–

Amikor más jellegű bűncselekményekről van szó, többnyire nem kételkedünk az áldozat igazmondásában. Persze ez nem azt jelenti, hogy nyomozás nélkül börtönbe zárjuk a feltételezett elkövetőket, vagy tönkretesszük az életüket.

De amikor elmeséli egy ismerős, hogy kirabolták, nagy eséllyel nem az az ember első gondolata, hogy az elkövető életére miként hat majd a vád, ugye? Sőt, megkockáztatom, nem is gondol arra senki, hogy vajon a rablás áldozata őszinte volt-e, amikor a bűntettről mesélt. Pedig ilyen esetekben is előfordul, hogy hamisnak bizonyul a vád.

Ezt a hozzáállást a kapcsolati és szexuális erőszak túlélői is megérdemelnék, ennek ellenére azonban rendszeresen hiteltelenítik őket

Néhány hónapja végeztem el egy nők jogaiért küzdő civil szervezet önkéntes képzését, az aktivistává válás következő lépése pedig, hogy segélyvonalas hívásokat kell fogadnom.

Az ország legkülönbözőbb pontjairól kérnek segítséget más és más élethelyzetben lévő nők, a beszélgetés többnyire mégis ugyanoda fut ki: végtelenül hálásak, hogy van, aki ítélkezés nélkül végighallgatja őket. Hogy van, aki hisz nekik.

A társadalom újabb és újabb feltételeket szab, amelyek alapján hajlandó valódi túlélőként kezelni az erőszak áldozatait. Legyenek szimpatikusak és feddhetetlenek, ne viseljenek kihívó ruhát, ne fogyasszanak tudatmódosító szereket, és ügyeljenek arra, hogy az őket ért trauma és a számos eléjük gördített akadály ellenére időben jelentsék a bűncselekményt. Pontosan, és lehetőleg azonnal emlékezzenek vissza minden részletre, álljon rendelkezésükre elegendő bizonyíték, ne gondolják meg magukat a feljelentéssel kapcsolatban…

Mintha túlélőként ki kellene érdemelnünk a jogot, hogy komolyan vegyenek és tisztelettel bánjanak velünk!

Pedig az erőszak áldozataira nem lenne szabad plusz terheket róni, van nekik elég bajuk enélkül is.

Ha az, hogy higgy a túlélőknek olyan érzést kelt, mintha egy rettentően keserű pirulát kellene lenyelned, tudnod kell: valójában ez egy vitamin.

Azért szedjük, hogy társadalmi szinten váljunk egészségesebbé, és higgyétek el, számtalan területen válhat mindannyiunk hasznára.

Ehhez viszont figyelembe kell vennünk, hogy mit nyerhet a túlélő

A túlélő minden alkalommal újraéli a traumát, amikor beszélni kezd róla, bizonyos értelemben önmagát traumatizálja újra. Az ösztönös reakció bármilyen traumára az, hogy megpróbáljuk minél mélyebbre temetni, mintha meg sem történt volna. Akkor mégis miért beszélnek egyre többen nyíltan az átélt szenvedésekről, akár évekkel az erőszak után is?

Részben azért, mert ha valaki megnyílik, az más áldozatokat is erre bátorít, az erőszak megelőzése, a bántalmazók felelősségre vonása pedig a csend megtörésével kezdődik.

Az Egészségügyi Világszervezet adatai szerint minden harmadik nőt bántalmaztak már fizikailag vagy szexuálisan. Így amikor valaki megosztja a történetét, több mint valószínű, hogy szíven talál valakit, aki hasonló dolgokon ment keresztül. Ahelyett tehát, hogy automatikusan azt firtatnánk, vajon mit „nyer” egy nő azzal, hogy vádaskodik, érdemes lenne inkább azt a kérdést feltenni: mit veszíthet túlélőként.

Higgyétek el nekem, bőven van mit veszíteni.

