Kísérlet az emberi szívvel – Azaz így sült el életem legrosszabb áprilisi tréfája

–

Az „április bolondja” eredete az idők homályába vész, de talán a kelták tavaszköszöntő pogány ünnepeihez köthető, legalábbis így szól az egyik magyarázat. Vagy esetleg IX. Károly rendelete nyomán maradt így, a franciák uralkodója ugyanis a XVI. század közepén nemes egyszerűséggel január 1-jére tette az évkezdetet, amely addig április 1-jén volt – az ajándékozás szokása és a tavaszi bolondozás viszont fennmaradt. De bőven vannak még eredetelméletek: a Német-római Birodalom egységesített pénzverési szokásai, az ókori szaturnáliák, a húsvéti passiójáték vagy a szabin nők elrablása mind szerepet kaptak az áprilisi bolondjárás magyarázatában.

És van, amikor egy-egy vicc ilyenkor egyszerűen a pillanatnyi elmezavar műve.

„Kitalálok” egy létező nőt

Az én esetem jó pár éve történt. Március vége felé felhívott egy barátom a következő ötlettel: vicceljük meg egy kollégáját (legyen, mondjuk, Feri) úgy, hogy én telefonon felhívom az illetőt, és előadom neki magamat régi diákszerelmeként, aki sok-sok éve Ausztráliában él. Meséljem el, hogy az elutazásom óta sem tudom kiverni Ferit a fejemből, folyamatosan rá gondolok, és szerettem volna hallani a hangját. Ezt a hívást természetesen április elsején kezdeményezzem, biztosan nagy hatása lesz, és majd kacagunk mindannyian egy jót. A barátom szerint az sem gond, ha egyáltalán nem olyan a hangom, mint a volt barátnőnek, hiszen évtizednél is több idő eltelt, telefonban különben is teljesen máshogyan hallatszik mindenki.

Feri egyébként szinte állandóan erről a volt szerelemről beszél a nagy haveri sörözések során. Fontos a határozott fellépés és a beszélgetés irányítása. Zsuzsaként.

Nehéz megindokolni, miért mondtam igent minderre

Talán, mert a barátom olyan élénk színekkel ecsetelte a sztorit, a körülményeket, vagy talán mert végre nem a szokásos, gyerekes fogkrémes–vizesvödrös akció volt, hanem egy izgalmas, élő történet. Vagy talán annak izgalma fogott el, hogy ha csak egy kicsit is, de beleavatkozhatom egy ismeretlen ember életébe. Mindketten úgy gondoltuk, inkább egyfajta kellemes nosztalgia támad majd emberünkben az egésztől, hiszen egy régen látott-hallott ismerősnek általában örülni szoktunk, érdekes beszélgetés kerekedhet belőle, egykori szép emlékek nyomán.

Az akció előtti estén azért támadtak kétségeim, de másnapra megnyugtattam magamat: elég jól tudok dumálni, megvan hozzá a fellépésem is, menni fog ez. Megkaptam a telefonszámot, vettem egy nagy levegőt, tárcsáztam, és felhívtam Ferit a munkahelyén, ahol a barátom és a többiek már vigyorogva várták a háttérben (természetesen hevesen munkát színlelve), mi fog történni. 

 

Halló! Szia, Ferikém, Zsuzsa vagyok…

Nagy csönd. Atyavilág, biztosan jó számot kaptam?

Itt vagy? Nem hallak.

Igen?

Zsuzsa vagyok.

Zsuzsa?

Ekkor elöntött a hideg veríték, mert rájöttem, a tervben nem szerepelt, mi a titokzatos volt barátnő vezetékneve. És hirtelen benyögtem az első szót, ami eszembe jutott, minden mindegy alapon.

Horváth Zsuzsa. Emlékszel rám?

Jézusom, Zsuzsikám… Tényleg te vagy az? Istenem, nem hittem volna, hogy az életben hallom még valamikor a hangodat.

Itt már konkrétan izzadtam. Lehetetlen, hogy ráhibáztam a barátnő nevére, és az is lehetetlen, hogy a hangom sem gyanús Ferinek. Vagy – támadt fel bennem a szörnyű gyanú – lehet, hogy most éppen én válok egy gyerekes csíny áldozatává, és Feri meg a többiek visszafojtott nevetéssel várják a vonal másik végén a lelepleződésemet? Mindegy most már. Nincs más út, mint előre.

