Wilson Luca: Nem teszem ki a magas sarkús T betűt, de több empátiát kérek az utakon!
„Nem első jogosítványért jött, igaz?” – kérdezte a biztonsági őr, miután végigmért a kormányablak bejáratánál. De. Egy hónapja, hogy van jogosítványom: harmincegy évesen szereztem meg egy hosszú és nehézkes folyamat megkoronázásaként. Azóta megjártam a huncut autókereskedők, a csillagászati áron dolgozó szerelők és a szexista autós fórumok legmélyebb bugyrait. Meggyűlt a bajom a mélygarázs oszlopával, hajtottam már be a tanksapkám helye szerinti rossz oldalra tankolni a benzinkúton, és tolatott már ki helyettem egy ismeretlen férfi, akivel közel egy időben mértük fel, hogy itt bizony vagy segít, vagy viszem azt a bizonyos tükröt. Bekerültem egy új, férfias világba (ismét), amelyben farkastörvények uralkodnak rengeteg veszélyes előzéssel, türelmetlen dudálással és szemrehányó „átnézegetéssel” tarkítva. Hogyan próbálok boldogulni benne? Wilson Luca írása.
–
Női sofőrök egykor és ma fantázián innen és túl
Ha egy másik kor, vagy csupán egy másik ország szülötte volnék, ez a cikk talán meg sem születhetett volna: Szaúd-Arábiában például a nők egészen 2018-ig nem szerezhettek jogosítványt. Lehet szörnyülködni, micsoda barbárság, minél több jogosítványt szegény szaúdi nőknek! De valahol Magyarország is itt kezdte, csak nem a 2010-es évek végén, hanem pár évtizeddel korábban.
A második világháború előtt ugyanis hazánkban is kizárólag férfiak szerezhettek jogosítványt.
Még fellelhetők az interneten olyan kedves fotórelikviák, amelyeken ma már igazi veterán kincsnek számító autókban ülnek a vezető- és anyósüléseken nagy bajszú ifjak, mögöttük pedig a hölgykompánia.
Az alkotmány 1949-ben rögzítette (papíron) a magyar nők egyenjogúságát az élet minden területén, minden munka- és tevékenységi körben, beleértve a vezetést is tehát. Tisztelt hölgyek és urak, ennek nincs száz éve, úgyhogy talán azon sincs mit csodálkozni, hogy a mai napig ennyire erős sztereotípiák élnek a női sofőrök iránt. A női vezetők nem tudnak vezetni, úgy általánosságban, de ha vezetni képesek is, megállni már bajosan, akarom mondani, parkolni. Ha parkolni képesek, mondjuk, egy áruház parkolójában merőlegesen, párhuzamosan a belvárosban már biztos, hogy nem. Nem tudják, mikor kell olajat tölteni a kocsiba, sőt egyáltalán azt sem hallják meg, ha valami gond van a paripájukkal, megvárják, míg leszakad alattuk, és már közel menthetetlen állapotba kerül szegény pára.
Azt is hallottam a női sofőrökről, hogy a hegyes műkörmeikkel összevissza karcolják (karmolják) a műszerfalat, többheti eldobható kávéspoharat halmoznak fel, ezekből lassan csöpög a barna lé végig a kárpiton, sőt a nők maguk is mindenféle barnás leveket csöpögtetnek az ülésekre havi egyszer.
Ha ez mind nem volna elég, a bolyhos pincsikutyájuk szezonális vedlését is az autóban bonyolítják le. Ennyit a garázsban tartott, nem dohányzó, női tulajdonos által birtokolt (bitorolt) járgányokról. Bezony! És ezeket mind az autós fórumokról tudom.
De beszéljenek a számok!
Feltételezhető tehát, hogy ha ennyi gond van a női sofőrökkel, biztos sok balesetet is okoznak, nemde?
A 2015-ben kiadott Közlekedési baleseti statisztikai évkönyv szerint azonban
a közúti balesetek átlagosan 73 százalékát férfiak okozzák,
míg a nők esetében ez a szám csupán 22 százalék (a fennmaradó esetekben nem ismert a sofőr neme). Az arányok az azóta eltelt időben sem változtak jelentős mértékben.
Mondhatnák, hogy persze, a férfiak több balesetet okoznak, hiszen többet is vezetnek, csak az nem hibázik, aki nem dolgozik, jelen esetben nem vezet. Az tény és való, hogy a férfiak 91 százalékának van jogosítványa a nők 76 százalékával szemben, ráadásul a férfiak éves átlagban 18 ezer kilométert is beleraknak automobiljukba, míg a nőkről átlagosan elmondható, hogy 10 ezernél megállnak.
