Amióta a nyilvánosság elé merészkedtem, mint futballról író nő, a fárasztó poénoktól a bicskanyitogató beszólásokon át a konkrét zaklatásig igen széles skálájával találkoztam a sztereotípiáknak. Ezek némelyikére már megvan a jól bejáratott válaszom, illetve van, amit válaszra se méltatok, és akadnak olyanok is, amelyek mellett még mindig nem vagyok képes szó nélkül elmenni. Az egyik ilyen az, amikor valaki merő jószándékból több kárt csinál, mint hasznot: például, amikor Sepp Blatter egykori FIFA-elnök azt javasolta, hogy a nők futballozzanak testhez simuló mezekben, mert akkor bizonyára több lesz a néző.

Amikor Kálmán első üzenetét megkaptam, még örömmel szívecskéztem be, hogy meccsnézésre invitált a szórakozóhelyre – aztán Kálmán hozzátette ezt:

„Amúgy is tervezünk egy »női sarkot« csinálni, ahol »átvészelhetik« a meccsnéző pár szebbik felei azt a 90 plusz pár percet :)”

Én egy darabig kerestem a kandikamerát, amikor pedig rájöttem, hogy nem poénból írja, akkor a negyedik emeletig szaladt a vérnyomásom, és bevallom töredelmesen, nem tudtam higgadt maradni. (Bocs, Kálmán. Néha tényleg nehéz. Huszonöt éve csinálom.)

Amikor jeleztem, hogy ez a legszexistább dolog, amit az utóbbi időben olvastam, Kálmán igyekezett szépíteni, de nagyjából olyan hatékonysággal tette, mintha tévedésből a saját kapuja felé indult volna meg.

Ezt írta ugyanis:

„Nem gondolnám, hogy a külön csajos rész, koktéllal sör helyett, gyümölcstállal sült kolbász helyett ostoba sztereotípia. De épp ezért szeretnénk bevonni az ötletelésbe azokat, akikhez-akiknek szólni szeretnénk.”

Itt már végképp elszabadult bennem a Szarkasztikus Femináci nevű fenevad, így aztán néhány igazán aljas kérdéssel próbáltam rávezetni Kálmánt arra, mi a gond azzal, amit ír. Mint például:

  • rózsaszínek lesznek-e a székek?
  • a koktéllapon szerepel-e a lesszabály magyarázata?

Közben átküldtem a képernyőfelvételeket (csak a szöveget, tehát Kálmán személyiségi jogait figyelembe véve kitakartam a nevet és a profilképet, nekem is van lelkem!) a gyerekkori barátnőmnek, akivel vagy 25 éve járunk meccsekre. Ő vitte be az utolsó gyomrost a projektbe, amikor

megüzente (rajtam keresztül) Kálmánnak, hogy szerinte legyen műkörmös sarok is a női részlegen. E ponton fontosnak tartom megjegyezni: igen, ilyenkor tudjuk magunkról, hogy fullba nyomjuk a kretént. De mivel más eszközünk nincs arra, hogy ventiláljunk, marad a nőket övező sztereotípiák sarkítása és megfordítása.

Ekkor már Kálmán se bírta röhögés nélkül, és (figyelem, itt jön a lényeg!) arra kért, vegyük végig, hogy lehet akkor nekiállni egy ilyen feladatnak.

Úgyhogy most leírom, amit neki is vázoltam, csak részletesebben, hogy ne csak két ember egyébként rendkívül konstruktív társalgása maradjon meg ebből a sztoriból, hanem segítsek megfontolni néhány olyan szempontot, ami néha még a legnagyobb jóindulat mellett sem merülne fel.

Mi tehát a gond Kálmán felvetéseivel? Elmondom.

Miért menne valaki meccset nézni, ha nem akar?

Az első üzenetben ez csapta ki nálam a biztosítékot: a leírtak alapján a nőnek túl kell élnie a kilencven percet, mert hát nyilván csak kényszerből megy a kocsmába. Igen, van, akit nem érdekel a foci, sőt akad, aki utálja. Férfi is, nő is. 

De mi az istennek menne valaki önként szenvedni egy kocsmába másfél órára?! 

Ennek józan paraszti ésszel nézve nincs értelmes magyarázata, kizárólag buta sztereotípiák adhatnak rá okot:

  • mert még meccs idején is a pasijukon csüngenek, hisz nekik nincs önálló életük;
  • mert féltékenyek, és szemmel akarják tartani a férfit;
  • mert nem pasival, hanem pasizni mennek ilyenkor kocsmába, de a meccs nem érdekli őket, ezért szenvednek a lefújásig.

Lépjünk túl ezeken, és tegyük fel, hogy valakit érdekel is a mérkőzés, ezért megy a pasijával a sportkocsmába. Akkor viszont mi a jó égért akarna külön ülni tőle és/vagy a társaságtól? 

