Fontos megjegyeznem mindjárt az elején, hogy nem egyedi esetről van szó, nem első felindulásomban írtam ezt a cikket egyetlen esemény hatására. Az évek során számtalanszor láttam, hogy az ismerőseim közül valaki állatot talál, ment, visz haza ideiglenesen, majd Facebookon segítséget kér a végleges elhelyezésben. A forgatókönyv ilyenkor ugyanaz:

  • jaj, de cuki, tartsd meg!
  • ez a sors keze!
  • kiválasztott téged!
  • ez egy jel!
  • azt akarja, hogy te legyél a gazdija!

És így tovább. Sorjáznak az olyan kommentek, amelyektől minden jóérzésű embernek vagy lelkiismeret-furdalása, vagy kétszázas vérnyomása lesz.

Egy szívtelen-szenvtelen ember ugyanis nem visz haza kóbor állatokat ideiglenesen sem.

Várnom kellett, hogy képes legyek viszonylag higgadt cikket írni erről a témáról, mert mérhetetlenül felbosszantott, ami az Instagram-oldalamon történt.

Mindössze néhány cuki fotót szerettem volna megosztani az udvaromra tévedt, egészséges, jól táplált, tiszta és jó kondiban lévő kismacskákról – arra viszont nem voltam felkészülve, hogy tömegével jönnek majd az „ez a sors keze! Vidd haza! Kiválasztottak téged!” üzenetek.

A csúcs az volt, amikor a Puszi kutyámra vadul fújtató, az idegtől és a félelemtől reszkető, de mégis folyamatosan velünk incselkedő kismacskáról készített rövidke videómra valaki azt írta: szerinte ez a macska fázik.

Huszonhárom fokban, makkegészségesen.

Több mint tizenöt éve foglalkozom mentett állatokkal, sok mindent láttam. Érzékeny vagyok az állatmentési témákra, rengeteg cikket írtam már erről, a közösségi médiában és az interjúimban is képviselem az ügyet, mert fontos számomra.

Értem, hogy mindenki segíteni akar, de tulajdonképpen miért kellene segítenünk két egészséges, vidám, jóllakott cicának, amelyik átszökött hozzám valamelyik szomszéd udvarából egy olyan utcában, ahol naponta legfeljebb öt autó fordul meg?

Kicsit élesebben fogalmazva: érezzem szarul magam, mert nem fogadtam rögtön örökbe két kismacskát, amelynek amúgy van gazdája? El kellett volna koboznom őket, mert izgalmasnak találták a mozgást az udvaromon és átjöttek játszani?

Igen, létezik a sors keze, amennyiben az ember azzal a szándékkal megy be a menhelyre, hogy befogadjon egy kutyát, esetleg régóta érlelődik a gondolat a fejében, hogy szeretne egy négylábú (vagy épp háromlábú…) társat, és ezért kifejezetten ilyen oldalakat nézeget a neten.

De itt az előzetes szándékon van a hangsúly. Nagyon, de nagyon ritka ugyanis a naaaaaagy, filmes egymásra találás, a derült égből örökké tartó kisállat-gazdi kapcsolat. Egy ilyen döntést nem percek alatt hoz meg az ember, és nem teljesen váratlanul. Legfeljebb akkor, ha az élete eleve olyan, hogy gond nélkül képes gondoskodni egy állatról. Tina Turner, alias Zizike befogadása ilyen volt: Puszi gondozása mellett már nem volt különösebben megterhelő az ő befogadása, ugyanakkor az utolsó három hónapban egy vagyonba került és 0–24 órás felügyeletet kívánt. És ha valakinek nincs szoros érzelmi kötődése egy adott állathoz, még csak nem is hibáztatható azért, hogy, mondjuk, nem adja fel a munkahelyét érte.

Elmondom, mi a probléma azzal, ha effajta kommentekkel bombáznak valakit: azokban keltenek rossz érzést, akik amúgy is segítenek. Tehát: jót tesznek, mégis úgy érzik, nem elég, nem annyira jó emberek, mint amilyennek lenniük kellene.

De tegyük fel, hogy valakit sikerül ezzel a passzív-agresszív módszerrel örökbefogadásra bírni. Mert lehet ilyen, hogy valaki a nyomás hatására inkább megtartja az állatot. Mit fog érezni, ha nem egészen úgy alakul a dolog, ahogyan a nyálas filmekben? Például az állat összefossa a lakást, egy vagyonba kerül, mert beteg lesz, holtan születnek a kölykei és így tovább.

Te majd ott leszel, és egy kedves kommentben megnyugtatod, hogy hát ez ilyen, ez van?

Vagy mégis ki vállalja a felelősséget, ha valakit elhamarkodott döntésre sarkallnak a nyomasztó kommentek? Megmondom: senki. Mert sokan megtörnek, és viszik vissza az állatot a menhelyre.

Azt hiszed, ez túlzás? Sajnos nem az.

Az állat-örökbefogadás ugyanis nem csupán érzelmi döntés, de legalább ugyanannyira racionális megfontolás eredménye kell hogy legyen.

Nézzük az én esetemet!

