–

Nyár elején úgy szálldosnak a kirúgott alkalmazottak, mint gólyák az égen

A munkáltatók szívesen időzítik a dolgozók elbocsátását az ünnepek és a hosszú nyári szabadság elé. Jól kalkulálnak, ha azt gondolják, hogy ilyenkor még a leghűségesebb kollégák is inkább süttetik a hasukat a tóparton, gyorsan feledve a valaha volt bajtársakat.

„A kirúgás nem is olyan rossz – mondják a pszichológusok –, bővíti az élettapasztalatot és az emberismeretet.” Az áldozat olvasatában ez kissé másként hangzik: „Az élet szar, ne bízz senkiben!”

Ám mielőtt végképp magunkra húznánk a vizes lepedőt, arra is érdemes figyelni, hogy milyen sokan átestek már ezen az állapoton, és többnyire túlélték. Én magam, a saját sebeim nyalogatása közben szembesültem azzal, hogy nagyjából minden harmadik ismerősöm megélt már legalább egy elbocsátást.

Mielőtt mélyebbre ereszkednénk a témában, pontosítsunk

A kirúgás azt jelenti, amikor az alkalmazottnak váratlanul és nem önszántából kell megválnia a munkahelyétől. Ez csak távoli rokona a nyugdíjazásnak, amire van felkészülési idő, és a munkavállaló saját akaratából történő felmondás is más lapra tartozik. Az előbbi olyan természetes folyamat, mint az öregedés (ami sokakat szintúgy megvisel), az utóbbi pedig akár megkönnyebbülést is hozhat. A munkajog természetesen nem ismeri a „kirúgás” szót, a munkaviszony egyoldalú megszüntetéséről hablatyol.

A kirúgás kifejezést szándékosan használom, mert roppant plasztikusan, megalázó testi bántalmazásként írja le az aktust, amit képileg nehéz másként ábrázolni, mint egy olyan emberrel, akit seggbe rúgnak és kipenderítenek.

A kirúgás egyenlőtlen hatalmi viszonyt feltételez, ahol a hierarchiában feletted állónak jogában áll dönteni rólad. Az ellenérveket meghallgathatja ugyan, de nem köteles figyelembe venni. Neked alárendeltként nincs más lehetőséged, mint hogy elfogadod a döntést – vagy perre mégy. Utóbbit jóérzésű embereknek nem ajánlják, akármennyi pénzt nyerhetsz is a végén, mert olyan hosszadalmas, lelkileg megterhelő folyamat, amelynek procedúrája csak elnyújtja az elszakadást ahelyett, hogy mielőbb lezárná. Egyetlen hatalomnak sem érdeke, hogy gyors és élvezetes munkaügyi perekkel csábítsa a sértett munkavállalókat.

A kirúgás során az alkalmazott olyan lelki folyamaton megy keresztül, amely rokona a gyásznak és párkapcsolati megcsalásnak

Az első napokat az indulatok uralják, a harag és bosszúvágy időszaka után következik a hosszabb gyász stádiuma, amit (jó esetben) a személyiség újraépítése követ. Mindenképp olyan traumatikus tapasztalat, aminek sebeit olykor élethosszig viseli az áldozat. Nem árt, ha ezzel a döntéshozók is tisztában vannak, amikor neveket húzogatnak át a listájukon. Annak, aki maga még sosem élte meg, talán túlzásnak tűnhet, hogy megcsalásról, gyászról és megrázkódtatásról beszélek. De hallgatva az áldozatok elbeszéléseit, és látva a lelki-fizikai pusztítás mértékét, ez indokoltnak tűnik.

Az „én”

A kirúgás – kitagadás, kiűzetés, kirekesztés – bántalmazás lelki, fizikai és szociális szinten egyaránt. A legmélyebb sebeket a személyiség szenvedi el. Emberek százezrei vannak abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretik a munkájukat, azonosulnak vele, kötődnek hozzá. Nevük és családi állapotuk után a harmadik dolog a munkájuk, amit rendszerint közölnek magukról. Amikor megfosztanak az eddigi munkád gyakorlásának lehetőségétől, személyiséged egy darabját szakítják ki. Azt állítják, hogy amivel eddig azonosultál, azzal nem vagy többé azonos. A helyedet más tölti majd be, a főnököd inkább őt választja helyetted. (Ez rokonítja a megcsalás helyzetével.)

Alapélmény ilyenkor a nem megfelelés állapota, hogy ezzel a blőd szójátékkal éljek: az alkalmazott alkalmatlanná válik. Ezáltal súlyosan sérül a személyiség önértékelése, az önrendelkezésbe vetett hite, egyáltalán a világba vetett bizalma.

