A szellem rágógumija?

1996 óta több mint húsz év telt el, és a világ meg a technikai fejlődés is megfordult velünk vagy egymilliószor. Merem állítani, talán az én generációm az utolsó, amelyik még tévén nőtt fel. Nekünk a televíziózás még egészen mást jelentett, hiszen akkor már éppen voltak a háztartásokban tévékészülékek, de csatornaválaszték szinte nem volt, ezért úgy nőttünk fel, hogy maga az élmény egészen mást jelentett, mint manapság. Erről akarok most mesélni nektek. 

A tévét egyébként is divat szidni, cikinek tartani, erősen megy ki a divatból maga a tévézés is mint tevékenység. Olyan elhíresült aforizmák égtek be a köznyelvbe, mint a „én nem nézek tévét, csak a Spektrumot meg a Mezzót”, utalva ezzel arra (talán sok esetben álszenten), hogy egyesek nem akarják az agyukat szennyező, buta show-műsorokkal rombolni, csak ismeretterjesztő adásokat hajlandók megtekinteni. 

Doboz a keretben

A kilencvenes évek elején, amikor az első tévénket megvették apámék, és ami nagyon sokáig tett jó szolgálatot, és színes is volt, ami óriási előrelépést jelentett nagyanyámék fekete-fehér képernyőjéhez képest, rendesen lázban égtünk. 

Egészen addig égtünk lázban, amíg apánk ezt nem korlátozta igen nagy gerjedelemmel.

A tévézésnek szabályai voltak nálunk, méghozzá eléggé szigorú szabályrendszert alakított ki.

Nem nézhettük állandóan, mert fogyasztotta az áramot (ebből nem tudom, mennyi volt igaz, és mennyire intett minket inkább erre nevelő célzattal). Nem nézhettük, ha nem csináltunk rendet a szobánkban, és akkor sem nézhettük, ha nem volt készen a leckénk. Akkor pedig pláne nem nézhettük, ha rossz jegyet hoztunk, vagy ha simán csak rossz fát tettünk a tűzre. Ez pedig az esetemben azért – finoman fogalmazva is – számtalanszor előfordult.

Konkrétan emlékszem arra a napra, amikor húsz évvel ezelőtt elindult itthon az első két kereskedelmi csatorna, a TV2 és az RTL Klub, emlékszem az első arcokra, amelyek felvillantak a színes dobozban, emlékszem Erős Antóniára és Szellő Istvánra (Antóniának már talán akkor is pont ugyanolyan volt a frizurája mint most), és emlékszem, mekkora szenzációnak számított, hogy végre több műsor közül is választhattunk. De apám természetesen ezt is keretek közé szorította. Határozott véleménye volt a műsorok és a reklámok szennyező hatásairól, és szerintem akkor fogalmazta meg mindezt magának, amikor először könyörögtem neki Barbie babáért az áruházban (azt is ördögtől valónak gondolta, végül neki lett igaza…).

Titkos örömök és még titkosabb rettegések

Amikor már abban a korban voltam, hogy éppenséggel leülhettem volna a komolyabb, félelmetesebb adásokat is megnézni, akkor kitiltott a szobából. Sose felejtem el, hogy az X-aktákat csak sunyiban néztem meg, amikor apám műszakolt, és ezért nem volt otthon éjszaka. De annak se sok értelme volt, mert kábé évekig féltem a gumiemberes résztől, annyira para volt az egész.

Azt sem fogom elfelejteni soha, amikor valamelyik nagy amerikai filmet műsorra tűzte az egyik kereskedelmi csatorna (meg nem mondom már, melyik volt), azt hiszem, a Titanicot vagy a Jurassic Parkot (ugye ezeket évekkel később mutatták be az itthoni tévében, és akkoriban még nem volt divat letöltögetni a filmeket, hozzáteszem, én most sem csinálom). Akkor éppen nem álltam túl fényesen matekból, és apám nem engedte, hogy megnézzem, mert nem javítottam a jegyeimen. Végigbőgtem azt az éjszakát, de annyira, hogy reggelre már fájt a fejem. Nem is szóltunk egymáshoz néhány napig. 

Apám vaskalaposnak számított ebben is, nem engedett az igazából.

Persze utólag belátom, hogy sok mindenben igaza volt, mert a mai napig nem nézek horrort, vagy olyan thrillert, amitől aztán évekig reszketek. Nincs rám jó hatással, és kész, egy gyerekre meg pláne nincs, ebben is biztos vagyok.

Villódzó fényű szeánszok

De a tévé ikonikus darabnak számított a szobánkban. Voltak kedvenc műsoraink. Rendes szertartássá vált a vasárnapi mesedélután a Walt Disney-vel. Annak is megvolt a maga szertartása, hogy abba nőttünk bele, kéthetente vasárnap a Forma–1-et kell nézni, és egységesen szurkolni Schuminak meg a Ferrarinak. 

Voltak legendás karácsonyi közös tévézések a vacsora és az ajándékbontás után, amikor mindenki egyszerre aludt el a karácsonyfa és az ablak fényei mellett, nyálcsorgatva. 

Aztán valahogy a tévézés jelentősége is elveszett ezzel a boldog gyerekkori szigettel, ma pedig már egészen mást jelent. 

A régi láda új szerepben

Ma már leginkább csak arra használom, hogy háttérzaj legyen, amíg főzök, reggelit készítek, pakolok, mosok. 

Néha szerepelek is benne, azt sose nézem vissza, mert furcsa benne lenni alkalomadtán a dobozban, és nem is hiszem, hogy különösebb jelentősége van benne lenni manapság.

Átformálódott, átértékelődött. Míg az első szériás Való világért és a legelső tehetségkutató műsorokért egy ország őrült meg, ma egész más a jelentése annak, ha valaki szombat este az RTL Klubon énekel. 

Az utánam következő generációnak meg már talán fogalma sincs róla, ki az a Liptay Claudia meg Ördög Nóra. 

Én és a többi harmincas pedig egy híd vagyunk azok között, akik még tudják, de hamarosan mi is elfelejtjük nézni. Mert bár még éppen ezzel nőttünk fel, de már nem az életünk része. Vagy csak arra használjuk magát a készüléket, hogy filmeket nézzünk rajta, netán sorozatokat. 

Elmúlt egy legendás korszak

És ez talán így is van rendjén. Itt vannak helyette a szuper, online műsorok, a videómegosztó csatornák, az igazi való világ, ahol bárki életébe betekinthetünk. Az Insta-tévé, ahol karnyújtásnyi közelségben vannak a sztárok. Mennyire hihetetlen például, hogy Jennifer Aniston, aki sokáig tartózkodott ettől a platformtól, néhány hete Insta-storyzik, és ezzel bepillantást enged az életébe. Ez húsz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy Rachel Green igaziból is ott legyen. Csak a tévében ácsingóztunk utána. (Halkan megjegyzem, remélem, lassan Brad Pitt is követi a példáját.)

A tévére nincs már szükség, már nincs olyan nagy jelentősége. Várom, mi lesz vele, és hogyan alakul át, vagy mikor kerül múzeumba mint kiállítási tárgy egy letűnt kor emlékeivel együtt. 

Szentesi Éva