–

Figyelem a sajtót, és nézem, ahogy a bántalmazási ügyek kapcsán rendszeresen belefutunk abba, hogy a bántalmazással meggyanúsított személy kollégái, ismerősei, tanítványai, esetleg szülők is kiállnak, és elmondják: a meggyanúsított személy őket (gyereküket) nagyon jól tanította, felkészítette, nevelte, s eközben ők nem éltek át és nem is vettek észre semmilyen bántalmazást.

Van egy állítás: valaki bántalmazott valakit vagy valakiket. És annak ellenpontjaként megjelenik egy másik állítás: mi nem vagyunk bántalmazottak. Ezek párhuzamos igazságok. Lehetnek egyszerre igazak.

Ha így tudnánk kezelni őket, megengedve azt, hogy a kimondott dolgok egymás mellé rendeződjenek, akkor egyszerűbb lenne a helyzet. 

Sajnos azonban nem ez történik. Nem egymás mellé, hanem egymással szembe kerülnek ezek a kijelentések. Így „hitvitává” hangosodik a történet, aminek a középpontjában ez van: akkor most kinek higgyünk, ki hazudik és ki mond igazat? Hiszen hogyan lehetne egyszerre igaz, hogy valaki bántalmazó is, meg nem is?

Sokszor felmerül bennem, hogyan lehetne segíteni azoknak, akik egy bántalmazási ügyben olyan módon érintettek, hogy bár velük nem történt visszaélés, de ismerik a gyanúsítottat, elkövetőt. 

Ritkán beszélünk róluk, miközben gyakran ők is áldozatai a médiafigyelemnek, az előítéleteknek („tudnotok kellett volna”), a vádaskodásoknak („miért nem tettetek semmit”), amiknek a kezeléséhez, a helyzet túléléséhez vajmi kevés támogatást kapnak. 

Bonyolult helyzet az övék, amiben legalább annyira igényelnék a megnyugtató válaszokat arra, hogy közülük senki nem vált bántalmazás áldozatává, ők nem érintettek; meg arra is, hogy ők nem csináltak rosszat.

És akkor még csak a teljesen őszinte és nyílt helyzetekre gondolok, nem azokra, amikor a gyanúsított melletti kiállást a félelem, a kiszolgáltatottság vagy az érdek motiválja. Vagy az, hogy egyszerűen mást gondolnak erőszakról, visszaélésről, és azért vitatják a vádak megalapozottságát, mert szerintük, mondjuk, a pofon, a megalázás, a fogdosás, vagy a családon belüli erőszak nem számít bántalmazásnak. 

Sokan vannak, akik őszinte hittel állítják: az, hogy velük szakmailag jól dolgozott, és őket nem bántotta a bántalmazással gyanúsított személy, azt jelenti, hogy mást sem bánthatott; illetve hogy a „jó szakemberség” érv a bántalmazással szemben. Ez azonban sajnos nincs így.

A tehetségnek vagy az ügyességnek semmi köze ahhoz, hogy valaki lehet-e bántalmazó. Attól, hogy valaki ügyesen tanít, szépen mond verset, vagy jól táboroztat, még visszaélhet a gyerekekkel, és bántalmazhatja őket. 

Ahogy az sem igaz, hogy egy bántalmazó mindenkivel erőszakos. A családon belüli bántalmazás elkövetői, meg a szexuális predátorok például igen gyakran nyájasak, kedvesek, megnyerőek az idegenekkel.

„S. szívesen látott vendége, szórakoztató és okos barátja volt sok szülőnek, a gyerekek többsége pedig egyenesen rajongott érte” – írta a gyerekek elleni szexuális visszaélések kapcsán kirobbant ügyek egyik leghíresebbjében Sipos Pálról a szerző. 

Azoknak, akik egy bántalmazónak csak a pozitív oldalával találkoztak, piszok nehéz elhinniük, hogy az áldozatok igazat mondanak.

