–

Puszi francia buldog, tavaly fogadtuk örökbe. Igaz, akkor még sokkal inkább hasonlított egy igencsak megtépázott denevérre, mint buldogra: alig volt szőre, testét sebek borították, a füle meg karfiolosra volt dagadva. Előéletéről annyit tudunk, hogy az utcán találták, vélhetően hosszas kóborlás után, hiszen csontsovány volt. Az illegális szaporítók dobhatták ki, vélhetően a ramaty állapota miatt bizonyult értéktelennek. Egy veleszületett és sosem kezelt szemproblémája miatt szinte teljesen vak, de ész nélkül osztja a puszikat mindenkinek (tegnap például a kanapénak is), így ennél találóbb nevet nem kaphatott volna a Bulldogmentőktől.

Az első menhelyes látogatásunk alkalmával majdnem egy órát aludt az ölembe kuporodva – mintha hosszú idő után először nyugodott volna meg. Egy héttel később még többet. Ezt a szokását megtartotta: az elején szinte folyamatosan az ölünkbe bújva aludt. Szobatiszta volt, sosem kunyerált kaját, nem hisztizett a sok gyógyszer, szemcsepp, négynaponta fürdetés meg fertőtlenítő bőrkezelések miatt. Puszika a világ legaranyosabb, legillemtudóbb kutyája, mondogattuk, mintha legalábbis lett volna bármi közünk a „neveléséhez”. (Ha Puszinak lenne Facebook-oldala, ő aztán joggal írhatná ki magáról a Tanulmányok rovatba, hogy „Az Élet iskolája, ahol Isten a tanár”, esetleg valami idézetet Dopemantől, mely szerint őt az utca nevelte.)

Aztán Puszika elkezdett feloldódni. Mivel igen apró méretű és akkora fülei vannak, mint egy sivatagi rókának, gyakorlatilag lehetetlen komolyan venni, de az utóbbi fél évben azért rendszeres időközönként sejlik fel, hogy milyen volna a személyisége, ha nem gyötörték volna annyit kiskorában.

Nagyon izgalmas figyelni, ahogyan kibontakozik, ahogyan új dolgokat tanul, megszokja, hogy bízhat az emberben – és esküszöm, hogy néha csak azért rosszalkodik, mert meg akarja tudni, milyen az. Gondolom, az életének első éveit valami koszlott ketrecben élte.

Szóval Pusziból néha előtör a punk, annak is az ártalmatlan, de mégiscsak utcán tarhálós verziója. Néha annyira vicces, hogy a röhögéstől fényképezni is elfelejtek. És persze bosszankodhatnék, hogy a tökéletesen szófogadó alapanyag „elromlott”, hogy a kutyanevelési módszereink csődöt mondtak, de ez nem igaz: Puszika most tapasztalja meg mindazt, amit egy normális kutya már kölyökkorában átél. És ez az elkanászodás néha a Benny Hill Show-t idéző jeleneteket szül.

És mi a kedvenc fesztiválkajája?

Az örökbefogadás után néhány hónappal hivatalosak voltunk Gombaszögre, a legendás felvidéki nyári táborba. Jó bulinak tűnt, hogy Puszit is visszük magunkkal: szófogadó, rendes kiskutya, mi baj lehet, ugye. Nos, az addig mintagyerekként viselkedő Puszika teljesen megrészegült a sok illattól meg embertől – mondanom sem kell, mindenki az apró, kissé még soványka buldogot akarta megszeretgetni. Eleinte még jött is, ha hívtam, meg ottmaradt velem, ám egy idő után vérszemet kapott, és már csak onnan tudtuk, merre járhat, hogy figyeltük, hol látunk gügyörésző tömeget. Esetleg valamelyik kukában dorbézolt épp.

Az irodalmi sátor előtt futottam össze néhány kedves ismerőssel, akiknek buzgón ecseteltem, hogy Puszika egyébként jól nevelt, csak hát egy kicsit felpörgött, amikor egykori kollégám, Csider István Zoltán költő-slammer fapofával megkérdezte, mi Puszi kedvenc fesztiválkajája. Én épp a mondat közepén jártam azt magyarázva, hogy sajnos nem ehet semmit, hiszen szigorú eliminációs diétára fogtuk az allergiája miatt, amikor Puszika lobogó fülekkel megérkezett közénk – vígan csámcsogva egy laposra száradt döglött varangyon.

Üzenet a férjemtől a Városligetből gyereknap előestéjén

„Puszika előbb választott magának egy unikornisos lufit (2500 HUF), aztán ellopott egy fahéjas kürtőskalácsot (900 HUF). Szerintem gyereknap letudva!”

„Ott van a kísértet a ganéná’!”

Amikor először hazavittem Puszit a szülőfalumba, akkor is ott szűkölt az ajtó előtt, ha vécére mentem. A második napon kicsit mintha megnyugodott volna. Csakhamar azon kaptam, hogy a faluban sétálva arcoskodik a kerítésen keresztül az utca többi kutyájával. Aztán egyszer csak eltűnt.

Kerestem mindenhol, és már épp kezdtem kétségbeesni, amikor a szomszéd nevetve közölte, hogy ha a kutya holléte érdekel, az ő kertje végében, a juhtrágyában megtalálom. Így is volt: Puszika a meleg trágyakupac tetején napozott vígan, amikor megzavartam. És azóta újra meg újra átszökik, hogy a ganéban hemperegjen kicsit. Hogy a rossz látásával hogyan találja meg a kiutat a drótkerítésen át, az rejtély.