  • Vajon mennyire lenne értelmes döntés két kismacskával összezsúfolni a mentett buldogomat egy 18 négyzetméteres lakásba?
  • Mennyire reális, hogy két falusi kismacska jól érezné magát ebben az élettérben, és például én tudnék létezni velük, miután értelemszerűen mindent összepisilnek az elején (amire aztán természetesen Puszinak is hasonló lenne a reakciója)?
  • Sarkítsunk: tényleg szar ember vagyok, mert nem nyaláboltam fel a két kismacskát, amelynek van gazdája, és nem cipeltem magammal 350 km-re a fővárosba – vagy nem adtam fel az itteni életem azért, hogy leköltözhessek hozzájuk vidékre?

Na, ugye. Már a kérdést olvasni is nonszensz. Pedig azok, akik tömegével írogatták az üzeneteket, konkrétan ezt erőltették. Hogy tartsam meg őket.

Ennél kevés károsabb viselkedésforma létezik az állatmentés témakörében. Ugyanis egyrészt nyilvánvalóan fogalma sincs a fogadatlan prókátornak arról, hogy az, akit épp érzelmi nyomás alá helyez, vajon épp milyen élethelyzetben van.

Például:

  • Megfelelőek-e a lakhatási körülményei? (Kihajítja-e macskástul a főbérlője?)
  • Milyen az anyagi helyzete? (Képes-e kifizetni egy váratlan, de drága orvosi beavatkozást, finanszírozni valami méregdrága tápot vagy gyógyszert?)
  • Lelkileg milyen állapotban van? (Például mennyire készülne ki egy befogadott, beteg állat halálától?)
  • Mennyi időt tud tölteni az állattal? (Éljen állandó lelkiismeret-furdalásban, mert sokat dolgozik, netán számoljon az állat szeparációs szorongása miatti károkkal?)
  • Tud-e bármit az adott kisállat tartásáról – és ha nem, hajlandó-e tanulni róla?
  • Tisztában van-e azzal, hol lesz ő 5, 10, 15 év múlva? (Hova fogadjon be macskát, ha két év múlva külföldre megy dolgozni?)
  • Az életviteléhez illeszkedik-e a háziállattartás? (Ki vigyáz az állatra, ha ő nyaralni megy vagy üzleti útja van?)
  • Képes-e megérteni és helyesen reagálni arra, hogy a mentett állatok többsége a súlyos traumák után nem mindig olyan, mint egy Disney-figura (például kezdetben bepisil, szétrág dolgokat, nem tud szépen sétálni, tehát mindent meg/újra kell tanulni vele)?
  • Tervez-e gyereket a közeljövőben, és összeférhetőnek tartja-e ő és a párja (!) a gyereket és a háziállatot? (Megdöbbennél, ha tudnád, hányan válnak meg a kutyától-macskától, amikor jön a gyerek…)
  • Van-e állatszőr-allergiás a családban? (Gondolom, ezt nem kell magyaráznom…)

Tudom, az Instagram tele van olyan szupercuki videókkal, amelyek azt mutatják meg, a macskát/kutyát nem akaró apák hogyan alszanak összebújva a kis jövevényekkel. Szuper, hogy sokan képesek meghaladni önmagukat és felszámolni az előítéleteiket, ugyanakkor legyen világos mindenki számára, hogy a statisztikák sajnos ennél jóval kijózanítóbbak.

A menhelyi állatoknak döbbenetesen nagy hányada nem először jár ott: elég egy ballépés, és a nem kellőképpen elkötelezett gazdi már viszi is vissza a „kis kedvencet”, mint a könyvet a könyvtárba. És minden ilyen csak egy újabb trauma az állatnak.

Kérlek, amikor legközelebb olyanokkal jönnél kommentben, hogy „ez a sors keze” meg „ez a macska téged választott”, ebbe gondolj bele. Hogy semmit sem tudsz mélységében arról, aki amúgy is segít már egy állatnak, és egyszerűen nincs jogod erőltetni azt, hogyan döntsön egy ilyen fontos kérdésben. Nem te fogod ugyanis élni az életét, és nem neked kell felelősséget vállalnod.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És lehet, hogy neked van 56 mentett macskád és 17 menhelyi kutyád meg két cickányod. Szuper dolog, őszintén mondom, hogy csodálatos. De ez a te életed, és te vállaltál érte felelősséget, te alakítod úgy, ahogyan neked megfelelő. Senki mástól nincs ugyanakkor jogod elvárni azt, hogy ő másképp döntsön, mint ahogyan egyébként döntene.

Mert a felelősségvállalás ott kezdődik, hogy valaki azt is el tudja dönteni, való-e neki az adott élethelyzetében kisállat. És nemet mondani épp ugyanolyan felelős döntés, mint kihozni egy kutyát a menhelyről.

A közös célunk nem az kellene hogy legyen, hogy lelkiismeret-furdalást keltünk bárkiben a tényleges állatkínzók és -bántalmazók körén kívül. (Rossz hír: bennük elég nehéz, a szakemberek szerint jelentős részüknél egyenesen lehetetlen is – erről írtam ITT.) Sokkal inkább arra kellene fókuszálnunk, hogy a felelős állattartásról minél több szó essen, és például ne legyen annyi kidobott, kóbor állat az utcákon.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak