Egy erőltetett hüvelyi szülés ugyanúgy lehet trauma, mint egy indokolatlan császármetszés

–

Ne meséljünk rémtörténetet?

„Ne rémisztgessetek minket, akik szülés előtt állunk!” – erősödtek fel a várandós anyai hangok egy „szültem-szülök” csoportban, ahogy hónapokkal ezelőtt hirtelen negatív szüléstörténetek tömkelege jelent meg. A csoportban utána nagyjából egy éven át egyetlenegy negatív szüléstörténetet sem mert megírni senki. Kizárólag adok-veszek témájú és „ne izguljatok, mert én is nagyon féltem, de minden és mindenki szuper volt” típusú bejegyzések születtek. Józan paraszti ésszel nézve (háttérinformációkat gyűjtve pedig még inkább) hamar kiderül: 

nem létezik olyan intézmény, (még a legjobb mutatószámokkal rendelkező és a WHO ajánlásait igen nagy arányban betartó skandináv országokban sem), ahol mindig, mindenki, mindennel elégedett, és ahol ne fordulnának elő időnként rémtörténetek; 

vagy ennél jóval gyakrabban ne keletkeznének feldolgozást igénylő szülésélmények. Mégis, amit biztosan gyakran látunk, hogy míg az egyik anya számára ugyanaz a szülésélmény teljesen rendben lehet, addig egy másik nőnek traumát jelent. Min múlik mindez? 

Orvos- vs. betegcentrikus kommunikáció

Az orvosi, egészségügyi helyzetek egyik nagyon fontos része a kommunikáció (nemcsak a verbális, hanem a nonverbális is). Ebből a szempontból az egészségügyi személyzet és az orvosok részéről kétféle kommunikációs stílust különböztetünk meg. Az egyik az úgynevezett orvoscentrikus kommunikáció, amikor az orvos számára nem a páciens személye, hanem a kórtörténete és az állapota áll a középpontban. A páciens elsősorban a munkája tárgya, és szívesebben veszi, ha az nem nyilvánul meg magától, hiszen ő a szakember. A másik a betegcentrikus kommunikáció, amikor az orvos-beteg kapcsolat a partnerségen alapul. A gyógyulás közös feladat, a beteg felől érkező információ, az ő részvétele az orvos munkáját segíti, és az orvos figyelembe veszi azt is, hogy az orvos-beteg kapcsolat maga is gyógyít. Ugyanakkor az ellátottak oldalán is kétféle attitűddel találkozunk: egyik esetben a páciens partnerként, autonóm módon szeretne részt venni, a másikban pedig a megközelítése inkább tekintélyelvű: az orvostól várja, hogy megmondja neki, mit csináljon, mit szedjen be, és ez nyugtatja meg.

Gubanc elsősorban akkor van, ha két egymással ellentétes típus találkozik: a partnerséget igénylő páciens számára az orvoscentrikusan kommunikáló orvos autoriternek, lekezelőnek tűnik, úgy érezheti, hogy csak egy gyártósoron van, ahol ő maga valójában nem is számít.

Ha pedig egy páciens inkább alárendelődő, és olyan orvossal találkozik, aki partnerként kezeli, szeretné bevonni a döntésekbe, azt érezheti, hogy az az orvos bizonytalan, hiszen neki kéne tudnia, mi legyen, mert ő a szakember.

Ugyanezt megfigyelhetjük a kismamák körében is. Van, aki úgy megy szülni, hogy nem akar tudni túl sok részletet. Azt pedig, hogy mi és hogyan legyen a szülés alatt, inkább szeretné rábízni az egészségügyi személyzetre. (Érthető szempont, ha valaki nem szeretne úgy készülni a szülésre, mintha szakvizsgázni menne.) Más pedig a szülés részleteit lehetőleg minél jobban megismerve érkezik, azzal a szándékkal, hogy az ő és kisbabája testét és egészségét érintő kérdésekben döntéseket szeretne hozni (egyébként joga is van hozzá az önrendelkezés jogi szabályozásának megfelelően). A másik oldalon vagy az övével párhuzamos attitűddel találkozik… vagy nem. 

