–

Miért adunk?

Az adományozás mögött meghúzódó különböző motivációk függvényében a szakirodalom három típust különböztet meg.

Tisztán altruista adományozó az, akit kizárólag a másik jóléte foglalkoztat tekintet nélkül arra, hogyan teremtődik az meg.

A spektrum másik végén álló adományozó a saját megelégedésére cselekszik. Az adományozás az ő esetében tisztán egoista jellegű – a motiváció a presztízs megszerzésének vágya, a saját bűntudat kiküszöbölése, vagy éppen a társadalmi normáknak való megfelelés –, ebben az esetben mindenképpen az erkölcsi megelégedettség megvásárlásáról szól a gesztus.

A harmadik típus, a nem egészen tiszta altruisták csoportja, akik egyidejűleg altruista és egoista motivációkkal is bírnak, azaz fontos nekik a másokhoz való odafordulás, de valamit – tudatosan vagy tudattalanul – mégis várnak cserébe: például hálát, a szolidaritás okozta eufóriát, vagy éppen a hasznosság érzését.

Fontos kiemelni, hogy nincs ezzel baj – egyszerűen így működik az ember.

De azért érdemes ránézni arra, melyek is azok a javak, amiket is a támogatásért cserébe várunk el. Míg a hála vagy a kontrollvágy alá-fölé rendeltséget szülhet, az eufória mindösszesen egyfajta „azonnali kielégülést” eredményez, amit miért is sajnálnánk bárkitől? 

 

Nem mindegy, hogyan adsz

Az, hogy az egyes ember a mindennapi életében hogyan viselkedik a számára idegenekkel, némi képet ad egy társadalom működéséről is – jól jellemzi a normákat az, hogy ismeretlenek miként és hogyan hajlandók (vagy épp nem hajlandók) segítséget nyújtani egymásnak.  

„Mikor a ti földetek termését learatjátok, ne arasd le egészen a te meződnek szélét, és az elhullott gabonafejeket fel ne szedd. Szőlődet se mezgéreld le, és elhullott szemeit se szedd fel szőlődnek, a szegénynek és a jövevénynek hagyd meg azokat. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Mózes 3. 19. 9-10)

Amint az idézet mutatja, az Ószövetség segélyezési parancsaiban arra törekszik, hogy a támogatás lehető legkevésbé tűnjön könyöradománynak, mert – ahogyan arra Ferge Zsuzsa, a szegénység és a depriváció kutatója rámutat – a viszontszolgálat nélküli adás „elkülönítő és hierarchizáló függőséget” hozhat létre. Azaz, továbbnövelheti a segítség nyújtója és kapója közötti szakadékot, valamint megbélyegezhet.

A XII. században Maimonidész a jótékonyság nyolc fokozatát különböztette meg, ahol

„a legalsó fok az, ha az adakozás vonakodó vagy sajnálkozó; ez a kéz, de nem a szív ajándéka”, „a nyolcadik, s mind között a legérdemdúsabb, ha a jótékonykodást megelőzi a szegénység megakadályozása”.

Az Újszövetség ajánlásai szintén elkülönítés- és megbélyegzés-ellenesek, Máté evangéliuma hangsúlyozza, hogy az adakozás nem lehet hivalkodó, még nyilvános sem: „Vigyázzatok, hogy alamizsnátokat ne osztogassátok az emberek előtt, hogy lássanak titeket; mert különben nem lesz jutalmatok a ti mennyei Atyátoknál. Azért mikor alamizsnát osztogatsz, ne kürtöltess magad előtt, hogy a képmutatók tesznek a zsinagógákban és az utcákon, hogy az emberektől dicséretet nyerjenek. Bizony mondom néktek: elvették jutalmukat. Te pedig a mikor alamizsnát osztogatsz, ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a te jobb kezed; Hogy a te alamizsnád titkon legyen; és a te Atyád, a ki titkon néz, megfizet néked nyilván.” (Máté 6. 1-4)

Arról, hogy korábbi idők emberei hogyan viszonyultak a segítségnyújtáshoz – akár mint adományozók, akár mint az adományban részesülők – talán nem is lehet pontos képet kapnunk. Az viszont ezekből a ránk maradt forrásokból jól látható, hogy az ismeretleneknek nem látványosan nyújtott támogatást ajánlották. Elődeink vélhetőleg tudták ugyanis, hogy

a segítségnyújtásnak lehetnek káros lelki-társadalmi hatásai: például az, hogy a segítséget nyújtó önös érdekből adományoz, felsőbbrendűséget érez és fejez ki, esetleg függőséget alakít ki a kevésbé szerencséssel.

