„Sehova nem tartozom, mégis mindenhova” – Egy nigériai lány története, akit egy ötgyermekes magyar család fogadott be

–

Nemrégiben az Alapítvány az Örökbefogadó és Nevelőszülőkért munkatársa, Süle Zsuzsa keresett meg minket azzal, hogy meséljen egy nigériai lány, Mabel hihetetlen megpróbáltatásairól. Amikor elolvastam Zsuzsa levelét, azt gondoltam, hogy bár az én életem is bővelkedett nehézségekben a szüleim elvesztése nyomán, amin ez a fiatal lány keresztülment az eddigi huszonkét évében, az emberfeletti. Sok ponton tudtam kapcsolódni a történetéhez, éppen ezért szerettem volna vele személyesen is találkozni, hogy lehetősége legyen elmesélni – elősegítve ezzel is a feldolgozást.

Mabellel telefonon is beszéltünk, mielőtt sor került az interjúra, és igyekeztem megnyugtatni, hogy csak arról kell beszélnie, amiről ő szeretne, illetve csak annyit írok le, amennyi neki komfortos. Nem az a cél, hogy szenzációt csináljunk az életéből, hanem hogy megkönnyebbüljön azáltal, hogy másokkal is megosztja a történetét. Azt már a telefonbeszélgetésünkből is leszűrtem, hogy

izgul, miközben vágyik is rá, hogy végre kimondjon dolgokat, és letegyen valamennyit azokból a terhekből, amelyeket évek óta cipel.

Amikor megérkeztek az interjúra a nevelőanyukájával, Diával, egy törékeny, mégis életenergiától sugárzó lányt láttam, aki a velem való beszélgetéssel a saját félelmeit készül épp átlépni.

Mabel szülei mindketten nigériai menekültek voltak, akik Magyarországon ismerkedtek meg,

terveik között szerepelt, hogy rövid időn belül továbbállnak, végül mégis itt maradtak, majd megfogant Mabel. Édesapja viszont nem állt készen a felelősségvállalásra, magára hagyta a gyermekével várandós nőt. Mabel első gyerekkori emlékei tehát az édesanyjához fűződnek, akivel boldogan éltek a belvárosban. Édesapja aztán az évek múlásával mégis visszatért az életükbe, megfogant Mabel öccse, akit az állampolgárság reményében Írországban szeretett volna megszülni az édesanyja, így útra kelt egyedül, hogy ott hozza világra. Mabel ekkor mindössze hatéves volt, és bízott benne, hogy hamarosan viszontlátja szeretett anyukáját, így mint mondja, kezdetben izgatottan tekintett az utazásra, nem volt benne félelem vagy szomorúság.

Ekkor még nem sejthette, hogy több mint tíz évig sem az édesanyjával, sem az öccsével nem fog találkozni.

Mabel anyukájának ugyanis nem voltak rendben a papírjai, menekültstátuszú volt, ezért Írországban kiutasították az Európai Unióból, erről azonban a kislánynak nem volt tudomása. Akárhányszor beszéltek telefonon, az anyukája mindig azzal próbálta tartani benne a lelket, hogy hamarosan hazatér, nem volt szíve megmondani az igazat. 

Mabel az édesapjával maradt, és csodával határos módon, papírok és állampolgárság nélkül járhatott óvodába, majd általános iskolába. Mabel a szüleivel angolul beszélt, akik egymással is így kommunikáltak, így a kislány az óvodában tanult meg magyarul. Amikor arról kérdezem, hogy mit tekint az anyanyelvének, nevetve mondja:

„Sokan felteszik nekem ezt a kérdést, és sosem tudom rá a választ. Mindkét nyelvet nagyjából anyanyelvi szinten beszélem, a magyart egy fokkal jobban, de mindkét nyelvhez nagyon ragaszkodom, miközben egyiket sem tekinthetem az anyanyelvemnek. A szüleim törzsi nyelvét viszont egyáltalán nem beszélem, hiszen ők egymással is angolul beszéltek előttem.”

Mabel tízéves volt, amikor édesapja azt mondta, két hétre Olaszországba utazik,

végül több mint egy évig nem tért haza. Hat hónap után Mabel bébiszittere azt mondta, hogy nem vállalja tovább a kislányt, intézetbe adja, hiszen semmilyen információjuk nem volt arról, hogy az apa mikor tér haza. A kislány egyik osztálytársa ezt elmesélte otthon, ekkor kapcsolódtak be a történetbe Diáék, akik öt saját gyereket neveltek otthon, és sosem tervezték, hogy nevelőszülőkké válnak.

