Csak egyszer kellene egy ilyen ügy bírósági tárgyalására elmenni, csak egyszer kellene tanúvallomások jegyzőkönyveiben az áldozatoknak feltett kérdéseket elolvasni ahhoz, hogy tudjuk, akinek ez a szakmája, akinek törvények írják elő az empátiát és az emberi méltóság tiszteletben tartását, azoknak sem megy ez. Hogyan menne hát azoknak, akik „csak” hétköznapi emberként, a hírekből tájékozódva formálnak véleményt?

Olyan jó lenne végiggondolni (és alaposan megbeszélni), hogy miről is szólnak valójában az erőszakról, a nőkről, meg az áldozatiságról szóló nyilatkozatok (és az azokat motiváló gondolatok)!

Mert szerintem valahol mélyen arról, hogy az egyik ember nem ugyanolyan mint a másik. Hogy vannak olyanok, akik megmondhatják a másiknak, hogy milyen legyen, mit csináljon, hogyan viselkedjen, mit kell tennie és mit kell eltűrnie. Hogy az érzések (a fájdalom, a félelem, a megbántottság, a megalázottság) kétségbe vonhatók, csak akkor érvényesek, ha azt mások elfogadják, megengedik, hitelesítik.

Nem ismerős ez valahonnan? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy az elmúlt évek kommunikációja alapvetően erről szólt. Csak az alanyokat kell kicserélni a mondatokban.

Mert mindegy, hogy a melegeknek vonjuk kétségbe azt a jogát hogy házasságot kössenek (valójában az érzést arra, hogy ugyanúgy szerethessenek és élhessenek együtt azzal akit szeretnek, mint bárki más); vagy a hazájukból elmenekülő menedékkérőket rekesztjük ki, vagy a romákat, vagy azoknak nem engedjük meg, hogy a városunkba költözzenek, akik fogyatékossággal élnek.

Mindegy, hogy mi a mondat alanya.

Az üzenet átmegy. Sőt! Az üzenet már átment. Itt van körülöttünk. A levegőben, a falak repedéseiben, amik mellett elmegyünk, a föld hajszálereiben, amin járunk. A kirekesztés, a vád, a hibáztatás, a gyűlölet.

Zsigeri, mindent felülíró, de leginkább azzal szemben érvényesülő, aki gyengébb, aki kiszolgáltatott, akit úgy lehet megalázni, hogy közben nem kell se viszontválasztól, se következményektől tartani.

Tudom, hogy a világ is megváltozott. Tudom, hogy ma az Internetnek hála sokkal többen nyilváníthatnak véleményt közügyben, széles közönség előtt. A demokrácia és a társas együttélés új szintjeit járjuk, amiben olyan vélemények és olyan szempontok is jól láthatók lettek, amelyek korábban csak kocsmaasztalok mellett vagy fodrászszalonok burái alatt voltak megengedhetők.

De mégis engedtessék meg nekem, hogy miközben egyetértek Churchill-lel, miszerint a demokrácia elleni legjobb érv egy ötperces beszélgetés egy átlagszavazóval, mégis úgy gondolom, hogy abban is igaza volt ennek a morózus angolnak, hogy a demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit, amivel az emberiség időről-időre megpróbálkozik. Mert igen. Valójában ennek a nagy vircsaftnak, ami a szexuális erőszak, az áldozatok, a következmények és mentesülések körül zajlik manapság, akad egy nagyon konkrét és pontos leírása: a magyar demokrácia. Amiben nincsenek következményei a legnyilvánvalóbb jogtalanságoknak is, ahol a mindenkori hatalom mindenkori birtokosai megmondják nekünk hogy mit gondoljunk, érezzünk, és hogy ezek a gondolatok és érzések nagyon sok esetben arról szólnak, hogyan és kit kell figyelmen kívül hagyni, „lenyomni”, „eltüntetni szem elől”, elhallgattatni, kizárni.

De azon túl, hogy elbúsongunk amiatt, hogyan sikerült itt az elmúlt 25 évben demokráciásat játszani, szeretnék a gyerekjogász köpenyemet magamra véve egy picit megkongatni egy másik vészharangot is.

Mert ami most történik, mindannyiunkkal történik. Sőt, már a jövőnkkel is megtörténik, mert a gyerekeink ebbe nőnek bele, ezt látják, ezt tapasztalják.

A verbális erőszakot, a hatalmi szóval eldöntött vitákat, a felelősségvállalás hiányát, hogy mindenki csak beszél a változásokról, de valójában senki nem változtat semmin.

Könnyű lesz majd a gyerekeinkre ujjal mutogatni: „egyre erőszakosabbak, egyre felelőtlenebbek, egyre vadabbak". De sose felejtsük el, amikor felemeljük azt az ujjat, hogy legelőször is magunkra kellene mutatni vele. Mert ezt mind mi tanítottuk nekik.

Dr. Gyurkó Szilvia