Szülési traumák – Minek annyit beszélni róla?

–

Összeszámolni sem tudom, hányszor, hány platformon beszéltem már a szüléseimről. Blogon, Instagramon, kisfilmben, külföldi oldalon és itt, a WMN-en is. Nem emlékszem, hogy lett volna olyan alkalom, hogy ne kavart volna nagy port a téma. A hozzászólók szemében voltam már hálátlan, elkényeztetett dög, akinek nem lett volna szabad szülnie, voltam hisztis picsa, aki feleslegesen szidja az orvosokat, voltam gonosz, aki rossz érzéseket kelt más anyákban, és voltam öncélú hergelő is, akinek csakis az a fontos, hogy jól összeugrasszon mindenkit. 

Szóval, tudom: érzékeny téma ez. Sokaknak trigger. És sokak számára mélyen érzelmi kérdés. Hogyne tudnám, hiszen voltam a másik oldalon. 

Túl korai volt még…

Amikor a fiam született, nem tudtam rögtön, mi is történt velünk. Feküdtem a kórházi ágyban, abban a tudatban, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett, a traumatikus elemekre a hormonok, a negyven fok és a fizikai fájdalmak ráhúztak egy szűrőt, amitől nem láttam tisztán. Annyit éreztem, hogy nem vagyok jól, nem tudok normálisan viszonyulni az újszülött kisbabámhoz, megöl a bűntudat, nem tudom rendesen szoptatni, megnyugtatni, és az orvosi beavatkozások sorozata, valamint a kórházi körülmények nélkül még megszülni se tudtam volna biztonságban.

Magamat gyűlöltem, ostoroztam, és közben a szülés utáni depresszió előbb csak az egyik lábát dugta be az ajtón, aztán a másikat, míg végül épphogy nem rúgott ki páros lábbal önmagamból. 

Nem tudtam mit kezdeni a külső ingerekkel, a tanácsokkal, mások személyes tapasztalataival. Túl korai volt, hogy ennyi szempontot be tudjak kívülről fogadni. Minden csak erősítette a kételyt önmagamban, a frusztráció olyan szintjét értem el, ami még engem is falhoz vágott. 

Időre volt szükségem

Le kellett nyugodnom. Az első és legfontosabb az volt, hogy a babámhoz és magamhoz (újra) tudjak kapcsolódni, ehhez meg kellett tanulnom kiszűrni a zajt. Ez úgy három hónap alatt sikerült, nagyjából. Ekkor kezdődött a komolyabb munka, és ez évekig eltartott. Ahogy tisztult a kép a szülésélményről, úgy álltak össze a mozaik darabjai. 

Furcsa „tüneteket” produkáltam, amiket felismerve rájöttem és ki is mondtam: engem traumatizált a szülés. 

Azon a ponton esett le a tantusz, amikor szinte megszállottjává váltam ismerősök, barátok, sőt ismert nők szüléstörténeteinek. Ha valaki kirakott egy képet a mellén az újszülött babájával, rögtön kutattam a jeleit annak, vajon hogy szülhetett. Felismertem a sokbeavatkozásos, császáros szülések, a „sorstársiasság” jeleit és azt is, ha valakiről sütött az idill. 

Ám, amikor egy nem is olyan közeli ismerősöm kirakott egy képet, amin kipirult, boldog arccal mosolyognak a férjével, szinte összeolvadva a pici babával, egyszer csak felszakadt belőlem a sírás.

Valahogy akkor fogtam fel, mennyire sok keserűség, irigység gyűlt össze bennem. Nem tudtam örülni az örömüknek, mert magamat láttam bennük.

Riasztó volt ez az iszonyú negatívérzelem-hullám, a szembesülés azzal, hogy milyen alantas dolog az irigység. 

Nyitás…

De nemcsak önmarcangolásra használtam a szüléstörténeteket, hanem arra is, hogy tanuljak. Hogy megértsem, mi történt velem, miért bánt, miért fáj annyira, ha valaki azt ecsetelte, milyen fontos egy dúla, hogy mik a hátrányai a császárnak, mik az előnyei a természetes szülésnek. Akárhányszor ilyesmi került elém, becsapott a saját szűrőm, ami át volt itatva keserűséggel és csalódottsággal. Számomra minden arra volt példa, hogy én valamit elrontottam, hogy mások akarják megmondani nekem, hogyan kellett volna szülnöm, hogy kellene viszonyulnom a szülésemhez, a gyerekemhez. 

Aztán elolvastam egy amerikai nő szüléstörténetét. Otthon szült, vízben, háborítatlanul. Minden csodálatosan alakult, mindenki ép és egészséges. De az anya számára mégis megrázó élmény volt. Nem értette, miért. Csak leírta a történetét és az érzéseit. 

Én pedig ennek a történetnek hála megértettem:

Bárkinek a szülése lehet traumatikus. És lehet szép is. Egy ijesztő beavatkozásokkal teli szülés is lehet felemelő élmény. Mindegy, hogyan hatott ránk a szülés, ugyanolyan frusztált és sérülékeny lehet akármelyikünk. 

Az a kérdés, hogy kinek hol van a határ, hol van a robbanási pont. 

