Nehéz megbirkózni a ténnyel, hogy soha nem lesz senkid – Kik azok a femcelek, és kit hibáztatnak a magányukért?

–

Ahhoz, hogy megértsük, kik azok a femcelek, vagy a femcelekhez hasonlóan kiknek van problémájuk a társkereséssel, ismernünk kell az inceleket is. Az incel mozgalomról már írtunk ITT és ITT is korábban, és Krajnyik Cinti és Dián Dóri kollégáim ezekben a cikkekben remekül körbejárták, miről szól az incelek szubkultúrája. Röviden összefoglalva azért kiemelem nektek a definíciót: „Az incel-szubkultúra tagjai jellemzően fehér, középosztálybeli férfiak, akik úgy vélik, hogy vágyaik ellenére nem tudnak romantikus és szexuális kapcsolatot kialakítani a nőkkel, és ezért embertársaikat, sőt, magukat a nőket okolják. […] Az incelek megnyilvánulásai legtöbbször dehumanizálók, főként a nőkre nézve, a csoport tagjai frusztrációikért az igazságtalan elveken működő társadalmat teszik felelőssé, valamint a hatvanas évek szexuális forradalmát és a feminista mozgalmak megerősödését. A közösségen belül nem ritkák az agresszív kinyilatkoztatások, és olyan törekvések, hogy a szexet és a nőket (!) egyenlő mértékben kellene felosztani az emberiségen belül. Ennek abszurditásán akár nevetni is lehetne, ha nem gondolnák halálosan komolyan.” 

Az incelek gyakran olyan erőszakosak, elmennek akár a gyilkolásig is.

Hogy ezzel szemben mennyire más a femcel mozgalom, és mennyire másként élik meg a nők, ha nem találnak párt, az jószerivel sokkoló.

Hiszen nem kizárólag a férfiak szenvednek a pártalálás nehézségeitől, nemcsak őket kínozza az intimitás hiánya, hanem bizony léteznek olyan nők is, akik úgy érzik, képtelenek az ismerkedésre, vagy arra, hogy intim viszonyt alakítsanak ki a férfiakkal. A femcelek azonban – az incelekkel ellentétben – nem erőszakosak, és a legtöbb esetben nem az ellenkező nemet okolják mindezekért, hanem elsősorban önmagukat, vagy olyan traumát, amit képtelenek feldolgozni (tehát saját magukat ez esetben is.) Még azok a nők is így gondolják, akik nem sorolják magukat a femcelek közé (vagy egyáltalán nem is hallottak eddig a kifejezés létezéséről). Egyébként maga a kifejezés nem feltétlenül helyénvaló, de erről majd később.

Nem kellett sokáig kutatnom, EBBEN a tavalyi Guardian-cikkben találtam olyan beszámolókat, amikben az egyik első számú okként a szépségközpontú (azaz az előnyös külalakot túlságosan előtérbe helyező) és egyúttal nőgyűlölő kultúrát nevezik meg, amely miatt bizonyos nők kevésnek érzik magukat a férfiak figyelmére. Úgy fogalmaznak, hogy egyszerűen láthatatlanok a férfiak számára. A 39 éves Caitlin vallomása is ezek közé tartozik: „Nem vagyok hagyományos értelemben vonzó, ezért soha nem is érdeklődtek irántam a férfiak. Rám sem néznek. Jártam már terápiára is, hogy megpróbáljam oldani a szorongásaimat, de számomra a társkeresés leginkább egy kietlen pusztasághoz hasonlít. És ahogy öregszem, úgy lesz egyre rosszabb. Már túljutottam azon a koron, amikor férjhez tudtam volna menni és családot alapítani. Sok bennem a fájdalom és a harag amiatt, hogy így alakult az életem.

Nagyon nehezen tudok megbirkózni a ténnyel, hogy soha nem lesz már senkim. Egy bizonyos kor után mindenki társra talál, miközben az egyedülállók egyre jobban elszigetelődnek és magányossá válnak.”