„A lányunk egy nap iskola után rendkívül izgatott volt, és sürgősen meg akart osztani velünk valami nagyon fontosat. Akkor éppen albérletben laktunk, mert felújítottuk a házunkat, és átmenetileg negyven négyzetméteren éltünk heten. A helyzet tehát nem volt épp ideális ahhoz, hogy befogadjunk bárkit, de amikor a lányunk elmesélte ezt a történetet, összeült a család.

Egymásra néztünk, és egyértelmű volt, hogy segíteni szeretnénk Mabelnek.

Nem is tudom, mondott-e bárki bármit, csak lehetett látni mindenki arcán: kétség sem fér hozzá, hogy idejöhet hozzánk. Másnap beszéltünk az iskolaigazgatóval, de ő sem tudott semmit Mabel édesapjáról. Azt gondoltuk, történt vele valami, például súlyos balesetet szenvedett, és kórházba került valahol, vagy bármi hasonló. Megegyeztünk abban, hogy átmenetileg hozzánk költözik, ne kerüljön intézetbe. Karácsonyra – mire elkészültünk a felújítással – már nálunk is volt.”

Mabel végül közel egy évet töltött Diáéknál.

Csak utólag derült ki, hogy az édesapját valójában kitoloncolták az országból, ezért kellett elutaznia, és annak reményében hagyta itthon a lányát, hogy így majd nagyobb eséllyel engedik vissza.

A magyar hatóságok azonban ezt sosem vették figyelembe, akkor sem, amikor másodjára utasították ki Magyarországról. Ezt azonban öt küzdelmes, együtt töltött év előzte meg. Mabel apja alkalmi munkákból és mások segítségével igyekezett eltartani kettőjüket, volt, hogy hetekre külföldre ment, a létbizonytalanság állandóan jelen volt a mindennapjaikban.

„Volt, amikor elzárták a vizet, vagy épp kikapcsolták az áramot. Nekem az az öt év borzalmas volt. Nagyon-nagyon sokat veszekedtünk, rengeteg feszültség volt közöttünk.

Úgy éreztem, hogy apa nagyon ellenséges velem, semmilyen nevelést nem kaptam tőle, eléggé magamra voltam utalva, és legtöbbször minden dühét és mérgét rám zúdította. Amikor csak tudtam, átmentem Diáékhoz, volt, hogy hetekre vagy egész nyárra. Az volt az én menekülőhelyem.”

Amikor rávilágítok, hogy milyen elképesztő teljesítmény, hogy egyedül csinálta végig például a középiskolai felvételit, Mabel őszinte szerénységgel csak annyit mond, hogy valóban magára volt otthon hagyva, de Diáékra mindig számíthatott, sok tanáccsal és segítséggel látták el.

Két hétből hat év

Mabel tizenhat éves volt, amikor édesapja azt mondta, hogy el kell utaznia két hétre. Mabel ismét átköltözött Diáékhoz, és azóta is velük él. Ennek már több mint hat éve. Anyukájával folyamatosan tartotta a kapcsolatot telefonon, 2016 nyarán ő telefonált a lánynak, miközben egy nyári táborban volt, hogy édesapja autóbalesetet szenvedett. Később kiderült, hogy valójában bele is halt Amszterdamban. Mabelt, mint mondja, ekkor már nem rendítette meg a hír, addigra Diáék javaslatára megszakította a kapcsolatot vele, hiszen a férfival folytatott telefonbeszélgetések csak ígéretekből és a Mabelre zúdított haragból álltak, amelyek minden alkalommal nagyon felzaklatták a lányt. Nem tudott aludni, és őszintén bevallja, hogy az öngyilkosság gondolata is sokszor megfordult a fejében.

„Amikor anya elment, azt hittem, pár hét múlva visszatér. Amikor apa először elment, a bébiszitterem nem tudott vállalni, fél év után intézetbe akart adni. Tizenhat éves koromban apa újra eltűnt.

Úgy éreztem, nem kellek senkinek.”