A szülés egyvalamiben jelentős mértékben különbözik a többi orvos-beteg helyzettől

Mégpedig abban, hogy egy természetes, az esetek jelentős százalékában magától is probléma nélkül lezajló élettani folyamat, vagyis: a szülő nő nem beteg, a szülés pedig alapvetően nem orvosi helyzet, csak éppen az esetek bizonyos százalékában azzá válhat. Tehát az orvosok és szülésznők dolga elsősorban csupán a megfigyelés és a támogatás (lenne). Ráadásul nagyon sok nővel az élete folyamán egy (vagy néhány) alkalommal biztosan megtörténik. Az viszont, hogy egymáshoz képest milyen élménnyel megyünk haza, vagy éppen a saját elvárásunkhoz képest mit élünk majd meg, rengeteg körülményen múlik. 

Pleván Tímea perinatális szaktanácsadó, kétgyermekes édesanya, az Ablak A Világra projekt megálmodója úgy látja, az élményeinket megalapozza az, hogy mi magunk milyen attitűddel érkezünk, mennyi információnk van, mi az, amit magunkba szívtunk gyerekkorunktól, és milyen kép él bennünk a szülésről. Minderre nemcsak az életünk során szerzett tudásunk van hatással, hanem a saját születésünk története és annak családi narratívája mellett akár transzegenerációs hatások is. 

„Foglalkoznak kutatások azzal, hogy mi befolyásolja a leginkább a szülésélményünket” – kezdi Tímea. „Általában azt hisszük, hogy a fájdalomhoz fűződő viszonyunk, és az, hogy miként éljük meg a fájdalmat. Kiderült azonban: 

a szülésélmény egyik kulcseleme, hogy a kontrollt meg tudjuk-e tartani, hagyják-e, hogy megtarthassuk. Bevonják-e a szülő nőt a döntésekbe, tájékoztatják-e, mi miért történik vele. 

Sokkal fontosabb az, hogyan bánnak velünk, és az a személy, aki ott van mellettünk, miként tud érzelmileg támogatni, illetve, lehet-e valaki folyamatosan velünk, vagy magunkra vagyunk hagyva.” 

A perinatális szaktanácsadó szerint, ha a legfontosabb alapok, mint az anya érzelmi és fizikai szükségleteinek a kielégítése, a szükséges információk átadása és a döntésekbe történő bevonás megvalósulnának, akkor kevésbé számítana, milyen elvárásokkal érkezünk a szülőszobára, mi az, amit tudunk, és mit hoz az orvos a maga attitűdjéből. 

Ez persze így még mindig általános, és nem ad választ az egyének közötti jelentős eltérésekre. Például a bánásmóddal kapcsolatos érzékelésre, ugyanis van, aki úgy gondolja, nem kell a szívünkre venni, ha valaki nem szól hozzánk olyan kedvesen, más pedig úgy véli, sokan túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a szülés egyes részleteinek és aspektusainak. 

„Azért, mert az egyik embernek valami nem számít, attól még a másik érzése, hogy az ő számára az adott élmény vagy helyzet nehéz volt, ugyanolyan érvényes” – magyarázza Timi. 

„Azért, mert valakinek valami mindegy, attól még lehet, hogy a másiknak nem az: a másik álláspontját és érzéseit tiszteletben kell tartanunk. 

Nem kell értenünk, elég, ha kellő empátiával elfogadjuk, hogy úgy van. Emellett a tiszteletteli bánásmód mindenkinek jár, függetlenül attól, ki hogyan viseli azt, ha mégsem kapja meg.”

„Megszülesztették velem”

Pár hónapja egy anyai csoport kommentszekciójában az érintett ennek a mondatnak a kíséretében számolt be a vajúdás során tapasztalt emlékeiről és negatív élményeiről. Pleván Tímea azt mondja, érték, ha egy szakember pártolja a természetességet, de ugyanolyan fontos, hogy az egyes kismamák ezzel egyidejűleg személyre szabott gondoskodásban részesüljenek.  

„Azok az édesanyák, akik császármetszéssel szeretnének szülni, nem azért választanák ezt az utat, amit erről a legtöbbször feltételezünk. Nem azért, mert kényelmesebb vagy jobb, és gyakran éri az a vád is ezeket az anyákat, hogy az önzőségük vezérli őket. A preferált császármetszés mögött olyan ok is állhat, ami lehet, hogy még a várandós nő számára is feltáratlan. Például tévhitek, gyerekkori abuzálás, vagy akár egy perinatális veszteség, ami után azt mondja az anya: soha többet nem akar hüvelyi úton szülni. A császármetszésben ráadásul az anya könnyebben érezheti a kontrollt, mert ezzel kivette a rendszerből az egész bizonytalanságot a szüléssel kapcsolatban: hogy mikor indul be, meddig fog tartani, mi fog vele ezalatt történni. Belátható 40 perc a vajúdás (akár) 36 órájához képest. 

