolyabban kellene vennünk a felnőtt felelősségünket a nettel, meg az okoseszköz-használattal kapcsolatban. Biztos, hogy lehetne mit szabályozni – először például saját magunkat. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Carol Yepes

Gyurkó Szilvia