Arról, hogy miért marad valaki egy bántalmazó kapcsolatban, hogy miért sokkal nehezebb kiszállni belőle, mint belecsúszni, most nem írok.

(Megírta nemrég Milanovich Domi ITT.) Nekem szerencsém volt, végül ki tudtam mászni belőle.

Negyvennégy kilóra fogyva, alvászavarokkal, pánikrohamokkal és depresszióval, olyan fizikai és érzelmi sérülésekkel, amiket akkor még felfogni sem tudtam – de kint voltam.

Azóta eltelt lassan hat év, egyre többet beszélünk a bántalmazásról, egyre több szó esik arról, hogy kapcsolati erőszak esetén hova fordulhatunk, kitől kérhetünk segítséget, és bízom benne, hogy ennek hatására egyre több ember van, aki kijutva a gödörből vissza tudja szerezni a szabadságát. Igyekszünk leszámolni a társadalmunk egészét átható, zsigeri áldozathibáztatással, beszélünk arról, hogy mennyire fontos a támogató közeg és a szakértő segítség a testi-lelki gyógyuláshoz. Időnként pedig jön valaki, aki elmondja azt is, hogy miért fontos a rendőrséghez fordulni. Mint például a lány, aki tavaly nyáron feljelentést tett, amiért az utcán egy férfi rácsapott a fenekére. 

„Addig, amíg elsétálunk egy ilyen eset mellett mi nők, és nem tesszük meg a feljelentést, és nem üljük végig azt az egy órát, amíg felveszik a jegyzőkönyvet, és nem mondjuk azt, hogy igen, ott leszek a szembesítésen, és nem félek, addig fognak ilyen férfiak sétálni az utcán, és addig fogják azt érezni, hogy igen, ők a seggünkre csaphatnak” – mondta Tekla az eset után. És bár ezt sokan csak egy újabb feminista hisztinek, erős túlzásnak és a férfi társadalom kiherélésének aposztrofálták, a helyzet az, hogy attól, hogy valaki újra és újra megússza a felelősségre vonást, nincs következménye a tetteinek, tényleg nem fog leállni.

Szinte látom magam előtt, ahogy a legtöbben csak legyintetek,

mert úgysem lesz belőle semmi, tök kínos beszélni a bántalmazásról, ráadásul a legjobb esetben is évekig húzódik egy ilyen ügy. És ez sokszor tényleg így van, nem vitatom.

Ahogy azt is tudom, hogy hatalmas erőre és bátorságra van szükség ahhoz, hogy – akár segítőként, akár túlélőként – jelentsük az erőszakot. Mégis azt gondolom, hogy feljelentést tenni fontos és szükséges.

Például azért, mert segíthet megállítani az erőszakot, és mert a bántalmazás jelentése az első lépés abba az irányba, hogy az áldozat megkapja a szükséges támogatást és segítséget. Ráadásul minél többet beszélünk az erőszakról, annál valószínűbbé válik, hogy tudatosítjuk és azonosítjuk a bántalmazó viselkedést. Egyszóval feljelentést tenni fontos és szükséges. És ha a rendőrség a gyakorlatban nem is mindig, ma már több civil szervezet is segít abban – például ITT –, hogy kellő információ birtokában átgondolt döntést hozhassunk.

Arról viszont még mindig nagyon keveset beszélünk, hogy mi vár a túlélőkre azután, hogy megteszik a feljelentést

Minden eset egyedi, és elmondhatatlanul sok múlik azon, hogy milyen emberek vesznek minket körül a folyamat során. Hogy milyen a jogi képviselőnk (és egyáltalán: meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy legyen), milyen a nyomozást folytató rendőrök hozzáállása, milyen ügyészt fogunk ki, és végül, hogy milyen bíróhoz kerül az ügyünk. Mégis vannak megkerülhetetlen sarokkövei a folyamatnak.

Én végül 2017-ben tettem feljelentést, és annak ellenére, hogy a világ legkedvesebb és legtámogatóbb ügyvédje fogja a kezem az úton, olyan volt, mintha bezuhantam volna a Nyúl üregébe.

Persze, elméletben tudtam, hogy fel kell majd idéznem minden erőszakos esetet, össze kell majd szednem fényképeket, üzeneteket és orvosi papírokat, és hogy nagy eséllyel tényleg évekig húzódik a dolog. Arról viszont fogalmam sem volt, hogy ez milyen lesz a gyakorlatban.