Az incel szubkultúra ezt semennyire nem veszi számításba, sőt egyik alaptétele, hogy a nők abban a kiváltságos helyzetben vannak, hogy számukra a szex bármikor elérhető. Hogy ezzel szemben mi a valóság, az abszolút nem érdekli őket, ahogyan azt sem veszik számításba, mi történik egy férfi és egy nő kielégülésével, ha alkalmi szexbe bonyolódnak egymással. Nehezen elhanyagolható tény, hogy a futó kalandokban nem feltétlenül elsődleges szempont egy férfi számára a nő eljuttatása a csúcsra – míg ő elélvez, a partnere sok esetben hoppon marad. Ugyanez a cikk említi még azt a jogos félelmen alapuló tényezőt is, hogy a nőknek tartaniuk kell a randiappokon felbukkanó valós veszélyektől, például a nemi erőszaktól is, ha idegennel randiznak. 

A Guardianben megszólaló Silva Neves amerikai párkapcsolati terapeuta azt is megemlíti, hogy a nőket az idő előrehaladtával egyre inkább nyomasztja az öregedés, míg a férfiak esetében sokkal inkább elfogadott, ha nem adnak annyira magukra. És míg nagy átlagban riasztónak tartják a női öregedést, addig nem igazán drukkolnak annak sem, ha egy nő karriert épít, vagy sikeresebb, tanultabb, mint ők. (Ez a tézis ismerős lehet valahonnan a közelmúltból, ugye?)

Ezen elvek alapján kíváncsi voltam arra, vajon itthon mi a helyzet, milyen nehézségekkel küszködik egy nő a párkeresés területén Magyarországon, hogyan befolyásolják őket a társadalmi elvárások, kit vagy mit okolnak azért, amiért nem élnek intim viszonyban senkivel. Mivel az olvasóim nagyrészt nők, ezért őket kérdeztem, és rengeteg levelet kaptam, amelyek közül a teljesség igénye nélkül válogattam. Természetesen ez csak egy szelet abból, ami teljes képet adhatna.

Az első megszólaló – nevezzük Eufrozinának – 23 éves, és még soha nem volt kapcsolata férfiakkal. Ő is a „túlképzettségét” nevezi meg az egyik lehetséges oknak: „Az se segít ezen, hogy nagyon-nagyon bölcsész vagyok. (Szabad bölcsész, filozófia, vallástudomány, és színháztudomány specializációkkal, egészen pontosan és élénk érdeklődéssel a gendertudományok, a pszichológia és a feminizmus iránt.) És hát egy bizonyos szint fölött nem megyünk egy bizonyos szint alá. Vagy nem tudunk. Mert egy kapcsolatban (azt hallottam) elég fontos az is, hogy tudjunk beszélgetni…”

Majd tovább keresgéli az okokat, és a következő kérdéseket teszi fel magának: 

„Mi a baj velem? Miért vagyok ekkora vesztes? Lehet, hogy mégiscsak az a baj, hogy csúnya vagyok? Hogy kövér vagyok? Hogy okostojás vagyok, és sokat beszélek? Mi a baj velem?

És közben szorongok, hogy mások mit gondolnak rólam emiatt. Szerintük is szánalmas vagyok? És ha megismerkednék valakivel, és elindulna valamerre a dolog, mikor és hogyan kéne neki ezt az egészet kommunikálnom?”

Matild sztorija jóval komorabb és kegyetlenebb okokra nyúlik vissza. Ő az anyját teszi felelőssé azért, hogy mára nemcsak hogy nem tud, de nem is akar párkapcsolatot kialakítani senkivel. Így mesél (a történetét lerövidítettem, és bizonyos dolgokat kihagytam vagy megváltoztattam benne).

„40 éves vagyok, és három gyereket nevelek, 15 éve egyedül. Egyke vagyok, anyám fiút várt, és sokkot kapott, amikor meglátott. Napokig nem tudott nekem nevet adni, és ez a pillanat mindkettőnk életét megpecsételte. Anyámmal az élet gyerekként nem volt leányálom – ment a családon belüli erőszak minden formája, főként a lelki terror, de nem állt tőle távol a nadrágszíjjal verés, és a kézháttal való szájba verés sem (a pecsétgyűrű elég nagyot tud ütni). Édesapámat egy életen át bántalmazta, mert beteg volt, és gyengébb – anyám volt a pénzkereső –, így szinte naponta elhangzott, hogy »te semmire nem vagy képes, én teszem a kenyeret az asztalra«.