Viszont egy aprócska dolog mellett mégse sétáljunk el szótlanul: a férfiaknak nem csupán több alkalmuk nyílik hibázni, de (megint csak általánosítva) más vezetési habitust is vesznek fel a volán mögött, mint nőtársaik. Számos nemzetközi kutatás megerősítette, hogy a férfiak kockázatvállalóbb magatartást mutatnak vezetés közben: hajlamosabbak belemenni egy-egy rizikósabb manőverbe, például kései sávváltásba, nem tartják annyira követési távolságot, záróvonalnál előznek satöbbi. Ezzel szemben a nők megfontoltabban, biztonságosabban vezetnek, alacsonyabb kockázatvállalási hajlandósággal.
Ha nekem nem hisztek, beszéljen önmagáért az a tény, hogy egészen 2012-ig, amikor is egy EU-s szabályzat megtiltotta,
a biztosítók nemek alapján is megkülönböztették a kötelező biztosítás díját a nők javára, akik többségében csupán alacsonyabb összegű, és kisebb károkat okoztak (az a fránya parkolás ugye!), mint férfi társaik.
Én nem vezetek autópályán, sötétben, és úgy egyáltalán!
Számos nőtársam szájából hallottam már, hogy ők aztán nem merészkednek fel az autópályára, inkább körbeautókázzák a fél országot. Nem vezetnek sötétben, inkább ácsorognak elhagyatott buszmegállókban éjnek évadján, vagy tudod, mit, inkább egyáltalán nem is vezetnek. Nem is olyan rossz az a közösségi közlekedés, és sokkal zöldebb is.
Az okok? Az oktató elvette a kedvét a vezetéstől, türelmetlen volt, ordibált vele, a combjára tette a kezét. A jogosítvány kínkeserves megszerzése után pedig? Még az első héten meghúzott egy Škodát az egyik mellékutcában, azóta nem mer, nem akar, visszagurult a pirosnál, a mögötte álló paripa gazdája pedig kiszállt a kocsiból, és úgy üvöltött vele.
Stresszes nagyon a belvárosi dzsungelben boldogulni, és egyébként is a párja olyan jól vezet, és szeret is, a férje azt mondja, inkább majd ő, ne legyen semmi baja Zsuzsinak. Zsuzsi a tízéves Ford Fiesta.
De szívem szerint még korábbra visszarepülnék az időben, egészen az eltérő nemű gyerekek korai szocializációjához. Mennyire biztatták kis Lucát a bátor, urambocsá! kockázatvállaló magatartásra? És mennyire óvták a széltől is? A sebesség veszélyes, az autósok pedig egytől egyig őrültek, akik versenypályának használják a várost (utóbbi sajnos részben valóban így van).
Emlékszem, nagyon érdekeltek az autók kiskoromban, messziről soroltam a parkoló autók márkáját, típusát. Szerettem a mikromobilitás különböző fajtáit is mindig, kismotor, roller, bicikli. De legjobban a függetlenséget szerettem benne, akkor és oda, ahova én szeretnék, méghozzá gyorsabban, mint gyalogosan.
Ezt a szabadságot adja nekem a vezetés a mai napig. Nem vagyok mások időbeosztásához kötve, nem kell alkalmazkodnom képtelen hőmérsékletű járművekhez, és védve érzem magam, hiszen nem kell éjjel, gyengén világított területeken egyedül hazabaktatnom.
Minden nőnek joga volna, nemcsak alkotmányosan, hanem a társadalmi légkört tekintve is, a biztonságos vezetés élményéhez. Ahhoz, hogy ne vegyék el már a kezdet kezdetén az önbizalmát lealacsonyító sztereotip kommentekkel. Ne érezze azt, hogy le fogják szorítani az útról, ha nem nyomja tövig a gázt, jóval átlépve ezáltal a megengedett sebességet.
Legyen a korai szocializáció része, hogy a lánygyerekeket is fokozatosan készítik fel a szülők, a pedagógusok a majdani sofőrlétre, hogy ne csak egy feltételekhez kötött, szükséges rossz legyen beülni az autóba.
Több empátiát az utakon!
Nem, nem teszem ki a rózsaszín magas sarkús T betűt. Ettől függetlenül több empátiát szeretnék kérni az utakon, kedves autóstársaim, nemcsak a magam, hanem mindenki számára.
Az nem kérdés, hogy egy átfogó közlekedési reform az idei év szörnyű baleseteinek fényében már gyakorlatilag a biztonságos élet alapfeltétele lenne a fővárosban. Viszont amíg ez nem történik meg, addig is figyeljünk egymásra, és vezessünk kevesebb agresszióval!
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Prostock-Studio
