Mérgező szerelem: A Fehér Lótusz fekete románca kiakasztotta a nézőket

–

A napokban véget ért a The White Lotus harmadik évada, amely hetek óta lázban tartotta a rajongókat. Voltak, akik fanyalogtak az új részek láttán, voltak, akik lelkendeztek róluk, de egy biztos: Chelsea (Aimee Lou Wood) és Rick (Walton Goggins) története valamiképpen mindenkire hatással volt. Talán azért, mert – az alkotók szándékának megfelelően – teljesen összezavarták a nézőt. Nem lehetett őket beskatulyázni: jónak, rossznak címkézni – akárcsak a Lotus (korábbi) tragikomikus istennőjét, Tanyát (Jennifer Coolidge), akinek a viselkedése tökéletesen kiszámíthatatlan volt.

Rick mintha csak Tanya fivére lenne: a világban lézengő, gyászán és szörnyű gyerekkorán átlépni – magán pedig uralkodni – képtelen, idősödő, magányos karakter. Nem gonosz egyikük sem, csak elveszettek.

Elhagyott gyerekek maradtak, így a felnőttek világához kapcsolódni csak látszólag tudnak: az érzékeiken keresztül.

Nevetünk rajtuk, sajnáljuk őket, de a történet bizonyos pontjain a hőseinkké válnak – ha nem hosszú időre is.

Tanyát kihasználja egy örökségvadász gazfickó, Rickre ellenben egy tiszta lelkű, fiatal lány tapad rá, akinek az a mániája, hogy megmenti a sötét titkokat rejtegető férfit. Türelmes vele, gyengéd, gondját viseli, pedig cserébe szinte semmit nem kap, és a férfi egyáltalán nem bánik jól vele. Időnként felvillantja, hogy fontos neki a lány – de a hatása összességében mégis pusztító.

A néző tanúja annak, milyen az, amikor valaki mindent odaad, és neki végül semmije sem marad.

Talán azért olyan népszerű ez a szál a sorozatban, mert a történetük mindenkinek fáj. Mert mindannyian voltunk már Chelsea, adtunk már oda mindenünket egy kapcsolatért. És talán Rick is voltunk életünk egy szakaszában.

Szeretet vagy függés?

Az évadnak mindenképpen erőssége, hogy ezt a bonyolult viszonyt mélységében meg tudta mutatni. Kapunk igazán bensőséges pillanatokat és kemény veszekedéseket, naplementés ölelést és elhagyást, romantikus-spirituális eszmefuttatásokat a szerelemről és durva verbális bántalmazást, tragédiát és komédiát –  és időnként fekete humorú, abszurd jeleneteket (lásd. kígyós epizód).

Ricket fogva tartja a múlt, Chelsea-t csak a közös jövő érdekli, a jelenben nem tudnak találkozni. „Túl sokat akartak egymástól, de saját magukkal sem tudtak mit kezdeni” – értelmezte a szituációt Walton Goggins.

A pár közös történetét sok kritika érte a közösségi felületeken: a nézők egy része úgy érezte, az alkotók romantizálják a függőségen alapuló kapcsolatokat. Mások szerint viszont pont az volt a lényeg, hogy megmutassák: a szeretet önmagában nem elég, ha nincs benne szabadság és önreflexió. És sokan kommentelték azt is, hogy a történet ráébresztette őket saját mérgező kapcsolataik működésére. Arra, hogy vannak szerelmek, amelyek a rögeszménkké válnak – de néha akkor is fel kell szedni a sátorfánkat, ha közben megszakad a szívünk.

Abban, hogy Rick és Chelsea kapcsolata ennyire megmozgatta a nézőket, óriási szerepe van a két színésznek, akikre egyszerűen nem lehet nem odafigyelni. De kik is ők?  

Aimee Lou Wood: szabálytalan fogsorból védjegy és lázadás

31 éves, angol, stockporti lány. Nincsenek híres felmenői, teljesen hétköznapi családban nőtt fel: az anyja a gyermekvédelemben dolgozott, az apja autókereskedő volt. De színházi kapcsolatok nélkül is hamar sínre került a tehetsége révén, a neves Royal Academy of Dramatic Art növendéke volt.

A világhírt Aimee Gibbs szerepe hozta el neki hamar – a Netflix Sex Education című sorozatában játszott kamaszlányt az első pillanattól imádta a közönség. Aimee Gibbs nemcsak vicces és aranyos volt, de egy nagyon fontos történetszálat is kapott: egy szexuális zaklatás utóhatásait mutatta meg hitelesen, minden pátosz nélkül. (Ezért 2021-ben BAFTA-díjat is kapott.)

No és akkor térjünk rá a karakteres mosolyára, amiről ma már utál beszélni, annak ellenére, hogy nemcsak korábbi vagány nyilatkozataival, de már puszta jelenlétével képes volt szexepillé varázsolni a szabálytalan fogsort, és milliókat biztatni arra, hogy ne álljanak be a sorba, legyenek önazonosak, és ne szégyelljék a mosolyukat akkor sem, ha nem hollywoodi protetikus készítette.