12-13 évesen, ha elmentem a barátaimhoz (a templomi közösségbe, mert csak oda mehettem), és szóba álltam valakivel, már kurva voltam. Igazából amióta az eszemet tudom, ennek, annak, meg amannak a kurvája voltam. Ha hosszú szoknyát vettem fel, akkor szűzkurva, ha nem, akkor csak szentfazék kurva, de kurva a köbön. 

Mindig hatalmas félelem volt bennem, hogy mikor köt belém, mikor ver meg. Az önbizalmam valahol kimúlt úgy, hogy nem is teremtődött meg. A fiúk az életemben már akkor sem játszottak szerepet, hisz azt sem tudtam, mi az, hogy kapcsolat, ez teljesen tabu volt az életünkben. Mindeközben anyám édesapám mellett váltogatta a pasikat – ma már tudom, hogy végig szeretőt tartott.

Menekültem otthonról, amint lehetett. Akkorra már mindegy volt, hol vagyok, de mindenhol jobb volt, mint otthon. Mentem a fejem után még mindig teljes önbizalomhiánnyal, tele apakomplexussal, a férfiak pedig csak szexet akartak tőlem, nekem meg kódolta az agyam, hogy az egy rossz dolog, mert nem akarok kurva lenni. Igazából apáca akartam lenni, de egy buliban kicsit többet ittam a kelleténél, másnap egy csávó mellett ébredtem, és pár hónapra rá kiderült, hogy ikrekkel vagyok terhes. Ültem egy padon egy templom előtt, és sírva néztem az eget, hogy kösz, uram, ez az igazi szívatás. Megtartottam a gyerekeket és a pasit is, »a gyerekeknek apa kell« alapon, majd elvett feleségül. Mivel veszélyeztetett terhesként bő 5 napot kórházban töltöttem, csak annyi derült ki a férjemről, hogy nagyon szereti a piát. 

A házasságom maga volt a pokol, masszív alkoholista férj, akivel hét évig voltunk házasok, és született még egy gyerekünk közben. A kislányom megszülése után határoztam el, hogy elválok. Fogtam a három gyereket, és azóta egyedül élek. Életem első huszonnyolc éve annyi traumát okozott, hogy képtelen vagyok közel engedni a férfiakat, képtelen vagyok elképzelni, hogy valaki nőként tekintsen rám, képtelen vagyok elhinni, hogy többet lát bennem bárki, mint egy húscafatot. Voltak próbálkozásaim, mert volt vágyam arra, hogy de jó lenne, ha valaki engem is szeretne, de nem voltam fizikailag képes elmenni egy randira, elképzelni, hogy beköltözzön valaki az életünkbe, hogy újra át kelljen élnem azokat a rossz szexuális élményeket, amiket a férjemmel megéltem. 

Egy ilyen »nem érek semmit nőként« állapotban tengődöm.

Tudom, el kellene mennem feldolgozni a traumákat, vagy megtanulni kezelni, letenni, elengedni őket, de erre nincs pénzem. Örülök, hogy van, amiből a gyerekeket eltartsam. Jelenleg ennyire vagyok képes.”

Vilma (szintén álnéven említett olvasóm) egy kicsit már tovább jutott, ő a következőt meséli:

„Sokáig pszichológushoz jártam, valamennyit segített is, de még bőven van dolgom azzal, hogy a sérelmeket, mintákat teljesen magam mögött hagyjam. Újra és újra tudatosítanom kell magamban, hogy a szüleim élete nem miattam olyan, amilyen, ők döntöttek egymás mellett, aki pedig megbántott, az a saját önbizalomhiányát vezette le így.

Nem a férfiakat okolom kollektíve azért, hogy elmúltam harminc, és még nem volt tartós kapcsolatom. Nyilván nem egy egész nem tehet róla, hogy az első vonzalmam pont egy szerencsétlen flótás iránt alakult ki.

Randizgatni azért szoktam, inkább kevesebb mint több sikerrel, de igyekszem tanulópénzként, vagy jó sztoriként tekinteni rájuk.”

Silva Neves a Guardian cikkében azt is boncolgatja, hogy a férfiakban jelentősen dolgozik a tudat, hogy nekik igenis joguk van a nőhöz, joguk van szexelni. (Hány jogrendszer nem tekinti még ma sem bűncselekménynek a házasságban elkövetett nemi erőszakot, mert azokban a kultúrákban a feleségnek kötelessége kielégíteni a férjét – csak hogy egyetlen példát hozzak.)