Például azért, mert az igazságszolgáltatás nem mindig szolgáltat igazságot

A jog megköveteli, hogy az állítását alátámassza a túlélő. A bizonyítás azonban gyakran egy olyan esemény részleteinek újbóli felidézését jelenti, amit az áldozat agya a túlélés érdekében automatikusan eltemetett. Ha ugyanis trauma ér bennünket, nagy eséllyel nem emlékszünk később a részletekre, és amikor elkezdjük elmesélni a történteket, a mondandónk összefüggéstelen lesz. És hogyan reagálnak általában az emberek érthető módon egy összefüggéstelen történetre? Azt mondják, ennek nincs értelme. És miért hinnénk értelmetlen állításoknak?

Na, ugye. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a zaklatás vagy a támadás nem történt meg.

Egész egyszerűen azt jelenti, hogy a túlélő vallomása kusza, és mivel a bántalmazás gyakran a négy fal között történik, kevés a bizonyíték, vagy nincs más tanú.

Az is fontos, hogy a jogi bizonyításnak nem kell – és nem is szabadna – a tárgyalótermen kívül, például egy kommentszekcióban történnie.

Van, hogy meg kell értenünk, és tiszteletben kell tartanunk azt is, ha a túlélő az anonimitás mellett dönt

Tavaly novemberben létrejött egy oldal, aminek sokáig az adminisztrátora voltam. Én kezeltem a bejövő leveleket, amikben többnyire szexuális erőszak túlélői osztották meg a történeteiket, amikből aztán anonim posztok születtek egyfajta kollektív gyógyulás érdekében. Elvétve volt csak, aki névvel vállalta a megosztást, és annak ellenére (vagy épp azért), hogy én évek óta nyíltan beszélek az engem ért bántalmazásról, abszolút megértem azokat is, akik másként döntenek. 

A névtelen nyilvánosság ugyanis nem arról szól, hogy álarc mögé bújunk. Sokkal inkább arról, hogy átadjuk a mikrofont mindazoknak, akik az ítélkezéstől vagy elfogultságtól való jogos félelmük miatt csak így érzik kellő biztonságban magukat ahhoz, hogy megosszák a történeteiket – akkor is, ha emiatt kevésbé tűnnek hitelesnek a társadalom számára.

Árulkodó statisztika

A felmérések azt mutatják, hogy a hamis vád nagyon ritka családon belüli és szexuális erőszak esetében, ellentétben a nőkkel szemben elkövetett erőszakkal, ami viszont nagyon gyakori: Magyarországon minden ötödik nő tapasztal fizikai és/vagy szexuális bántalmazást élete során, verbális abúzus pedig még ennél is több embert sújt. Persze előfordulnak hamis szexuáliserőszak-vádak is, de nem gyakrabban, mint bármilyen más bűncselekmény esetén.

A nők, akárcsak a férfiak, időnként hazudnak.

De érdekes megfigyelni, hogy amíg egy hamisan vádaskodó nő valahogy rontja minden túlélő nőtársa hitelességét, addig egyetlen bántalmazó férfi miatt közel sem gondoljuk azt, hogy minden férfi „faszfej” lenne. Sőt, sokszor még azt az egyet sem gondoljuk annak, aki bántalmaz.

A túlélőknek hinni csupán az első lépés

Nem szabad elfelejtenünk: azáltal, hogy bizalmat szavazunk az áldozatoknak, és tisztelettel közelítünk a traumájukhoz, mi is hozzájárulunk az erőszak felszámolásához, segítünk biztonságos tereket teremteni azoknak, akik beszélni szeretnének a velük történtekről, és következésképpen gyógyulni akarnak – társadalmi szinten is. Ezzel szemben, ha nem hiszünk nekik, elriasztjuk az embereket attól, hogy megosszák a történeteiket, ezáltal pedig hozzájárulunk egy olyan mérgező légkör kialakításához, ami kizárólag az elkövetők érdekeit szolgálja.

Nekünk közösségként nincs vesztenivalónk, a túlélők viszont rengeteget nyerhetnek azzal, hogy meghallgatjuk őket, ha prekoncepciók és ítélkezés nélkül hiszünk bennük – és valóban sokat tehetünk ezáltal azért, hogy a világ egy biztonságosabb hellyé váljon.

Mózes Zsófi