Korunkban kevés társadalmi jelenség van – ha van egyáltalán olyan –, amelynek kutatásával ne foglalkozna valamely tudomány. Így a szolidaritást, az altruizmust, a segélyezést és magát az adományozást is számtalan terület próbálja értelmezni. A következőkben bemutatok egy megközelítést, amely a viselkedéstudomány és a pszichológia különböző ágainak kutatásaira alapozva abból indul ki, hogy az előítéletek, a logikai hibák (úgynevezett kognitív torzítások) és különböző heurisztikák miatt „az emberi döntéshozatal általában rossz”. De előbb lássuk, mi is az a heurisztika.

Hogy működik az agyunk, amikor döntünk?

„Az ítéleti heurisztikák alkalmazása révén hozzájutunk a lehetőséghez, hogy értelmet adjunk a körülöttünk burjánzó és bennünket elárasztó információtömegeknek” – írja Elliot Aronson A társas lény című klasszikusában. Példái meglehetősen jól mutatnak rá, hogyan is működnek ezek a „mentális rövidrezárások”: „ha egy bizonyos termék diétás üzletben kapható, akkor bizonyosan jó is önnek” vagy „ha valaki egy arkansasi kisvárosból származik, akkor szellemileg bizonyára elmaradott”.

A kifejezés tehát az információ-feldolgozást felgyorsító rövidítéseket jelent, illetve olyan mentális módszereket, amelyek megkönnyítik az embernek a döntést. Így csekély gondolkodással, inkább a korábban megszerzett tapasztalatok figyelembevételével juthatunk el az eredményhez. Daniel Kahneman világhírű pszichológus Gyors és lassú gondolkodás című könyve már a címében is arra a kettősségre utal, ahogy az elménk működik: a heurisztikákra való hagyatkozással szemben ugyanis létezik a módszeres, lassú gondolkodás, amikor egy jelenséget több oldalról megvizsgálunk, és a lényeges információkat kiértékelve mérlegelünk és döntünk. 

Mondok egy példát – avagy: így adományozunk pénzt

Kahneman és kollégája, Amos Tversky munkáiból ismerhetjük az „érintetti körre való érzéketlenség” jelenségét. Álláspontjuk szerint az ember válasza egy adott problémára azért aránytalan, mert annak méretét nem képes megérteni. Ennek megfelelően hiába növekszik egy probléma kiterjedtsége exponenciálisan, a rá adott válasz lineáris marad. Kutatásukban a válaszadókat arról kérdezték, hogy mennyit lennének hajlandók fizetni azért, hogy olajjal szennyezett tavakat védőhálókkal borítsanak be annak érdekében, hogy megakadályozzák vándorló madarak megfulladását. Az alanyoknak azt mondták, hogy az adományuk kétezer, húszezer vagy kétszázezer vonuló madarat érintene évente. A megmenthető madarak számának egyértelmű, tízszeres növekedése ellenére az alanyok 80, 78 és 88 dollárt lettek volna hajlandók fizetni – tehát fizetési hajlandóságuk nem volt összefüggésben az elérhető hatással.

Ennek megfelelően, ha valaki 500 forintot hajlandó adni azért, hogy megmentsen egy gyereket a maláriától (ami egyébként korrekt összeg, ha figyelembe vesszük, hogy egy maláriát terjesztő szúnyogok ellen védő impregnált hálót az UNICEF egy dollárért szerez be, nem fog tízezer forintot adni azért, hogy megmentsen egy iskolai osztálynyi gyereket például Burkina Fasóban, mely ország világszerte az első a malária okozta halálozásokban.

Az, hogy az exponenciálisan növekvő megmenthető gyereklétszám nem eredményez ugyanilyen növekedést az adományozás összegében, Kahnemanék szerint azért van, mert

amíg az ember egy gyereket képes maga elé képzelni (lelki szemei előtt megjelenik egy kétéves apróság, aki kiszolgáltatott és védelemre szorul) és képes elképzelni annak halálát is, amely fölött végtelen gyászt érez, ezer vagy akár száz gyereket már nem tud vizualizálni, és a haláluk sem érinti meg.

Azaz érzéketlen az érintetti kör méretére – ahogy a tudomány fogalmaz.

Szent-Györgyi Albert sorai jól összefoglalják a jelenséget:

„Mélyen meghatódom valahányszor egy embert szenvedni látok, és bármikor kockára tenném érte az életem. Aztán teljesen személytelenül képes vagyok beszélni nagyvárosokban élő több milliók haláláról. Az emberi érzelmek egy analóg agyban zajlanak. Az emberi agy nem képes kibocsátani annyi neurotranszmittert, hogy egy ember temetése fölött érzett gyászt ezerszeresen éljen meg.”

A hatékony altruizmus

A hatékony altruizmus egy filozófiai irányzat és egy társadalmi mozgalom is egyben. Az a célja, hogy bizonyítékokra és érvekre alapozva megtalálja a másokon való segítés leghatékonyabb formáját. Alapjául szolgálnak az említett kutatások és a Poverty Action Lab közgazdászai által vezetett kísérletek is, amelyek a fejlesztési segélyek hatékonyságát mérik. A mozgalom képviselői arra ösztönzik az embereket, hogy körültekintően, megalapozott tudás birtokában igyekezzenek segíteni, úgy, hogy a lehető legnagyobb pozitív hatással legyenek a világra.

Kiindulópontjuk szerint az egyes ember hozzávetőleg 80 000 órát dolgozik az élete során. Jóllehet, ez nagyon soknak tűnik – és az is! – az olyan világproblémák megoldásához viszonyítva, mint amilyen a globális szegénység, az éghajlatváltozás, a nemek közötti egyenlőtlenség, az állatok szenvedése vagy a háborúk veszélye sajnos még mindig nem számottevő. Ebből az következik, hogy priorizálni kell, és válaszolni kell tudni a kérdésekre:

valamennyi égető társadalmi probléma és az összes lehetséges segítségnyújtási mód közül, amely rendelkezésünkre áll (adomány, önkéntes munka, nonprofit szervezet alapítása, stb.), mivel érhetjük el a legnagyobb változást a rendelkezésre álló időnk alatt? Ez a hatékony altruizmus központi kérdése.

A válasz nyilván nem könnyű, de éppen ebben igyekszik segíteni a mozgalom.

Mit-hogyan-miért? vs. Miért-hogyan-mit?

William MacAskill a mozgalom egyik alapítója arra mutat rá, hogy a legtöbb jótékonykodó ember a „mit” kérdésre adandó válasszal kezd tevékenykedni, onnan mozdul a „hogyan” felé és jut el végül a „miért”-hez. (Például: „a mikrohiteleket fogom támogatni. Talán szervezek erre egy maratont. Mert… a mikrohitelek jók.”)

Egy hatékony altruista ezzel szemben az okkal és a móddal kezd, és hagyja, hogy ezek vezessék el az ügyhöz. Úgy vélik, hogy a miért kérdésre a válasz nem lehet más, mint az, hogy nem pusztán jobbá tenni a világot, hanem valódi változásokat elérni.

A hatékony altruista tehát, ahelyett, hogy találna egy jótékonysági szervezetet, ami jó dolgot csinál – mert azokból nyilván sok van – egy olyan szervezetet keres, ami a legtöbbet hozza ki az adományokból, azaz a támogatók pénzéből és idejéből.

De hogyan találjunk rá azok tevékenységekre, amelyek a legtöbb jóval kecsegtetnek?  