Igen, mindig is nyíltan beszélt arról, milyen nehéz volt megbarátkozni a testével és a hangjával, és milyen nyomás alatt él ma is a közösségi média világában. A Sex Education alatt kezdett terápiába járni, és mindig elmondja: „Nem gyengeség, ha segítséget kérsz. Én is épp azért tudtam fejlődni, mert mertem belenézni a tükörbe.”

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy most már úgy érzi, eleget tett az „ügyért”, és igazán továbbléphetne a közvélemény a fogsortémán, és foglalkozhatna mondjuk az alakításaival.

Egy biztos: sokan példaképként tekintenek rá – nem azért, mert vakító szépség, hanem azért, mert nagyon bátor nő. Tesz az elvárásokra, és sugárzik belőle a kedvesség, a megszerzett erő és az alázat meg a vagányság megtorpantó keveréke.

Walton Goggins: a férfi, akit nem lehet nem észrevenni

És a „tettestárs”: Goggins. Van valami az arcában, tekintetében, mimikájában, gesztusaiban, amitől egyszerre vonzó és taszító, őrülten izgalmas jelenség. 54 éves, alabamai születésű, de Georgia államban nőtt fel. Akárcsak Aimee Lou Wood, ő is eldöntötte tinédzser korában, hogy színész lesz, úgyhogy 19 évesen Los Angelesbe költözött. Úgy, ahogy a filmek hősei: egyetlen bőrönddel, óriási álmokkal.

Ehhez képest eleinte edzőteremben dolgozott, aztán parkolót üzemeltetett – de sosem számolt le az ambícióival. Éjjel próbált, nappal castingra járt – és végül bejött a számítása: 2002-ben robbant be a Kemény zsaruk (Shield) című sorozatban Shane Vendrell szerepével. Már ez a karaktere is rokon Rickével a White Lotusból: egy sebzett, karizmatikus fickó, aki a jó szándék ellenére saját árnyékává válik. A nézők egyszerre utálták és szerették.

Ezután jött a Justified című sorozat, amelyben Goggins egy mélyen vallásos bűnözőt játszott – Boyd Crowdert – aki az eredeti forgatókönyv szerint már az első rész végén meghalt volna, de a népszerűségére tekintettel átírták a sztorit.

A további sorozatsikerek mellett fontos állomás volt, hogy Quentin Tarantino is felfigyelt Gogginsra, két filmjében is szerepelt (Django elszabadul, Aljas nyolcas) – mindkettőben piszkosul vonzó figura, lehet gyűlölni, lehet szórakoztatónak találni, mindenkire hatással van valamiképp.

A gyász, ami megváltoztatta

Goggins nem először járt 2024-ben Thaiföldön, ahol a Lotus 3-at forgatták nyolc hónapon át. A színész egykor ugyanitt próbálta feldolgozni első felesége, Leanne Knight öngyilkosságát – és most, két évtized múltán, pontosan ugyanazon a partszakaszon állt, ahol egykor a fájdalom nyelte el.

„Az első szigeten, ahol forgattunk, egyszer csak bevillant: én már jártam itt. Ismerem ezt az utat. A következőn pedig: ez a partszakasz… Ez a stég… Pont itt álltam húsz éve. És annyira kibaszottul fájt minden akkor” – mesélte megrendülten Goggins.

 „Azt hittem, ebből nem lehet felépülni. Nem tudtam, van-e élet a másik oldalon” – vallotta be egy másik interjúban.

Akkoriban három éven át a világban bolyongott. Túlélt. Mozgásban maradt, ahogy fogalmazott. És most, húsz év múltán, visszatért Bangkokba is – már újra férjként, apaként, és egy nyugodtabb életszakaszban. Mégis, a forgatás utolsó estéjén megállt egy szálloda előtt, és beléhasított: ez volt az első hely, ahová Leanne halála után érkezett. „Azt kívántam, bárcsak megölelhetném azt a fiatalabb önmagam. Bárcsak odasúghatnám neki: »Rendben leszel. Az élet megy tovább. Csak tarts ki! Lépj tovább! Keresd a válaszokat! Meg fognak érkezni hozzád.«”

Goggins azt mondta a White Lotusról: „Ez a történet arról szól, mit kezdünk a fájdalommal. És arról, hogy van, akinek nincs kiút belőle.”

Szerencsére a magánéletben volt számára megváltás.

Walton Goggins ma már nem csupán színész – saját produkciós cége van, fotózik, ír, meditál, és neveli a fiát második feleségével, Nadia Connersszel. Nem botrányhős. Inkább csendben építkezik: karaktereket, történeteket, és egyfajta alternatív férfiideált épít fel magából.

Kurucz Adrienn