Izé… Hát, mi van veled, Ferikém? Hogy élsz?

A vonal végéről csönd jött, majd szipogás. Aztán az ismeretlen férfi belekezdett.

Jól vagyok, igazából. Zsuzsa, annyira hiányzol… Amióta elutaztál, egyfolytában a fejemben jársz. Miért kellett disszidálnod? Igen, megnősültem, de szerintem ezt tudod. Két szép gyerekünk van, dolgozom, megvagyunk. De téged azóta sem felejtettelek el. Bárcsak találkozhatnánk valamikor…

Ezen a ponton pedig elöntött az iszonyú szégyenkezés. Hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen durván beleavatkozzam valakinek az életébe?

Zsuzsa, annyira hiányzol…

És az ismeretlen férfi sírni kezdett. Most mit csináljak? Mekkora egy barom vagyok!

A történet vége már banális: Feri vagy nem jött rá a telefonbeszélgetés végéig, miről van szó valójában, vagy hozzám hasonlóan ő is rémülten, de tehetségesen játszotta el a szerepét – máig sem tudom, hiába töprengek rajta.

Pár perces további szerencsétlenkedés után ugyanis mondtam, hogy dolgom van, mennem kell, de abban maradtunk, még keressük egymást, jó lenne most már tényleg kapcsolatban maradni.

„Anya, mondanom kell valamit. Tudod, van egy lány…”

Még jó pár napig nem mertem rákérdezni a „jó vicc” szellemi atyjánál, hogy mi volt a telefon után. Iszonyúan szégyelltem magamat. Végül ő hívott fel, hogy széles jókedvében elmesélje, micsoda remek tréfa lett ez az egész. Ferinek ugyanis persze a végén elmondták, mire ment ki a játék, és a könnyes szemű, felszabadult amorózó megbocsátott a társaságnak, nekem pedig az ötletgazdán keresztül gratulációját küldte. Szerettem volna a föld alá süllyedni, tényleg. Hiszen egy érző emberi lény szívével kísérleteztünk, egészen felelőtlenül. Örülhetünk, hogy ennyivel megúsztuk.

A történet talán örökre el is süllyedt volna bennem, ha néhány év múlva, szintén április elsején az éppen csak nagykorúvá vált elsőszülöttem nem azzal hívott volna fel, hogy fontos mondandója van. Az ilyen felütésektől egy anya gyomra nyilván azonnal görcsbe rándul: a gyerek disszidálni akar, koponyát akar tetováltatni az arcára, vagy abba akarja hagyni a középiskolát. Vagy ezek kombinációja.

„Anya, tudod, van egy lány… – kezdte azon a vészjóslóan nyugis nagykamaszhangján. – És az van, hogy a múltkor együtt voltunk [megölöm a gyereket, egy világjárvány közepén is csak a szex jár az eszében], és hát nem igazán védekeztünk [ráadásul semmi elővigyázatosság, hát, ezt biztosan nem tőlem tanulta], és hát a lány csinált egy tesztet a hét elején [medveanyám, ne azt akard mondani, amire gondolok, hogy akarod mondani], és hát az van, hogy pozitív lett sajnos [itt kicsit elsötétült a kép előttem, és konkrétan semmi sem jutott az eszembe]. Anya, itt vagy? Hallottad, amit mondtam? Apa leszek… Nem is örülsz?

Már éppen nyitottam volna a számat, hogy elmagyarázzam, micsoda orbitális hülyeség volt ezt így intézni, és hogy ettől függetlenül nyugodjon le mindenki, majd kitalálunk valamit.

Éppen megfogalmaztam magamban, milyen lehetőségek adódnak ilyenkor két fiatal számára, és nyilván meg kéne ismernem akkor az ifjú hölgyet, meg talán találkozni az örömszülőkkel is, ha már így alakult…

…és akkor artikulálatlan röhögés csapott fel a vonal másik végéről.

Bevetted, mi? Április bolondja! Anya! Itt vagy?

Basszus… Jövőre tényleg vödröt teszek az ajtó fölé.

Kocsis Noémi

 

A cikk címéhez az inspirációt Micaela von Marcard A rokokó avagy kísérlet az emberi szíven: gáláns eszmények és életválságok című esszégyűjteménye adta.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ian Ross Pettigrew