A válasz egyszerű: a tények és adatok gondos mérlegelésével. Egy tanulmány például rámutat, hogy mennyivel kevésbé hatékony az Egyesült Államokban folytatott segélyezés, mint azok a segélyek, amik a világ legszegényebbjeinek megsegítését célozzák. Míg az amerikai rászorulók segélyezése komplex kérdéseket vet fel, amikről kevés a tudás, sok közkedvelt megközelítés nem működik vagy sosem volt kipróbálva, csupán anekdoták övezik, a világ legszegényebbjei esetében „könnyű a matek”: egy gyermek meghalhat egy egydolláros szúnyogháló nélkül, vagy éppen hasmenésben egy ötcentes tápanyag hiányában is.

Ezután jön a „mit”.

A hatékony altruisták azt vallják, hogy a két legfontosabb ügy, amiken fókuszt kell tartani: a globális szegénység felszámolása és a hosszú távú élet megteremtése a Földön.

Szent-Györgyi Albert soraira visszatérve: egy hatékony altruista morálja azt jelenti, hogy képes a nullák mögött szenvedőket látni – összegzi Eliezer Yudkowsky, amerikai döntésteoretikus, a mesterséges intelligencia kutatója.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

A hatékony altruisták által alkalmazott tényalapú, átfogó szemléletű megközelítés – amely szerintük megkülönbözteti őket a jótékonykodás más formáitól – alkalmas lehet bizonyos érzelmek kikapcsolására, a döntési gyorsítások és előítéletek kordában tartására és valószínűleg képes fellépni a segítségnyújtásban szerepet kapó és annak hatékonyságát csökkentő paternalizmussal szemben is.

Hogy egy olyan érzelmileg meghatározott jelenséget, mint amilyen az adományozás, szükséges-e, érdemes-e racionalitással egyensúlyozni, mindenki maga döntse el. A bemutatott hatékony altruizmus csupán egy érdekes megközelítés, amit talán érdemes ismerni.

A szolidaritás az egyes ember és egy egész társadalom jóléte miatt fontos. Legyen az nem csak karácsonykor, hanem az év minden napján! Gondoljunk azon embertársainkra, akiknek kevesebb szerencse jutott az életben, éljenek akár a szomszédban, akár távoli kontinenseken.

Modla Zsuzsanna

További felhasznált források:

Andreoni, James (1990). Impure Altruism and Donations to Public Goods: A Theory of Warm-Glow Giving. The Economic Journal. 100 (401): 464–477. 

Vesterlund, Lise (2006) Why do people give. In.: Powell, Walter W. and Richard Steinberg (eds) The nonprofit sector: A research handbook. Yale University Press. 168-190.

Kahneman, Daniel, Knetsch, J.L. (1992) Valuing public goods: the purchase of moral satisfaction. In.: Journal of Environmental Economics and Management, 22: 57-70.

Gangadharan, Lata; Grossman, Philip J.; Jones Kristy (2015) Donor Types and Paternalism. Discussion Paper 53/14 Monash Business School, Department of Economics.

Tamás, Pál (2017) Paternalista szerepkényszer az új magyarországi szegénységpolitikában. A szegénység haszna – konferencia. MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont, Budapest: 2017. május 30. (PPT)

Ferge Zsuzsa (1995): A magyar segélyezési rendszer reformjai (III). Megjelent: Esély 1995/6. (3–36.) Budapest.

Aronson, Eliott (2001): A társas lény. Jogi és üzleti Kiadó Kft. Budapest 141. oldal

Carey, Ryan (szerk) (2015): The Effective Altruism Handbook. Centre For Effective Altruism. Oxford What is Effective Altruism? c. írás 11. oldal

Carey, Ryan (szerk) (2015): The Effective Altruism Handbook. Centre For Effective Altruism. Oxford.

Carey, Ryan (szerk) (2015): The Effective Altruism Handbook. Centre For Effective Altruism. Oxford. Your Dollar Goes Further Overseas c. írás 83. oldal

Carey, Ryan (szerk) (2015): The Effective Altruism Handbook. Centre For Effective Altruism. Oxford. Luke Muehlhauser: Four Focus Areas of Effective Altruism c. írás 99. oldal

Carey, Ryan (szerk) (2015): The Effective Altruism Handbook. Centre For Effective Altruism. Oxford. Scope Neglect c. írás 14. oldal.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/SvetaZi