A feljelentés megtételéhez kikerestem mindent, ami lenyomata volt a bántalmazásnak: fotók, üzenetek, rendőrségi jegyzőkönyvek vagy orvosi jelentések. Ez persze töredéke annak, mint ami valójában történt, de senki sem úgy kapja az ütéseket és éli meg a zaklatásokat, hogy közben egy széles látószögű kamera veszi minden lépését, hogy szükség esetén aztán felhasználhassuk a létfontosságú jeleneteket. Úgyhogy abból dolgozunk, amink van.

Miután elküldtük a beadványt, megkönnyebbülten raktam félre az egészet az agyamban. Bekerült egy dobozba a hátsó polcra, miközben a gyógyulásra koncentráltam, terápiára jártam, és próbáltam összerakni az életem szanaszét heverő darabjaiból önmagam. Aztán jött a felismerés: nem elég egyszer leírni a velem történteket, a nyomozás során újra és újra el kell majd mesélnem mindent, amire emlékszem. Ahogy haladt előre a vizsgálat, és kerültek terítékre újabb események, néhány havonta behívtak vallomást tenni. Megalázó kérdések és szégyenteljes válaszok sora jött ilyenkor, és ne haragudjak, mondta mindig a nyomozó, de nem tudja megkerülni ezeket. Én volt, hogy nem értettem, mi szükség van a kérdésekre, volt, hogy nem emlékeztem tisztán a válaszokra, de egyáltalán nem haragudtam.

Minél többet beszéltem az engem ért erőszakról, annál kevésbé éreztem úgy, hogy agyonnyom a súlya

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megkönnyebbülés volt minden pillanat, és nem voltak mélypontok.

Egy mozdulattal rántott vissza a startmezőre, amikor elolvastam a gyanúsított vallomását arról, hogy ő valójában nem tett semmit, a monoklimat pedig egy koncerten szereztem.

De ugyanígy megrázott az is, amikor megtudtam, hogy azt terjeszti rólam: bipoláris vagyok, és csak kitaláltam az egészet. Egy-két terápiás alkalom után viszont megtanultam, hogy ezek nem jelentenek valódi veszélyt, a ráébredés pedig szkafanderként védett a nyakamba szakadó hazugságoktól.

A kezdeti, hullámzó szakasz után elcsendesedni látszott az ügy. A nyomozás zajlott ugyan, de újabb vallomásokra tőlem sokáig nem volt szükség. Hónapokkal később aztán a nyomozó úgy ítélte meg, hogy kész vagyunk, az ügyész viszont visszadobta az ügyet – és egy csomó új kérdést. Behívták tanúskodni a barátaimat, volt, hogy anyu ment be vallomást tenni, és én is toltam be még tanúkat a nyomozás határidejének lejárta előtt nem sokkal. Ezek viszont már nem kavartak fel, inkább csak megerősítettek abban, hogy haladunk előre. Tudatosan raktam vissza a dobozt a hátsó polcra, és helyeztem előtérbe az életemnek minden más területét. Terápiára jártam, időnként egyeztettünk a nyomozóval a vizsgálat állásáról, de már voltak napok, sőt hetek is, amikor nem suhant át az agyamon a vallomásom egy-egy kiragadott mondata. A hetekből végül évek lettek, és a kezdeti félelem helyett kíváncsisággal töltött el a hír, hogy lezárták a nyomozást, az ügyész pedig vádat emelt.

Az előkészítő ülést a vádemeléstől számított három hónapon belül meg kell tartani

Ez áll a bíróság honlapján, és ezzel számoltam én is. Aztán persze kiderült, hogy ez sem úgy van, ahogy számítottam rá, és a Covid miatt több hónapos a csúszás. Pár héttel a kitűzött időpont előtt aztán jött a levél a halasztásról, új bíróhoz kerül az ügy. Hogy a régivel mi történt, az nem derült ki. A decemberi ülést januárra halasztják, a januárit pedig – különösebb indoklás nélkül – március végére.

Itt vagyok, március végén, hat évvel a verem után, vasalt blúzban, a táskámban összekészítve mindennel, amire ma szükségem lehet.

Az előkészítő ülés a bírósági szakasz első felvonása, amiben nekem sértettként nincs szerepem. A vádlott beismerő vallomást tehet, ezzel pedig lemondhat a tárgyaláshoz való jogáról, elfogadhatja az ügyész által javasolt büntetést, és akkor ennyi volt, köszönjük szépen, pont kerül az ügy végére. Most még nem tudom, hogy így lesz-e, vagy megyünk tovább a tárgyalásokkal és a vallomásokkal, még egy-két évet ráhúzva az eddigiekre.

De bárhogy alakul is majd, az én szabadságomról többé már nem dönthet senki más. 

Mózes Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Yellow Dog Productions