„A nőgyűlölet egy olyan ideológia, amely azt diktálja, hogy a nőket tárgynak kell tekinteni, mert nem rendelkeznek azonos jogokkal a férfiakhoz képest. Ezzel szemben a férfigyűlölet többnyire a nőgyűlöletre adott reakció, tehát valamilyen szinten megalapozott. Nem szabad minden férfit ugyanolyannak tekinteni, de meg lehet érteni azokat a nőket, akiknek negatív tapasztalataik voltak” – mondja Silva. Szerinte a femcel szó használata sem helyénvaló, ő inkább a mellőzését javasolja, mert megbélyegezhet.

A férfiak tehát gyakran okolják sikertelenségükért a nőket, míg a nők elsősorban magukban keresik a hibát.

Az összes megszólaló ezt támasztja alá. 

Még az a fiatal nő is – Margit –, aki fizikai tünetek miatt nem alakít ki senkivel kapcsolatot: „Hét évig voltam együtt az akkori párommal, és sokszor próbálkoztunk nemi életet élni. Ám amikor a behatolásra került a sor, a combomnál úgy éreztem, hogy össze kell szorítanom. És hidd el, szerettem őt nagyon. De ha arra került a sor, egyszerűen automatikusan bezárkóztam. Volt olyan is, hogy szeretkezés után kiszaladtam a mosdóba és csak zokogtam percekig. Azóta szakítottunk és remélem most már boldog egy »normális« lánnyal. Ezt követően más férfiakkal a randikon, ha össze is jöttünk úgymond, bűntudatot éreztem, hogy ezt nem tehetem meg. Fogalmam sincs, mi a baj velem, de földönkívülinek érzem magam és mostanra már egyáltalán nem is ismerkedem."

Van azonban olyan is köztük, aki megpróbál humorral tekinteni a helyzetére. Jusztina a harmincas évei közepén járó ügyvéd, akinek még soha nem volt párkapcsolata, a szüzességét is harmincéves korában veszítette el muszájból. Így mesél: „Csodálatosan megtanultam, mi van a bétékában, de azt már nem, hogyan kéne viselkedni a kiszemelt előtt. A múltkor is láttam egy olyan rendőrsrácot, hogy ejha, de fogalmam nem volt, mitévő legyek. Épp a kedves ügyfelem várt a letartóztatására, én meg legszívesebben vadásztam volna… Szóval lefagytam, mint a Windows98, Jóska meg ott kucorgott bilincsbe verve, amíg én álltam, és tátottam a szám.”

A képlet tehát nem egyszerű, az okok pedig egészen biztosan nem a másik nemben keresendők, legyen szó férfiról vagy nőről. Az, hogy a nők leginkább magukat, míg a férfiak a nőket okolják, a társadalmi berögződések és neveltetés kérdése. Ahogyan Silva Neves is mondja: 

„Amikor a nők hibásnak bélyegzik meg magukat, az teljesen eggyé válik a személyiségükkel, és nem úgy fognak rá tekinteni, mint ami igenis leküzdhető lenne.”

Itt felsejlik a saját élményem is, amely mára a múlt része – szerencsére –, de legalább egy évtizedig úgy gondoltam, hogy a világ legnehezebb dolga találni egy férfit, és létesíteni egy működő párkapcsolatot. Néhány megszólalóhoz hasonlóan én is a traumáimat, illetve magamat tettem felelőssé, úgy gondoltam magamra, mint aki nem elég szép, nem elég jó – ám ezt sikerült feloldanom azóta. Nem adták egyszerűen, és legfőképpen nem könnyen. Viszont van remény. Még ha az a remény sokszor parányinak látszik is. 

És azt az opciót sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy van, akinek tényleg úgy jobb, úgy teljesebb az élete, ha egyedül él.

Szentesi Éva

Köszönöm az olvasóimnak, hogy bizalmat szavaztak nekem, és innen is elnézést a nem hétköznapi, ma divatosnak számító álnevekért, de így még véletlenül sem fogják őket összekeverni senkivel. És nem utolsósorban: nekem annyira tetszenek.

Forrás: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Aleksandr Zubkov