„Nem színészi nagyság: szakmai hiúság” – A pusztító – filmkritika

–

Az apák bűneiért a fiúk lakolnak, illetve bocsánat, az anyák bűneiért meg a lányaik – hiszen lassan feminista korban élünk, és ami érvényes a férfiakra, az érvényes lehet a nőkre is, emberek vagyunk mindannyian. Manapság egy rendőrből lett bűnözőről, majd bűnözőből újra rendőrré lett emberről készült filmnek ugyanúgy lehet hősnője, mint hőse, és a sztori szólhat ugyanarról: mi történik az emberrel, aki egyszer megbotlott életében, ám ennek súlyosabb következményei lettek, mint hitte. És mi történik a gyerekével, akinek ennek utóhatásaival kell felnőnie?

Nem mondhatjuk, hogy túl eredeti Nicole Kidman új filmjének, A pusztítónak a cselekménye, de persze manapság annyi történet készül, hogy eredetiséget várni olykor hiábavalónak tűnik.

Minden sztori archetípusokra és mítoszokra épül, ez például arra, hogy a múlt árnyai örökké kísértenek – mindaddig, míg fel nem dolgozzuk, és el nem fogadjuk őket.

Erin Bell (Nicole Kidman) egy középkorú, alkoholista nyomozó, amikor megismerjük, akit az FBI fiatalon beépített egy Los Angeles-i bűnbandába, amely bankrablásból tartotta fenn magát. Erin vélhetően rossz családból jött, nehéz körülmények közül, így egy ponton már nem tudta eldönteni, hova álljon, és volt olyan hiú, hogy azt higgye: tulajdonképpen lavírozni is lehet a kettő között.

Mire találkozunk vele, egy csődtömeg ő maga és az egész élete, úgyhogy biztosak lehetünk benne, nem sikerült jól dönteni. A cselekmény azonban új esélyt ad neki: felbukkan a városban az egykori bűnbanda feje, ezért Erin eltökéli, hogy most nyakon csípi, és bosszút áll rajta a saját hibájáért. Felkeresi tehát az egykori tagokat, és rajtuk keresztül újraéli a traumáját – de ezzel lehetőséget kap arra, hogy mindent helyrehozzon. Mondom, nem új sztori.

És mivel tényleg láttuk már jó párszor, csak az elbeszélés módjával lehet villantani. A pusztító ezért mindent megpróbál, hogy ne csak egy sima krimi legyen, hanem valami jóval több. Misztikusabb, mélyebb, sokatmondóbb. És hát, épp ez a baj. A nagy erőlködés. Művészkedés – ahogy sokan mondanák legyintve.

Olyan ez a film, mintha összesen két fegyvere lenne: az elnyújtott, kicsit westernes hangulat, meg Nicole Kidman. És ha engem kérdezel, mindkettő fordítva sült el. Az utóbbi még irritálóbb, mint az előbbi.

Nicole Kidman hosszú évek óta arról híres, hogy nagyon bevállalós színész, aki direkt keresi a kihívásokat, de nemcsak saját magával kapcsolatban, hanem a nézők ingerküszöbét is teszteli. Eddig mindenki leborult a lábai előtt ezért a tulajdonságáért, most először viszont az volt az érzésem, hogy ez teljesen öncélú magamutogatás, semmi több.

„Lenyűgöző… Karrierje csúcsa”, „Egyértelműen Nicole Kidman legjobb alakítása”, vagy „Semmi, amit láttál Nicole Kidmantől, nem készíthet fel A pusztítóra” – csak néhány kritikusi megjegyzés, amivel hirdetik a filmet. Nyilván pont ilyen mondatokra vágyott, és hogy újra ott ülhessen a Golden Globe-jelöltek között. Csakhogy ez nem színészi alakítás, hanem egy sztár öntetszelgése.

Ugyanis egy percig sem Erin Bellt, a lecsúszott rendőrt látjuk a vásznon, hanem a világ egyik legismertebb nőjét erősen túltolt maszkban. A flashback jelenetekben meg a plasztikai ipar egyik reklámarcát, aki 52 évesen is eljátszhat egy huszonéves lányt, bár ehhez nyilván kellett egy kis CGI (digitális retus – a szerk.) is.

De A pusztító ettől nem lesz sem izgalmasabb, sem mélyebb, sem elgondolkodtatóbb. Ahogy attól sem, hogy nő rendezte. Hiába divat manapság ezzel is hangsúlyozni az egyenlőséget és a felvilágosultságot, a női rendező (Karyn Kusama) önmagában ugyanúgy nem tesz hozzá semmit a történethez, mint a női főhős. Csak akkor, ha van valami egyéni mondandója is.

Így mindössze két pozitívumot tudunk A pusztítóban felfedezni: az Erin partnerét alakító Sebastian Stan alakítását, ami épp az ellentéte annak, amit Kidman csinál, mert nem látványos, viszont mély; és a film utolsó fordulatát, ami tényleg váratlanul érkezik, és ügyesen borítja fel a lineáris történetmesélést. Ennyi, és sajnos ezért még nem érdemes a moziba rohanni.  

Nicole Kidman mostanában arról nyilatkozik, hogy a hírnevét szeretné arra használni, hogy női rendezőket segítsen lehetőséghez. Ez valóban fontos és nemes küldetés, hiszen amíg egy kisebbség nem éri el a kritikus tömeget, addig nem tudja a hangját hallatni.

A sztárok pedig ma tényleg komoly befolyásoló tényezővel bírnak (főleg, ha producerek is egyben): pusztán a nevük pénzt tud vonzani egy-egy projektre.

Hollywood vezető pozícióiban (így a rendezők között is) súlyosan alul reprezentáltak a nők, és nem azért, mert közülük ne akarnának sokan filmeket készíteni, vagy ne lennének jó történetmesélők. Csak a filmstúdiókat irányító férfiak (és egy-egy „méhkirálynő”) eddig nem engedték őket a lehetőség közelébe, és főleg nem mertek rájuk nagy költségvetésű produkciókat bízni.

Tehát tekintsük úgy, hogy A pusztító ennek a folyamatnak a része, ebből a szempontból fontos lépés, de a filmtörténet rostáján nagy valószínűséggel nem fog fennmaradni, és kasszarobbantásra sem alkalmas. Ha majd minél több „női történet” lát napvilágot, női sztárokkal, női rendezővel, egy nap eljutunk oda, hogy ennek már nem is lesz jelentősége. 

Gyárfás Dorka

Képek: Pusztító (Annapurna Pictures, 2018)