„Olyan puha, hogy belehaloook!”

Szeretném leszögezni: Puszika tényleg majdnem teljesen vak, mi pedig nem vagyunk sem gonoszok, sem kárörvendők. De Puszika szuperképessége a lopkodás. A Ligetben csakis más kutyák játékai érdeklik, nemegyszer nálánál ötször nagyobb ebek közül lopja el a labdát, máskor meg a gazditól hízelgi ki a sípolós izéket. De képzeljétek el a következő jelenetet: a Városligetben ugrándozó kutyát megpillantja egy cuki kislány, és integetni kezd neki.

Puszi boldogan szalad felé, a kislány még boldogabban várja a „milyenaranyoskiskutyááááát” – mire az egy elegáns mozdulattal kikapja a gyerek kezéből a plüssunikornist, és boldogan elszalad vele, hogy kapott egy új játékot.

Igazság szerint annyira abszurd volt a jelenet, hogy az anyuka is nevetett. (Az unikornis pedig pillanatokon belül visszakerült jogos és csodálkozó tulajdonosához.)

„Mintha bécsi arisztokrata lennél!”

Van Bécsben, a Mariahilfer Strassén egy nagy hagyományú, elegáns cukrászda, ahol olyan finoman készítik a Mozart-szeletet, hogy ha nagy ritkán arra járok, mindig bemegyek egy sütire. Az osztrák főváros tökéletesen kutyabarát, így a cukrászdába Puszikával együtt lejtettem be, aki amúgy

kicsivel korábban halálra rémisztett egy ruhaboltban valakit úgy, hogy bebújt hozzá a próbafülkébe.

Szóval a cukrászda előtt a lelkére kötöttem, hogy ez egy puccos hely, legyen szíves normálisan viselkedni. Bementünk, én épp odaléptem volna a sütis pulthoz, amikor Puszika hörögve hanyatt vetette magát, és a hátán pörögve, a döbbenten álló pincérek szeme láttára breaktánc-bemutatót rögtönzött a cukrászda padlóján.

Én: Gyere, Puszi, bemegyünk sütit venni. Viselkedj jól, ez egy elegáns cukrászda! Puszi: ➡️ 🤦‍♀️ // Me: Come, Puszi, we are going to buy some sweets. Behave yourself, this is a posh confectionery! Puszi: ➡️ 🤦‍♀️ . . . #bulldoglife #bulldog #myfrenchbulldog #frenchbulldog #instadog #dogsofinstagram #rescuedogsofinstagram #adoptdontshop #adoptdontbuy #dog #dogstagram #frenchie #crazy #kutyabarat #kutya #kutyam #aida #vienna #wien #austria #mariahilferstraße

Mese a döglött patkányról

Sétálunk Puszival meg a gyerekekkel a faluban: elöl „száguld” a keresztlányom meg az unokaöcsém a törpiturbó futóbiciklivel, mögöttük lohol Puszi, hátul pedig a húgom és én. Minden idilli, leszámítva, hogy a falutábla alatt már vagy ötven méterről virít egy műanyag szatyor, ami elég baljósnak ígérkezik, mert Puszi szokatlan vehemenciával veti rá magát. Innentől a húgom és én is ugyanúgy idézzük fel a történteket: mintha csak lassított felvételen néznénk, ahogy a két gyerek megáll és fintorogva jelzi, hogy valami itt rohadt büdös –

Puszika pedig egy finom pukedli kíséretében hanyatt vágja magát, és belefetreng a táskába. Amelynek tartalma egy erősen oszló döglött patkány.

Fürdés a döglött patkány után

Nehéz a kutyainfluenszerek élete

Puszika akcióit természetesen a Facebook- és Insta-oldalamon is dokumentálom, így nem meglepő, hogy néhány hete megkapta a saját meghívóját egy igazi sajtóeseményre. A Menő Mike című mesesorozat bemutatójának (noha telis-tele volt kutyákkal) egyértelműen Puszi lett a sztárja, és erről bizonyítékaim is vannak. Ugyanis Puszi addig dörgölőzött az RTL Klub riporteréhez, miközben az épp valaki mással próbált interjúzni, amíg az egyébként szuperkedves és kiváló humorú kolléga le nem hajolt hozzá a mikrofonnal, hogy Puszika szeretne-e valamit hozzátenni az elhangzottakhoz. Nos, Puszi nagyon is szeretett volna: egy profi mozdulattal lekapta a mikrofonról a szivacsot, és már szaladt is vidáman az új labdájával.

Utóirat

Azért senki ne gondolja, hogy a jól nevelt Puszika élete egy merő ámokfutás: még mindig szobatiszta, anélkül hogy erre neveltük volna. Egyszer mondtam el neki, hogy a fürdőbe nem mehet be – azóta egyetlen fürdőszobába sem teszi be a mancsait, még vendégségben sem. És még mindig bújik, mint egy kiscica. Szóval a döglött varangyok és patkánytetemek dacára örökbe fogadni, visszaadni egy állat nyugalmát, egészségét, bizalmát csodálatos. És néha iszonyú vicces is.

Csepelyi Adri