Nem csak a traumáinkon át vezet az út a rezilienciához – a lelki ellenállóképesség 5 alappillére

–

A (lelki) ellenállóképesség nem azt jelenti, hogy semmi nem érint meg – sőt

A mindennapi élet nehéz, kiszámíthatatlan és bizonytalan – ez mindannyiunk valósága, csak néhány nagyon kevés, igazán privilegizált helyzetben lévő embernek nem kell a napi bizonytalansággal megküzdenie (természetesen nem feltétlenül anyagi értelemben, bár abban is nagyon sokan érintettek).

A reziliencia, vagy lelki ellenállóképesség valójában rugalmasságot jelent: hogy ha egy helyzet falhoz vág, akkor képesek vagyunk visszapattanni, összeszedni magunkat, és továbbmenni.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy „meg sem kottyan” a falhoz vágás. A reziliencia nem egyenlő a sérthetetlenséggel, és nem feltétele az azonnali felállás sem egy kudarc vagy mentális nehézség után. Sokkal inkább azt jelenti, hogy egyszerre tudunk kemények és puhák lenni – lelki értelemben.

Végső soron a reziliencia annak a hite, hogy képesek vagyunk átvészelni azt, amivel éppen szembenézünk. De miből születik ez a hit – vagy ha úgy tetszik, ez a bátorság?

Dr. Robyne Hanley-Dafoe, aki kutatja és oktatja a rezilienciát (és könyveket is írt róla), öt alappillért fogalmazott meg, amelyek szükségesek ahhoz, hogy működtessük a lelki ellenállóképességünket. Ezek pedig

az összetartozás, a perspektíva megértése, az elfogadásra való képesség, a reményteli gondolkodás és a humor használata. 

Az összetartozás

Az emberek számára a legfontosabb dolog, hogy érezzék, tartoznak valahová. Legyen szó egy családi rendszerről, valamilyen szervezetről vagy vállalatról, a közösség érzése alapvető fontosságú.

Ha van egy hátországunk, amiben bízhatunk – ilyen vagy olyan értelemben – akkor azzal a tudattal nézünk szembe a nehézségekkel, hogy nem vagyunk egyedül. A csoport mérete és eredeti funkciója (családi, baráti, munkahelyi kapcsolódás) nem fontos – ami számít, az az, hogy

legalább egy másik személy által látva, meghallgatva és támogatva érezzük magunkat.

Ez szerintem különösen akkor fontos, amikor valami nagyon tragikus történik veled, például elveszíted egy szerettedet. Akkor az, hogy olyanok vannak melletted, akik ítélkezés nélkül segítenek abban, hogy úgy küzdj meg a fájdalmaddal, ahogy tudsz, elképesztően nagy segítség. 

A perspektíva megértése

Nekem éppen most kistini gyerekeim vannak, akiktől még nagyon távol áll az, hogy egy adott, számukra kétségbeejtő helyzetben lássák az úgynevezett „big picture”-t, vagyis teljes(ebb) képet. Nem lehet nekik megmagyarázni, hogy valami, ami most drámainak tűnik (például, hogy nem lehet már jegyet kapni a kedvenc előadójuk viszonylag közeli koncertjére), pár év múlva olyan dolog lesz, amin együtt nevetünk (remélhetőleg, egy későbbi koncertélménnyel gazdagabban).

Hanley-Dafoe azt mondja, a szemléletünk nagyban befolyásolja, hogy hogyan küzdünk meg a kihívást okozó helyzetekkel. Ez a szemlélet a hozzáállás, az érzelmek és gondolkodásmódok kombinációjából áll össze. A perspektíva pedig a fejünk és a szívünk közötti összhangot jelenti – ami tulajdonképpen egy fókusz ad, hogy a valóban fontos dolgokra koncentráljuk.

A perspektívánk a megélt tapasztalatainkkal együtt növekszik – minél több tapasztalatunk van, annál könnyebben kezeljük a pillanatnyi érzelmi megélés és a hosszabb távú gondolkodás közötti különbséget.

Az elfogadásra való képesség

Az elfogadás arról szól, hogy tudatosítsuk: mi az, ami az irányításunk alatt áll, és mi az, ami azon kívül esik. 

Arról szól, hogy együtt „dolgozunk” a valósággal, amiben élünk, ahelyett, hogy sokszor ellene próbálunk menni. 