Ugyanúgy sztereotípiák jutnak csak eszembe:

  • mert valójában csak mondja, hogy érdekli (aztán ott hirtelen jobb dolga akad);
  • mert a meccsnézés férfidolog, a nő ne üljön közéjük ilyenkor;
  • mert az ittas férfiak illetlenül viselkednének a nőkkel, és ezért jobb nekik elkülönülni.

Utóbbi elsősorban a férfiakra nézve sértő általánosító feltételezés – eleve szegregálni a nőket egy szórakozóhelyen azt sugallja: a férfiak állatok, nem bírnak magukkal, pláne nem pár sör után.

Mivel huszonöt éve járok meccsekre, megfordultam stadionokban és kocsmákban Angliától Macedóniáig, Abu-Dzabitól Isztambulig, szerintem érvényes a kijelentésem, hogy minden általánosítás tévút. Vannak jelenségek, szabályok, de elsősorban egyedi esetek és személyfüggő viselkedések vannak.

Azt nyilván eszemben sincs letagadni, hogy a szórakozóhelyeken elég sok férfi viselkedik megengedhetetlenül a nőkkel. Angliában számos olyan női szurkolói közösség működik, amelynek tagjai együtt járnak pubokba és stadionokba meccset nézni, így teremtve biztonságos teret maguknak, ahol megélhetik szurkolói identitásukat, de olyan módon, ahogyan arra ők vágynak, nem pedig a férfisztenderdhez igazodva.

Például senki sem gúnyolódik rajtuk amiatt, hogy a focimezt divatcikként értelmezik és sztájlingolják, a sminkjüket-körmüket alkalomhoz illőre festik – vagy épp ezek szöges ellentéte: smink nélkül, melegítőben akarnak szurkolni. Minden nő ismeri ugyanis a 22-es csapdáját, amely miatt gyakran se kirittyentve, se kirittyentés nélkül nem lehet megjelenni adott férfitársaságban (akár munkahelyen sem), mindkettőre röpködnek ugyanis a megjegyzések:

  • Na mi van, kinek akarsz ennyire tetszeni?
  • Kicsit mintha lelakott lennél, hogy fogsz így bepasizni?

Ha tehát Kálmán úgy vetette volna fel az ötletet, hogy „Figyelj, Adri, tudom, hogy sok csaj imádja a focit, segíts létrehozni egy biztonságos és befogadó teret a számukra, ahol szabadon szurkolhatnak, és nem kapják a hímsoviniszta megjegyzéseket”, akkor most arról írnék cikket, hogy ő a legtámogatóbb férfi, akivel idehaza e témában találkoztam.

Csakhogy a jószándék ellenére a dolog félrement.

Nem egy létező problémát igyekezett ugyanis felszámolni (sok nő bátortalan, ha arról van szó, hogy kocsmában nézzen meccset), hanem rá is erősített arra azzal, hogy azt sugallja: a nők és a férfiak egyszerűen nem tudnak kényelmesen, biztonságosan és szeretetteljesen meccset nézni egy légtérben. 

Oké, de mit is jelent tulajdonképpen a biztonság?

Természetesen nem arra gondolok itt, hogy öngyilkos merénylet volna férfiakkal tömött kocsmába belépni egy nő számára. A biztonságérzetet csupa olyasmi ássa alá a hétköznapi helyzetekben, amilyenekbe (ez a tanítványaimmal folytatott sok-sok ilyen beszélgetés tanulsága) a legtöbb férfi bele se gondol, hiszen soha nem kell szembesülnie vele. Mondok néhányat:

  • kéretlen megjegyzések az öltözködésünkre;
  • felhatalmazottságérzés: rengeteg férfi, ha meghallja, hogy egy nő focit néz, elkezdi vizsgáztatni hülye keresztkérdésekkel, mintha osztályozót kellene tennünk ahhoz, hogy ő (aki eredendően szeretheti és érti a focit) elfogadjon bennünket szurkolóként;
  • rosszabb esetben ostoba élcelődés („na, melyik játékos tetszik?”);
  • a legjobb esetben is időbe telik, amíg nem csodabogárként kezelnek, hanem a közösség teljes értékű tagjaként, és ez iszonyú fárasztó, sokan emiatt adják fel a próbálkozást.

A fentiek mellett még sok egyéb példa is van persze, és az is igaz, hogy nem mindenki reagál erre ugyanolyan érzékenyen. De azt a Belemenés megjelenése után rám zúduló több száz üzenetből tudom, hogy ez a futballkedvelő nők általános megélése. (A Belemenés Csepelyi Adrienn első regénye a futball iránti rajongásáról – a szerk.) Legfeljebb abban különböznek az élményeink, hogy melyikünket mennyire tud megborítani egy-egy szexista beszólás vagy tett.

Biztonságos helynek, közegnek tehát azt nevezzük, ahol nem kell folyton a váratlan mikrotámadásoktól tartanunk, hanem elengedhetjük magunkat, és a saját szándékaink, vágyaink alapján élhetünk meg egy-egy általunk választott eseményt.