Sokszor nem is rosszaságból, hanem mert az alábbi mondatokkal még sosem találkoztak: 

  • Attól, hogy tehetséges meg ügyes, még lehet bántalmazó.
  • Attól, hogy téged nem bántott, még lehet, hogy mást igen.
  • Attól, hogy te valamit nem érzel igaznak, még lehet, hogy a tények mást mutatnak.
  • Attól, hogy te valamit nem érzel bántásnak, még más érezheti annak.

Nem kell döntened igazság és hazugság között. Elég, ha elfogadod, hogy a másiknak is van egy története. 

Alapvető emberi működés, hogy magunkat szeretjük úgy látni, mint aki nem követ el hibákat, vagy ha történtek is hibák, azokért nem vagyunk felelősek.

A legtöbben szeretjük azt gondolni magunkról, hogy jó emberismerők vagyunk, akik el tudjuk dönteni, hogy ki a rossz ember és ki a jó. Ha viszont a közvetlen környezetünkben történik egy bántalmazási eset, akkor megrendülhet ez az önképünk.

Ezek után kérdés, hogy mit teszünk. Elfogadjuk-e a történetet és megküzdünk annak a felelősségével, hogy valamit nem vettünk észre, vagy hogy rajtunk is múlhatott, hogy egy gyerek nem kapott segítséget. Visszanézünk, és mérlegre tesszük a döntéseinket, a jelenlétünket, tanulunk abból, ami történt, és érettebb, érzékenyebb felelős felnőttként folytatjuk az életünket – vagy mindent megteszünk azért, hogy ne változzon semmi. Vitatjuk akár még a tényeket is, de az áldozat érzéseit és megélését mindenképpen. Ilyenkor relativizálódik minden rossz, amit esetleg korábban mi is láttunk, és felnagyítódik minden, ami jó. Belekapaszkodunk abba, hogy akit ismerünk, az nem lehet az, akiről az áldozat beszél. 

A szomorú az egészben az, hogy tényleg nem. 

Tóth Flóra: Kedves influenszerek! Légyszi, álljatok le a kamuanyasággal!

WMN Ügy – 2022. február 4. – TF

 

A bántalmazó manipulál, és kihasználja mások jóindulatát. Megtéveszt, és élvezi a hatalmát. Learatja az adottságai és tehetsége miatti babérokat, és közben úgy tesz, mintha az erőszakot el sem követte volna. Ezt a jellemző működését a bántalmazóknak nagyon jól segíti a környezet, ha aszerint reagál, amit fent írtam.

Azt hiszem, ahogy egyre több ilyen ügy lát napvilágot, és egyre nagyobb közösségimédia-felületeken esnek egymásnak az emberek arról, hogy ki hazudik és ki nem lehet bántalmazó azért, mert amúgy egy remek ember, úgy távolodunk annak esélyétől, hogy a valódi dolgokról beszéljünk. 

Hitviták és szubjektív élménymegosztások nem visznek minket közelebb ahhoz, hogy jobban értsük, mi zajlott körülöttünk.

Ha érzelmi alapon vitatkoznak az emberek, és mondanak ítéletet – függetlenül attól, hogy van-e valódi információjuk, rálátásuk, vagy bármilyen tudásuk adott történettel kapcsolatban –, az borítékolhatóan nem segít semmiben.

Ehelyett inkább próbáljuk meg ezeket a mondatokat nem elfelejteni: 

Attól, hogy tehetséges meg ügyes, még lehet bántalmazó.

Attól, hogy téged nem bántott, még lehet, hogy mást igen.

Attól, hogy te valamit nem érzel igaznak, még lehet, hogy a tények mást mutatnak.

Attól, hogy te valamit nem érzel bántásnak, még más annak érezheti.

Nem kell döntened igazság és hazugság között. Elég, ha elfogadod, hogy a másiknak is van egy története. 

Dr. Gyurkó Szilvia

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / cyano66