A hely

A veszteség élménye fizikailag tapintható. A kiűzetésnek számos szimbolikus megnyilvánulása van. Egy munkahelyre való belépés felemelő, ünnepi pillanatai közé tartozhatnak a befogadás jelképes gesztusai: a belépőkártya, a névkártya, kitűző vagy egyenruha felvétele. Ezek révén megnyílnak az ajtók, felemelkednek a sorompók, jelezvén, hogy része lettél a csapatnak, szabad bejárásod van annak saját terébe (legyen az üzem, iroda vagy iskola). Az ember pedig már csak ilyen esendő, igyekszik megszokni és megszeretni azt a helyet, ahova veti az élet. A munkahelyünkön olykor többet tartózkodunk, mint az otthonunkban, tehát saját arculatunkra formáljuk (egy őrbódét vagy egy sofőrfülkét egyaránt), teleaggatjuk kedves tárgyainkkal, kijelölve a közös térben a saját területünket. Gyökeret eresztünk benne, minél tovább vagyunk ott, annál mélyebbet. Belakjuk a szokásainkkal, élményekkel és emlékekkel zsúfoljuk tele a tereit.

Amikor hirtelen elhagyni vagyunk kénytelenek, az olyan, mint egy kilakoltatás: összepakolod az életet, és keresel egy másik helyet, ahol gyökeret ereszthetsz.

A többiek

Azok, akik nincsenek olyan szerencsés helyzetben, hogy a munkájukkal azonosuljanak, a munkatársaikhoz még kötődhetnek, néha egészen szoros baráti szálakkal.

A kirúgás törvényszerűen átírja az eddigi emberi kapcsolatokat, azzal ugyanis, hogy az ember körön kívül kerül, a korábbi szerepe is bizonytalanná válik: már nem kolléga, tanárnő vagy doktor úr, hanem egy külső mezőben lebegő idegen, akinek státusza váratlanul megváltozott.

Az egykori kollégák együttérzése ritkán őszinte, hiszen aki bent maradt, győzött, aki kint rekedt, vesztes. 

A főnök

Ha feltételezzük, hogy nem minden főnök elvetemült szociopata, aki az alkalmazottai elbocsátása mellett dönt, akkor talán rájuk is érdemes néhány empátiamorzsát áldozni. Amennyiben a kirúgás indulatból, személyes bosszúból történik, az némiképp enyhítheti az áldozat mardosó önvádját, hiszen akkor az agresszor a morális vesztes. Más esetben a főnök komplex viszonyok mérlegelése nyomán, esetleg feljebbvalói nyomásra kénytelen elbocsátások mellett dönteni. Ilyenkor a rendszer egészének érdekei felülírják az egyéni érdeket. Ebben az esetben nincs más tere az emberségre, mint a trauma enyhítése.

Érdemes lenne tanítani a „szelíd elbocsátás” technikáit, aminek része az emberséges párbeszéd, az alkalmazott érdemeinek elismerése, és az elegendő idő biztosítása a búcsúra. „Úgy tedd, ahogy te is szeretnéd, hogy veled tegyék” – jegyezhetnénk fel a képzeletbeli, főnököknek szóló kirúgási kézikönyv mottójaként.

Az alagút vége

Joggal érezheted az első időkben, hogy sivatagba jutottál. Eltévedt, elhagyatott kisgyerek vagy. Adj időt magadnak a gyászra, éld meg bátran a harag és bosszúvágy érzését! Bár mielőtt bedobnád a kis bicskát a retikülödbe, számolj tízig (vagy harmincháromig). 

Attól még nem lesz jófiú, hogy nem úgy néz ki és nem úgy viselkedik, mint egy erőszaktevő

WMN Ügy – 2023. július 19. – MZS

Öngyógyítók lehetnek az el nem küldött levelek. Hihetetlenül felszabadító a főnököt keresetlen szavakkal a sárga földig lehordani – csak vigyázat, nehogy az „elküld” gombra tévedjen az ujjad, mert könnyen csúnya rágalmazási per lehet a vége. A hatás akkor is teljes, ha a levél örökre piszkozat marad.

De a legfontosabb tanácsom – friss túlélőként –, hogy beszélgess! A legrosszabb, amit tehetsz, ha sértetten begubózol, az csak fájdalmasan elnyújtja a regenerálódási folyamatot.

Panaszkodj bátran, meséld el napjában többször a sérelmedet – meglátod, már önmagában a róla való beszédtől is megkönnyebbülsz. Beszéld át, ventiláld ismerőseiddel, rokonaiddal, barátaiddal. Segíteni nem tudnak ugyan, de meghallgatnak, és ők is elmesélik ilyen irányú tapasztalataikat. És olykor talán némi önvizsgálatra is késztetnek. Meg fogsz lepődni, milyen sokan éltek meg hasonlót. Nem te vagy a világ legnagyobb lúzere – csupa kis gyógyult vesztes jár-kel a városban, és némelyik már boldog tagja egy újabb munkahelyi közösségnek. Vagy épp egy ilyen cikket ír a többieknek…

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / RealPeopleGroup

WMN szerkesztőség