Anélkül, hogy valaki vizslatna, vizsgáztatna, gúnyolna, fel akarna szedni (amikor mi nem szeretnénk ezt – az ismerkedéssel természetesen semmi gond nincs, csak megvan az ideje és a módja).

Miért ne tudná eldönteni egy nő, mit eszik?

A másik fontos kérdéskör a női önrendelkezés. Igen, tudom, erőteljes túlkapásnak tűnik ez egy étlap kapcsán – de korántsem az. Kálmán azt mondta, direkt megkérdezte a helyre eleve járó nőket, milyen ételt szeretnének kapni. Ez szuper. Ahogyan az is, hogy a tulajdonos nyitott az étlap módosítására. Ugyanakkor miért az az alapvetés, hogy külön szakasz kell a „csajos kajáknak” meg koktéloknak? A nők nem veszik észre ugyanezeket a fogásokat az étlapon, ha nincs kiemelve a számukra? A férfiak nem rendelhetnek gyümölcstálat?

Ez mindkét oldalra nézve sztereotip hozzáállás: a férfi zsíros kolbászokat meg sülteket zabál és sört vedel böfögve, a nő meg diétás kajákat rendel és cuki koktélokat.

Nagyon szép, hogy Kálmán figyelembe veszi a nők igényeit, de azért amikor felhívtam a figyelmét erre a pontra, valójában már ő maga kezdett azon poénkodni, hogy pedig milyen jól eltervezte a női kajákhoz a ketchupba tunkolható dinó alakú nuggetset.

És ezzel rátapintott a lényegre: azzal, hogy kijelöljük, egy étlapon mi számít „csajos” fogásnak, lényegében azt is sugalljuk, hogy nő és a férfi is csak adott tartományon belül mozoghat, ha meg akar felelni a nemi sztereotípiáknak.

Sosem szabad alábecsülni az ilyesmi erejét: a reklámok, magazinok, videóklipek évtizedek óta ássák alá az egészséges önbecsülést, így ha egy nő, aki eleve bizonytalan a testsúlyát, alkatát illetően, azt látja, hogy egy étlap gyümölcstálat javasol neki, ide a rozsdás bökőt, hogy nem fog kolbászt rendelni, hiszen…

És itt most álljunk meg újra egy pillanatra: nem az a lényeg, hogy az olvasó szerint ezek értelmes, racionális reakciók-e, sokkal inkább az számít, hogy elfogadjuk, léteznek. Mert csak ebből a pozícióból tudunk felülkerekedni rajtuk – ha belátjuk, hogy bár minket nem befolyásolna semmi a kolbászrendelésben, rengetegen vannak, akiket igen.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Vagy, mondjuk, megrendelik a kolbászt, de szarul fogják érezni magukat, hiszen „nem illő” dolgot esznek, amit majd most le kell dolgozniuk. Közben pedig a másik oldalon ott vannak a férfiak, akik gyümölcsöt kívánnak, de megkapják majd, hogy micsoda férfiatlan dolog már szőlőszemeket majszolni, amikor lehetne birkapörköltet is.

És mivel a meccsnézés azon tevékenységek egyike, ahol az ember a legszabadabban élheti meg az önfeledtséget, őszintén úgy gondolom, hogy ebbe bármiféle bűntudatot és értelmetlen korlátozást vinni gyalázat.

Hogy akkor milyen egy „nőbarát” sportkocsma?

Egy ilyen hely nem attól jó, hogy rózsaszín székek vannak és diétás kóla az itallapon. Hanem attól, hogy befogadó, támogató és bátorító, védelmező hely.

Nagy szavak egy kocsmával kapcsolatban? Meglehet. De ennél jobban talán semmi sem mutatja meg, hogy a legprofánabb, leghétköznapibb helyeken és helyzetekben is mennyi olyan dolog van, amivel egy férfi jószerével sosem szembesül.

A jó sportkocsma tehát:

  • nem szegregálja a vendégeit;
  • nem akarja megmondani, ki mit egyen és mit igyon, és megfelelő választékkal fogad mindenkit;
  • a személyzet hatékonyan fellép bármiféle inzultus esetén (taperolás, kéretlen nyomulás, szexista beszólogatások stb.);
  • a törzsközönség kivet magából mindenkit, aki nem képes tisztelettel, egyenrangú félként fordulni a másikhoz;
  • a meccsnézés szent, és mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy a saját szokásai szerint tegye (nyilván amíg másokat nem zavar vagy bánt);
  • óvja a vendégeket: a személyzet/vendégkör gondoskodik arról, hogy mindenki jusson haza biztonságban akkor is, ha a vereség vagy az ünneplés hevében felönt a garatra (tehát senki nem használja ki például azt, ha egy nő részeg).

Idealista lennék? Nem tudom.

Őszintén remélem, hogy nem.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jupiterimages