Ez nem azt jelenti, hogy mindenen „túltesszük magunkat”, vagy azt, hogy mindig tetszik, amit éppen tapasztalunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy nap mint nap döntéseket hozunk arra vonatkozóan, hogy hogyan élünk együtt azokkal az általunk nem befolyásolható dolgokkal, amelyek mégis hatással vannak az életünkre. Nem azt kérdezzünk magunkban, hogy „miért éppen velem történik ez?”, hanem azon gondolkozunk, hogy „hogyan tudunk ebben a helyzetben cselekedni?” 

Természetesen ez távolról sem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadni – de ha van egy számunkra elfogadhatatlan helyzet, akkor a cselekvési kérdés az abból való kilépéshez is elvezethet.

Reményteli gondolkodás

Gyakran elhangzik, hogy evolúciósan úgy vagyunk huzalozva, hogy minden helyzetben először a fenyegetést keressük. Ez az oka annak is, hogy sokszor rossz kompromisszumokat kötünk: az ismerős helyzetek – még ha ártalmasak is – legalább azt az információt hordozzák, hogy „túlélhetők”. Nem fenyegetnek azonnali veszéllyel. Vagy legalábbis ezt hisszük róluk.

Csakhogy amikor hagyjuk, hogy a félelem vagy a nehéz érzéseink irányítsák a döntéseinket, többnyire nem a jó irányba haladunk.

A cél nem az lenne, hogy elnyomjuk a félelmet, hanem hogy tudomásul vegyük, hogy igen, jelen van – miközben a döntéseinket mégis a remény felől hozzuk meg.

Amikor választás elé kerülünk, nem a félelemnek kellene irányt mutatnia, hanem annak a lehetőségnek, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Bármennyire elcsépeltnek hangzik is, a reményteli gondolkodás valóban segíti az optimális működésünket. Ahhoz, hogy jól tudjunk teljesíteni, hinnünk kell abban, hogy a helyzet javulhat, és hogy léteznek pozitív kimenetek.  

A remény ráadásul több puszta optimizmusnál. Nem felszínes derűlátás, hanem mélyebb bizalom: annak elfogadása, hogy a jövő tartogathat számunkra jó dolgokat – akkor is, ha most épp nehéz elhinni.

Az utolsó fontos dolog: a humor

A humor, a nevetésre való képesség valójában a jó vagy vicces pillanatok felismerése. A nevetés maga biológiai célt szolgál, mivel természetes nyugtatókat szabadít fel az agyban, amelyek átmenetileg blokkolják a fájdalomreceptorokat, és egy pillanatra megkönnyebbülést nyújtanak.

Éppen ezért rossz irány, ha azt gondoljuk, hogy bizonyos időszakokban egyáltalán nem ildomos nevetni. Természetesen vannak helyzetek, amikor a nevetés udvariatlan és bántó mások számára, de 

aki élt már meg igazán nagy fájdalmat, az tudja, mekkora megkönnyebbülést hoz engedni a nevetésnek egy-egy vicces pillanatban. Igen, akár gyász közben is. 

A könnyedség elfogadása segít a perspektívaváltásban, és emlékeztet minket arra, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan.

A reziliencia nem bátorság

Sokan hasonlítják a rezilienciát valamiféle rettenthetetlen bátorsághoz. Dr. Robyne Hanley-Dafoe azt mondja, a világ minden tájáról származó, nagyon különböző tapasztalatokkal bíró emberekkel beszélt erről, és arra a felismerésre jutott, hogy a mentális rugalmasság nem csak a kemény, erős vagy rettenthetetlen emberek számára van fenntartva.

Ezek az alappillérek abban segítenek, hogy tudatosabban végiggondoljuk, milyen belső erőforrásaink vannak, amelyek átsegíthetnek a nehéz pillanatokon. Van köztük olyan, ami inkább hozott attitűdnek tűnik – például a reményteli gondolkodás –, de valójában mindegyik tanulható, és továbbadható a gyerekeinknek is. Talán így nekik nem kizárólag a saját traumákon és az azokhoz kapcsolódó, eleinte nem ideális megküzdési stratégiákon keresztül kell majd eljutniuk a rezilienciához.

Szerintetek min múlik a lelki ellenálló képesség? „Hozott” vagy tanult viselkedés inkább?

Tóth Flóra