–

Ha csupán a saját életemből indulok ki, akkor minden valószínűséggel egy pszichiátriai központban tengetném a napjaimat, ha nem lenne humor a világban.

Ha nincs az a jófajta, sokszor magunkat pellengérre állító, kemény, odamondós, vagy simán elemelő humor körülöttem, akkor nem tudnék, úgymond, normálisan élni. Hiszek abban, hogy nem lehet humor nélkül létezni, hogy szükségünk van rá a mindennapok túléléséhez. Ezért aztán lehetséges, hogy elsőre túl nagy vehemenciával rohantam neki a „píszí” humort követelőknek, aztán kissé lehiggadva rájöttem, hogy ez nem egy fekete-fehér, könnyen eldönthető kérdés. Azt hiszem, szerencsém van a környezetemmel,

de alapvetően az a tapasztalatom, hogy intelligens emberek a humorral nem lépik át, mondjuk, a kisebbség, a másság megsértésének küszöbét.

De azt én sem állítanám, hogy nincs még mire figyelni ezen a színtéren (is).

Elsőként érdemes tisztázni a politikai korrektség fogalmát, amely meghatározása szerint „olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését”. (Az angol „political”  kifejezés nem pártpolitikai értelemben, hanem össztársadalmilag értendő.) Ez egy igen tág fogalom, ami alá akár mindent, bármit be lehet söpörni, pont ez teszi nehézzé olykor az igazodást napjainkban.

John Cleese komikus (a Monty Python csoport tagja) bejelentette, hogy ő többet nem fog egyetemeken előadni, mert a fiatal korosztály már nem vevő a humorára, mindenben találnak érzékeny pontot.

Igen, valóban, nagyjából minden témában lehet találni sértőt, bántót, személyeskedőt, amennyiben valaki ezt keresi. Kormos Anett (humorista, újságíró) szokásához és szókimondásához híven John Cleese-nél is keményebben ítéli meg a helyzetet – ahogy ő fogalmaz:

„a humort nem a píszí öli meg, hanem a hülyék cenzúrája.  Mindenbe bele lehet kötni, ha az ember nagyon akar.

Nekem írtak már kutyások, gyerekesek, férjesek, feleségesek is felháborodva, hogy nagyon meg vannak bántódva. Szerintem egyszerűbb és egészségesebb lenne nevetni saját görbe tükörképünkön, de mindig lesznek olyanok, akiknek a sértődésben nagyobb a rutinjuk és szívesebben is dagonyáznak benne.” 

Anett azt is elárulja, hogy nem feltétlenül a téma a lényeg. Hiszen szerinte „mindenről lehet szellemesen beszélni a megfelelő időben, a megfelelő helyen és a megfelelő módon. Vagy le lehet élni egy teljes életet zabszemmel a seggünkben, kizárólag olyan témákat érintve, amelyek »biztonságosak«. De minek?” 

Hát, ez a nagy kérdés, ugye?

Persze semmiképp nem ildomos direkt és bunkó módon nekimenni senkinek, nem ér viccet csinálni sérült emberekből, külsőből, hajléktalanokból, kiszolgáltatottságból. Kivéve, ha azt olyan teszi, aki ezt megfelelő keretek között tudja tartani és idézőjelbe tenni…

És akkor most jöjjön egy igen friss élményem a SzuperWMN szervezése kapcsán. Nem, nem én voltam vicces, hanem a kolléganőnk, drága és kellő öniróniával rendelkező műsorvezetőnk, Pásztory Dóri paralimpikon és újságíró, akinek a nagy rohanás közben simán beírtam az adásmenetébe, hogy „és akkor itt Dóri átveszi tőlem a három oklevelet, a díjat és a borítékot a nyertes nevével”, majd amikor végre Messenger-konferenciát tartottunk, akkor ő ezen a ponton sírva nevetett, majd feltette a kérdést, vajon én ezt hogy is gondoltam? Ő volt az, aki mindenféle agresszió, sértettség nélkül nevetve mondta ki, hogy  neki összesen nincs annyi ujja, amennyi tárgyat a kezébe akartam pakolni. Annyira édesen csinálta, hogy rögtön eszembe is jutott Francis Bacon (brit filozófus) évszázadokkal ezelőtt megfogalmazott gondolata, mely szerint:

„A képzeletet kárpótlásul kapta az ember azért, amilyen nem tud lenni, a humorérzéket pedig vigasztalásul azért, amilyen tud lenni”.

A képzelet ebben az esetben én voltam, a humor meg Dóri.

De semmi kétség nem fér ahhoz, hogy azért oda kell és érdemes figyelni minden adott helyzetre, hallgatóságra, közönségre. Kormos Anett szerint (is) igazából arra, hogy:

„Akármilyen témához nyúlunk, sosem lehet cél az indulat és/vagy gyűlöletkeltés”. A humor feladata szerinte ugyanis „Épp a feszültségek oldása. Márpedig a legtöbb feszültséget a tabutémák kerülgetése vagy épp azok tapintatlan, ügyetlen érintése okozza”.

Mindannyian tudjuk, hogy igenis létezik káros, bántó, rossz szándékú humor. A rossz hír pedig az, hogy ez a humor is igényt szolgál ki. Egy humorista szemével: „Hogy kinek mi a vicces, nagyrészt ízlés dolga. A tömegszórakoztatásban a többség dönt. Amin a többség nevet, az vicces. Amin pedig nem, az nem. Nyilván az ember más jellegű humort ad el vendéglátós bohócként egy félrészeg karácsonyi partizó közönségnek, mint, mondjuk, az önálló estjén egy színházteremben azoknak, akik kimondottan miatta vettek jegyet” – mondja Anett, aki azt is hozzáteszi, hogy nem a kedvence a fingós, szarós, hányós poéntár, de belátja, hogy ebből is születhet, született már szellemes humor. „Csakhogy itt is a hogyanon van a hangsúly!” – teszi hozzá.

Ezek szerint a társadalom, a hallgatóság, a közönség, a beszélgetőpartner teremti meg az elvárásokat a humor felé? Akkor viszont elsőként a fejekben kéne rendet tenni, nem?

Ugyanis amíg az emberek jelentős része elveken vitázik és kikéri magának a mások kárára élcelődést, addig egy másik réteg kifejezetten azt igényli, ami már valóban messze a píszíség és a jó ízlés határain túl van.

Tehát megérzésem szerint itt nem az alapkérdés, hogy a humor megöli-e píszíséget, vagy a píszíség a humort, hanem az, hogy a társadalom eljut-e oda, hogy ne várja el a bántót, ne lássa viccesnek, ami pocsék vagy megalázó mások számára. Nem mellékesen pedig az érzékeny tábornak is érdemes tanulni és nyitni: ha megtalálják az alap IQ és EQ- szintet abban, ahogy egyes témákhoz viszonyulnak a humoristák, legyenek megengedőbbek.

Én mindenesetre bizakodó vagyok, és remélem, hogy Cleese megbékél, és megmaradhat nekem még a néha tényleg aljadék módon vicces, mégis felemelő angol humor is. Meg úgy alapvetően a humor, ami feloldoz, feledtet, kis időre legalábbis boldoggá tesz, tükröt állít, és segítségével nevethetünk magunkon, a világon, a hibáinkon, így könnyebbé tehetjük a rohadt szürke, esős, hideg, villamoson összenyomódott arccal, letaposott lábbal bumlizó, éjszakánként síró gyerekhez felkelő, alapvetően veszteséggel és szomorúságokkal teli világunkat.

Mert a jó humor kell nekünk, és kész!

Marossy Krisztina

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images