Amikor Diát arról kérdezem, mit látott Mabelön, azt mondja, hogy „Rendkívül őszinte, nyitott és jó gyerek volt. Túl jó. Tele volt szorongással, rettegett attól, hogy ha nem viselkedik jól, akkor tőlünk is mennie kell. Tízévesen nem tudta a saját és az apja nevét sem, mert az apja megváltoztatta. Teljesen össze volt zavarodva. Sokszor volt, hogy éjszaka bebújt közénk az ágyba. Igazán csak akkor nyugodott meg, amikor végleg rendeződtek a papírjai, és megkapta a magyar állampolgárságot. A procedúra, hogy hivatalos nevelőszülőkké váljunk, már azelőtt megkezdődött, hogy megtudtuk volna, hogy az édesapja meghalt. Nem szerettem volna, hogy valaha visszakerüljön hozzá, nem tett volna jót neki.”

Rögös út vezetett az állampolgárságig

Mabel és Diáék elképesztő megpróbáltatásokon mentek keresztül, mire hivatalos úton rendezték a lány állampolgárságát, papírjait, és Diáék nevelőszülőkké válhattak. Dia felidéz egy esetet, amikor Mabelt kislányként kórházba kellett vinni: „Úgy beszéltek vele, mint egy utolsó kutyával, el se akarták látni, mivel nem volt tb-kártyája. Köpni-nyelni nem tudtam. Ha velem beszéltek volna így, az is fájt volna, de hogy egy gyerekkel így bánjanak, az teljesen felfoghatatlan volt számomra.”

Ezzel együtt viszont Dia és Mabel is kiemeli, hogy óriási szerencséjük volt, hiszen Mabel iskolája és az ügyintézők is mindig azon voltak, hogy Mabel helyzetét sikerüljön rendezni, és ne kelljen intézetbe mennie. Így kerültek kapcsolatba az alapítvánnyal (Alapítvány az Örökbefogadó és Nevelőszülőkért – a szerk.) is, ott mindenben a segítségükre voltak és vannak a mai napig.

Miután Mabel megszerezte a magyar állampolgárságot, életében először ellátogathatott Nigériába, hogy találkozzon az édesanyjával, az öccsével és a többi rokonával.

Úgy fogalmaz, hogy fantasztikus élmény volt végre találkozni a családjával, Nigéria csodálatos ország, de nem tudná elképzelni ott az életét. Mint mondja, a fejében kettéválik az itteni és az ottani családja. Van az édesanyja, aki hatéves koráig nevelte, majd tízéves korától Dia lépett az életében az anyai szerepbe.

„Én a világ lánya vagyok. Sehova nem tartozom, de mégis mindenhova.”

Mindeközben szívmelengető látni azt a szeretetet, ahogy Dia és Mabel egymás irányába fordulnak. Lényegtelenné vált, hogy van-e vérségi kötelék köztük, olyan természetességgel fogják meg a másik kezét vagy ölelik meg egymást, mint anya és gyermeke. Dia viccesen még azt is megjegyzi, hogy az öt biológiai gyereke mind a férjére hasonlít, Mabel az egyetlen, aki pedig rá.

A hit ereje

Mabel az idén diplomázik a Semmelweis Egyetemen szülésznőként, és mikor arról kérdezem, miből merített erőt, látom, hogy megint zavarba hozom. Nem érzi, hogy mindaz nagy dolog lenne, amit eddigi életében véghez vitt, közben pedig sorra kapja a környezetétől a visszajelzéseket, hogy ő az egyik legerősebb ember, akit csak ismernek. Kiemeli, hogy a mai napig pszichológushoz jár, hogy fel tudja dolgozni a történteket, sok erőt adott neki a hit és Isten, bár bevallja, egy időben nagyon haragudott rá:

„Sokáig nem értettem, hogy nekem miért ilyen nehéz. Azt kívántam, bárcsak kicsit igazságosabb lenne, és az a sok teher egyenlőbben lenne szétosztva köztem és más gyerekek között.

De most már úgy vagyok vele, hogy hátha túl vagyok a megpróbáltatásokon, és letudtam a részem! – mondja nevetve. – Közben pedig hihetetlenül szerencsés is vagyok. Mindig olyan emberek álltak mellettem, akik rengeteget segítettek, sosem kerültem intézetbe. Annál, hogy Diáékhoz kerültem, nem is történhetett volna jobb dolog az életemben, szóval valahol mélyen mindig is azt reméltem, hogy végül minden rendben lesz. És így is lett.”

Krajnyik Cintia

Képek: Chripkó Lili / WMN

Helyszín: Budai 3