A probléma viszont nem azzal van, hogy hagyjuk azt az anyát császármetszéssel szülni, akit a hüvelyi szülésbe belekényszerítve traumatizálnánk, hanem azzal, amikor a császármetszés társadalmi szintű elkerülő válasszá válik mind az anyák, mind az orvosok részéről a rendszer hibáinak kiküszöbölésére”

 – részletezi a perinatális szaktanácsadó. Azt is komoly problémának látja, hogy ha eljuttatjuk a nőt pszichiáterhez, klinikushoz, aki aláírja neki a papírt a császármetszéshez, azzal még nem adunk neki további segítséget arra a problémára, ami a kérés mögött áll. A cél az volna, hogy hosszú távon találjon megoldást, és ne cipelje egy életen át magával ezeket a gondokat.

Kontroll vagy nem kontroll: ez itt a kérdés 

Tehát a szülésélmény akkor jobb, ha – amellett, hogy a szülés módja egybecseng az anya belső várakozásaival – a várandós nő megtarthatja a kontrollt, korrekt tájékoztatást kap, döntéseket hozhat a saját szülése során úgy, hogy érzelmileg támogatják, és a fizikai szükségleteit is kielégítik. De azzal is tisztában vagyunk, hogy a szülésünkkel kapcsolatban semmit nem tudunk előre.  Ahhoz, hogy ezen ne szorongjunk, képesnek kell lennünk a kontroll elengedésére, főként, mert maga a szülés sem más, mint egy elengedési folyamat, ki kell engednünk magunkból a születendő kisbabánkat.

„Ez azonban két különböző kontroll: egyrészt az anya bizalma a folyamatban, az engedés, hogy a teste tegye a dolgát, másrészt, ami körülötte, vele, a testével és a kisbabájával történik, arra a bevonásával kerüljön sor, és ne a feje felett történjen” – teszi hozzá a perinatális szaktanácsadó.  

Nem lehet kihagyni a számításból, hogy a jelenlegi magyar szülészeti rendszerben nemhogy kórházról kórházra, hanem szakemberről szakemberre is eltérő döntésekkel és javaslatokkal találkozunk ugyanabban a kérdésben egy szülés során. (Sokszor a nemzetközi, vagy akár a magyar ajánlásokkal szemben.) Még úgy is, hogy az orvos önálló döntési jogköre elvileg a vészhelyzetekre korlátozódik, minden másban az anya dönt(hetne), az egészségügyi személyzet tájékoztatási kötelezettségéről nem is beszélve. Az sem utolsó szempont, hogy a döntések következményeit a várandós nő a saját és kisbabája testén viseli majd. Azt is tudjuk, hogy az oxitocin termelődéséhez biztonságérzetre van szükségünk (és semmiképp sem utasító, félelemkeltő légkörre).

Legyen lelkiismeret-furdalásom, mert én így vagy úgy csináltam?

Hangzik el gyakran a kérdés az anyáktól, amikor olyan tudományos alapokon nyugvó javaslatokkal találkoznak, amiket ők korábban elérhető információ híján vagy más okból másként csináltak. Például valaki a császármetszést választotta, tápszerrel táplálta a kisbabáját, vagy éjszakára beadta a gyermekét az újszülött osztályra, hogy alhasson.

Timi hangsúlyozza, hogy az anyák a rendelkezésükre álló információk birtokában, illetve a lehetőségeik szabta keretek között mindig igyekeznek a legjobb döntéseket hozni. 

Mondhatjuk, valakinek, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalása, de az érzés ettől nem múlik el. A szülői lét, az anyaság, állandó kétely, önmagunk folyamatos megkérdőjelezése, hogy elég jól csináljuk-e, mindent megtettünk-e, 

mit kellett volna másképp, vagy bárcsak hamarabb tudtuk volna. Azt érdemes tudatosítani, hogy akkor is, most is, és mindig a legjobbra törekszünk anyaként. Az évek során megszerzett tudásunkat, tapasztalatainkat a jövőre nézve hasznosíthatjuk.

