–

WMN: Fel tudod idézni pár mondatban, gyerekként hogyan képzelted el a Földet, mit gondoltál róla? Egyáltalán volt-e valami fontos viszonyulási pontod?

Sipos Katalin: A legfontosabb talán az, hogy sok időt töltöttem nyaranta a Zempléni-hegységben, az anyai nagyszüleim ott laktak egy kis faluban. Két dolog már gyermekként is lecsapódott: mennyire más ott a környezet, milyen hihetetlenül szép egy erdőből, hegyekből, patakokból álló tájkép. A másik, hogy mennyire más életmódot éltek a nagyszülők, mint mi egy Budapest környéki településen. Kőkemény önellátás, állattartás, szénégetés, munka reggeltől késő estig, mindezt egy szűk falusi közösség tagjaként. Sokkal keményebb volt, de valahogy őszintébb is – mindenesetre nagyon élveztem azt a részt, amit gyerekként átéltem belőle. Nagyapámmal időnként kimentünk vargányázni, és a mindenféle mezőgazdasági munka kapcsán is folyamatosan kint voltunk a hegyek között. Aztán gimnazista koromtól engedték, hogy egyedül is elmenjek kirándulni. Azóta is tart a szenvedély a túrázás és a gombázás iránt. Mai fejjel visszagondolva, azt hiszem, ott alakult ki az elemi erejű kötődésem a természethez, ami aztán a hivatásom is lett.

WMN: Egy ma született csecsemőt szerinted milyen világ veszi majd körül a 18. születésnapján? Félted a ma gyerekeit a jelentől, jövőtől?

S. K.:

Bár meg tudnám mondani, milyen lesz a világunk húsz év múlva! De nem tudom, és valószínűleg más sem, elsősorban azért, mert egymástól nagyon eltérő utak állnak előttünk, és a következő tíz év fogja eldönteni, hogy ezek közül melyiken haladunk.

Az optimista verzióban képesek vagyunk előremenekülni – teljesen átalakítani a gazdasági rendszereinket, leállunk a folyamatos növekedés kényszerével, magunk mögött hagyjuk a fogyasztói társadalom kultúráját, és egy sokkal visszafogottabb, kiegyensúlyozottabb, mértéktartóbb és igazságosabb életvitel felé haladunk. Teljesen kivezetjük a fosszilis energiákat, és sokkal kevesebb szántóföld, sokkal több erdő-gyep és vizes élőhely jellemzi majd a tájképet itthon is – ezek védenek majd minket a klímaváltozás hatásaival szemben. És persze fejlődni fognak a technológiák is, amik hatékonyak és zöldek lesznek, de elsősorban a gondolkodásunknak, a célkitűzéseinknek és a környezeti erkölcsünknek kell megváltoznia.

A pesszimista verzió nagyon sötét, de erről is muszáj beszélnünk. Ha nem sikerül a fenti átalakulás, akkor egyszerűen elfogynak körülöttünk azok az erőforrások, amikre épül a gazdaságunk – tönkremegy a termőtalaj, állandósul a vízhiány, leszűkül az emberek számára lakható területek mennyisége, és világszerte népvándorlások indulnak.

A hétköznapi élet nyelvén ez állandósult szükségállapotot, hiánygazdaságot, háborús konfliktusokat, és a ma ismert társadalmi-politikai rendszerek széthullását jelenti.

Van okunk félteni a gyermekeinket, nagyon komoly válságban vagyunk.

WMN: Te magad mit teszel a saját- és tágan vett környezeted megóvásáért?

S. K.: Én azért dolgozhatom, ami a hivatásom és az értékrendem. Több mint húsz éve dolgozom biológusként a hazai természeti értékek védelméért, azért, hogy az erdők kezelése, a vízgazdálkodás és a tájhasználat fenntartható legyen. Persze ez a saját életem minden területén megmutatkozik, a háztartástól az öltözködésen át az étkezésig. Kevés vásárlás, a húsevés minimalizálása, saját konyhakert, vegyszerek és hulladék elkerülése, és nagyon sok természetben eltöltött idő.

WMN: Véleményed szerint az oktatásba be kellene építeni a tudatos környezetvédelemre, fenntarthatóságra nevelést?

S. K.: Nemcsak a természettudományos oktatásba kellene beépíteni, hanem általában az életre és értékrendre nevelésbe is. Bár a környezetvédelemben rengeteg az adat és a tényszerű információ, a motivációink, a fogyasztási szokásaink, a Föld különböző élőlényeivel szembeni viszonyunk kőkeményen erkölcsi kérdés is. Látni egyénként egy olyan trendet, hogy sok fiatal és kisdiák, jobban érti, és érzékenyebb a környezetpusztításra, mint a szülők. Viszont nincs időnk arra, hogy évtizedeket várjunk a generációváltásra, már a ’70-es években el kellett volna kezdeni világunk érdemi átalakítását.

WMN: Melyik állatfaj megmentésén dolgoznál legszívesebben, ha erre tennéd fel az életed?

S. K.: Abban az értelemben nálam ez nem elméleti kérdés, hogy biológus vagyok, és a valóban a természetvédelemre tettem fel az életem. Azt be kell, hogy valljam, hogy a szívemhez a növények és a gombák mindig is közelebb álltak, mint az állatok. Ez persze abban az értelemben nem gond, hogy a Kárpát-medence erdőinek, gyepeinek és vizes élőhelyeinek védelmével rengeteg állatfaj élőhelyét óvjuk meg, a levelibékától a fehér gólyán át a hiúzokig. Úgyhogy, aki a növényeket védi, az az állatokat is.

WMN: Számodra mi az egyértelmű tanulsága az elmúlt egy évnek, illetve mit gondolsz arról, ahogy általában az emberiségre hatott?

S. K.: Nagyon vegyesek a tanulságok, környezet- és klímavédelmi szempontból szerintem sem pozitív, sem negatív irányba nem igazán mozdította el a világunkat a Covid-járvány.

Egy dolgot viszont nagyon erősen megmutatott – ha komolyan veszünk egy problémát, akkor nagyon rövid idő alatt nagyon radikálisan képesek vagyunk változtatni az életünkön, a működésünkön, a rendszereinken.

Szerintem 2020 januárban egyikünk sem hitte volna, hogy bő két hónappal később lezárnak az országhatárok, befagy a légiközlekedés, alapjaiban rendül meg a kőolaj-világpiac. A változásra képesek voltunk, az más kérdés, hogy nem voltunk felkészülve rá. A klímaváltozás is valami ilyesmi lesz, csak sokkal nagyobb léptékben. Remélem, arra viszont képesek leszünk előre felkészülni.

 

Mihalik Enikő válaszait ITT olvashatod el

 

A márciusi Hello, WMN! a WWF-fel együttműködésben készül,
adód 1%-ával ÍGY tudod támogatni a munkájukat.  

  

Kiemelt kép: Budai Ákos