Volt egy barátom, igazi életvidám, nagyszájú, lehengerlő pasi, aki cirka tizennyolc éve ül kerekesszékben. Harmincéves kora környékén bénult le egy szerencsétlen balesetben, és azóta deréktól lefelé nem érez semmit – lehet mondani, hogy ez rendesen átrajzolta az életét, meg a személyiségét is, de az életszeretetét csak még jobban bebetonozta. 

Ez a barátom úgy szórakozott, úgy élt, ahogyan soha senkitől nem láttam azelőtt: teli szájjal, belevalón falta a jót, és mindig nagy hanggal gurult be egy-egy találkozóra, ahol, ha megkérdezték tőle, mi újság, csak annyit felelt csípőből: „Hát, mint látod, még mindig roki vagyok, amúgy minden frankó.” 

Nem volt olyan mozzanata az állapotának, amiből ne űzött volna gúnyt, vagy ne csinált volna viccet.

Egyfajta menekülési technika – a pszichológusok biztos jobban tudják, mi ez pontosan –, de csodáltam érte. És nem sértődött meg semmin, ami a helyzetével volt kapcsolatos, mondhatni, kihozta magából a maximumot. Kifejezetten élvezetes is volt a társaságában lenni, mert az életszeretete mindenkire átragadt.

Amikor hasonlóan traumatikus helyzetbe kerültem a betegségem idején, engem is ezerszer megmentett a humor. Viccet csinálni a nyomorból, akár még a halálból is, felemelő érzés. Olyan, mintha hatalmad lenne fölötte, és tulajdonképpen van is:

aki ki tudja nevetni önmaga nyomorúságát, az jószerivel uralni tudja.

Aki humorral képes kezelni ezeket a helyzeteket, az győzedelmeskedik a legyőzhetetlen felett. 

De mi van akkor, ha egy kívülálló viccel a betegséggel?

Azt már nem szabad? Az égbekiáltó bűn, mert pimasz, szemtelen és érzéketlen cselekedet? Kifigurázni más nyomorát aljasság?

Gyakran mondogattam az említett barátomnak, hogy álljon fel és jöjjön ide, ha akar valamit. Ő pedig mindig hangosan, teli torokból nevetett, mert így azt érezte, nem is beteg, kutya baja sincs, az ő állapota nem tényező, ha viccelünk vele, semmissé válik. 

Ugyanígy éreztem magam akkor is, ha az én betegségemmel vicceltek a többiek. Bármilyen furcsa, vagy számotokra ez érdekes, de mi például a szűk baráti körömben, a családommal, az ismerőseimmel szinte soha nem beszéltünk a betegségemről a legszükségesebben kívül. Tettük a dolgunkat, és kész, de nem ez határozta meg az életünket, viccelni viszont gyakran vicceltünk vele.

Egyszer például kaptam a húgoméktól egy rákos kártyát. Egy frankó igazolvány volt, rajta a fényképemmel, bele volt nyomva, hogy rákos kártya, alatta pedig mindenféle jogkör, amely engem illetett az állapotomból kifolyólag. Azért csinálták, mert viccesen különböző dolgokat követeltem magamnak azzal a felütéssel: „de hát én nem takaríthatok, rákos vagyok”, „de hát nekem előre kell ülnöm a kocsiban, hisz tudod, hányingerem van, rákos vagyok”. Annyiszor éltem ezzel az előjogommal, hogy elkezdték szívni vele a vérem, és végül megkaptam a plasztik rákos kártyát. 

Jót nevettünk rajta. Sokszor húztak vele. A mai napig megvan. 

Hogy ez mindenkinek belefér-e?

Dehogy fér! Egyszer meséltem erről valahol, akkor is kiborultak rajta páran.

Meg hát, el sem tudom dönteni, mert nem vagyok mindenki helyében, csak a magam nevében beszélhetek. Engem speciel felszabadított, de nem tudom, másnak is ugyanezt jelenti-e. 

Azt sem tudom, milyen, ha a fél világ előtt űznek tréfát a betegségedből, mert velem nem történt még ilyen.

Azt is elég korán megtanították nekünk, hogy nem illik kinevetni a beteg embert, és kinevetni tényleg nem illik, de a helyzet súlyosságát enyhíteni igenis ér. Szerintem. 

A kérdés tényleg az, hogy képesek vagyunk-e megkülönböztetni a humort a sértéstől. Képesek vagyunk-e arra, hogy lássuk, értsük, a másiknak hol húzódnak a határai. És képesek vagyunk-e arra, hogy leálljunk, ha esetleg túlléptünk egy határt, akár akaratunk ellenére is.

A válaszokat nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy betegséggel poénkodni ér. A halállal poénkodni ér, mert csökkenti a súlyát. Nem kinevetni, nem kigúnyolni a szenvedő alanyt, hanem a nyomor okozójából, a félelem magjából űzni gúnyt, hogy az veszítsen a jelentőségéből. 

Ha tudjuk és értjük ezt, akkor szerintem ebben nincs határ, de nagyon jó emberismerőnek kell lennie annak a komikusnak, aki beleáll. És nagyon kell érezni azt is, mi az, ami valóban humor, és mi megy át gúnyolódásba. 

Egyáltalán, mi történik a humorral, ha már ezt sem használhatjuk szabadon?

És mi lesz velünk, ha minden béna, szar poént kikérünk magunknak?

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Tim Robberts