Ha egy édesanya eltérő, egymásnak ellentmondó, vagy nem bizonyított szakmai hozzáállással találkozik, az soha nem az ő hibája. 

Ráadásul számtalan oka lehet annak, hogy a természetes folyamatba valamiért bele kell nyúlni. A vajúdással együtt járó hormonális változások, az arany óra, a bőrkontaktus, az első pár szoptatás, a szeparációmentes együttlét megtámogatja a kötődési folyamatokat. Ha ebből valamelyik kimarad, érdemes beépíteni a kompenzációs lehetőségeket.

Előfordul az is, hogy az édesanya nagyon kimerült a szülés után, ezért a kisbabáját a csecsemőosztályon hagyja egy időre, mert aludni szeretne valamennyit. Pleván Tímea tapasztalata szerint az is gyakori, hogy 

a szülésélményt a csecsemőosztályon átélt tapasztalatok helyezik negatív megvilágításba. 

Az édesanyának elsősorban arra lenne szüksége, hogy valóban gyermekágyas lehessen a szó legigazibb értelmében. A probléma ilyenkor az, hogy nem tud anya és baba együtt lenni úgy, ahogy az nekik a legjobb.

„Régen amikor megszületett egy kisbaba, ott volt a család, a rokonok, a komatál, volt, aki főzött, az anya ágyban maradhatott, mellette volt a kisbabája. A lányok úgy nőttek fel, hogy a szűkebb, tágabb családban láttak frissen szült anyát, szereztek tapasztalatot a csecsemőgondozásban. Elvileg a gyermekágyas osztályon valahol ezt kéne pótolni, ezért a szülésélményt tovább árnyalják egyéb kérdések. Kaptunk olyan segítséget és információt, amitől anyai kompetenciáinkban megerősödve jöttünk haza? Bent kell lenni a kórházban, de meg vagyunk-e támogatva abban, amire szükségünk lenne?” – világítja meg a kérdéskört a szakember. 

A szülésélmények átkeretezhetők

Tímea azt mondja, bármilyen nehéz érzés keletkezik egy szüléssel kapcsolatban – ami még a legtámogatóbb környezet ellenére is előfordulhat, – érdemes vele foglalkozni, mert attól fog oldódni. Ebben segíthet egy elfogadó, empatikus barát, családtag, de bevonható a folyamatba perinatális területen jártas szakember – pszichológus, perinatális szaktanácsadó – is. Az is fontos lenne, hogy ha az anya erőt érez hozzá, akkor a tapasztalatait visszajuttassa az intézménynek, orvosoknak, szülésznőnek. 

A szülésélmény nem ér véget akkor, amikor kijövünk a kórházból, és nagyon fontos, hogyan hat az egyénre, a szülői párra, a baba-mama párosra, a családra, a nagycsaládra és összességében a társadalomra.

„Az élmények oda-vissza hatnak. Ha az édesanyádnak volt egy nehéz szülése veled, majd neked lesz egy gyógyító szülésed, és az bekerül a család történetébe, az a többi családtagra is hat. Bárhogy is volt, semmiképp sem a szülő nő felelőssége vagy hibája, és már az is nagyon sokat számít, ha a helyes információt megismerjük, és a saját élményünket ennek keretében dolgozzuk fel. Így adjuk át, ami történt velünk. Azért, hogy én magam szülőként is rendben legyek, illetve a gyerekemet már úgy tudjam támogatni, hogy lehetőleg tévhitektől mentesen hozhassa meg a saját döntéseit” – vonja le a tanulságot a perinatális szaktanácsadó. 

Ilyenkor persze megszólal bennem az aktivista, és felteszi a kérdést, hogy oké, de sokan fizetnek a nőgyógyásznak a magánrendelésen, a szülésfelkészítésért, a szoptatási tanácsadónak. És akkor még a szülésélmény feldolgozásáért is nekünk kell? Jó lenne, ha ezt a sokoldalú és színvonalas támogatást mind-mind központilag építenénk a rendszerbe. Ugyanis ha lelkileg és mentálisan minél több egészséges gyermek és család, ezáltal pedig egy (gazdaságilag is) fenntarthatóbb társadalom születik, az nem extra szolgáltatás, hanem mindannyiunk jól felfogott érdeke.

Ha szülés előtt tájékozódni szeretnétek, EZT az oldalt ajánljuk.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ gorodenkoff

Kőrizs Kata