Valaki mindig rosszul csinál(t) valamit

Ha belegondolunk, az anyaság témakörén belül olyan mérhetetlen sok az inger, hogy az valóban feldolgozhatatlan. Folyton úgy érezhetjük, valamit nem jól csinál(t)unk, és mintha mindenhol azt tolnák az arcunkba, hogy nem vagyunk elég jók, vagy ha velünk mégis minden oké, akkor viszont a rendszert szidjuk, meg az orvosokat. És a rendszer tényleg tele van hibával, nem vitatom. 

De biztos, hogy a zajjal van a baj? Mert szerintem nem. Nem csak.

Úgy érzem, önmagunktól távolodtunk el annyira, a saját dolgainkkal nem vagyunk kibékülve. Tudatosan vagy tudattalanul kifelé figyelünk inkább, hasonlítgatjuk magunkat, a saját élményeinket másokéval, önigazolást keresünk, és ha nem találunk, akkor sokszor a sérüléseinkből reagálunk, nem a józan eszünkből. Mert ha egy élményt, legyen az akár sajnálatosan traumatikus is, képesek vagyunk megdolgozni és magunkban jó helyre pakolni, akkor az nem billenthet ki minket az egyensúlyunkból akkor sem, ha minden irányból az ömlik ránk, hogy mások valamit máshogy csinálnak (következésképpen mi biztosan nem jól). 

Pedig ez lenne a lényeg, hogy eljussunk arra a szintre, hogy felfogjuk és érezzük is: nem minden rólunk szól.

Más emberek szüléstörténetének semmi köze az enyémhez. Az ő választásai, vagy mindaz, ami vele történt, nem minősít engem semmilyen irányba. Minden rossz érzésem belőlem fakad, a saját megoldatlan problémámból. 

Ez munka. Sok, néha keserves munka. De megéri. Úgy érzem, ha most elolvasnék egy cikket arról, hogy melyek a császár hátrányai, már nem omlanék össze, mert helyre tettem a dolgokat.

Császárral szültem. Valóban szükséges volt? Nem. El lehetett volna kerülni? Igen. Tudok ezen utólag változtatni? Nem. De tanulságokat le tudok vonni? Naná. 

A tudás hatalom

Ez segített abban, hogy másodjára tudatosan menjek szülni. Tudtam, hogy a háborítatlanság sem garancia semmire, nem wellnessélményt akartam. Én csak annyit szerettem volna, hogy aktív részese lehessek az eseményeknek, nem csak egy gazdatest, akit ide-oda küldözgetnek, rémes beavatkozásokat végeznek rajta mindenféle tájékoztatás nélkül, aztán amikor megunták, betolják a műtőbe alig működő érzéstelenítéssel.

Az egész babavárás alatt annyira ügyelünk arra, hogy mit szabad enni, inni, csinálni és mit nem, hát a szülésnél miért is adnánk át automatikusan száz százalékban az irányítást vadidegeneknek? Bűn, ha tudni szeretném, mi történik velünk, hogy minek mi a következménye, hogy mit miért csinálnak velünk? Nem bűn.

Így, szerintem, az sem lehet bűn, ha sokat beszélünk a különböző szülésélményekről, a rendszerszintű hibákról, a szülőszobai erőszakról – és közben képesek vagyunk az önreflexióra is. Úgy ránézni a saját felelősségünkre, hogy attól még ne pusztuljunk bele az önmarcangolásba, de egymásnak se essünk neki. Helyette például segíthessünk azoknak, akiknek erre szükségük van. És saját magunkon is.

Semmit sem muszáj!

Nyilván nem lehet és nem is kell elvárni azt, hogy mindenkinek központi témája legyen a szülés. 

Megértem, ha valaki már a sokszor tényleg riasztó szalagcímektől is teljesen kikészül, és látni sem bírja az egészet. Látom, hogy az élet minden területén táborokra oszlunk, és ha az egyik oldal megnyilvánul, már a létezésével is fájdalmat okoz a másiknak. Értem, higgyétek el, tényleg. Én is jártam ebben a cipőben. 

De ha kinyitjuk a szemünket, észrevesszük, mennyi feldolgozatlan fájdalom vesz minket körül. És ezzel igenis foglalkoznunk kell.

Nem muszáj mindenkinek dúlával kézen fogva szülnie, és nem kell mindenkinek félnie a császártól vagy a gátmetszéstől. Egy szóval nem mondom, hogy minden kismama úgy menjen szülni, mintha háborúba menne. De meg kell hagyni a lehetőségét annak, hogy nyíltan beszélhessünk. Hadd merjen megszólalni az is, aki programozott császárral szült, és az is, aki otthon. Kell, hogy beszélgessünk, hogy megértsük, meghalljuk egymást és ezáltal a saját viszonyunkat is önmagunkhoz.

Azért, mert minket egy téma nem (úgy) érint, attól még másnak igenis életmentő lehet.

Emlékszem, amikor megírtam a császár utáni hüvelyi szülésem történetét, valaki belekötött, hogy lószart volt az háborítatlan, hiszen gátmetszésem is volt. Egy cseppet sem rázott meg a megjegyzés, hiszen ki voltam békülve a beavatkozással. Innentől kezdve a vitába se mentem bele. Biztos voltam önmagamban annyira, hogy ne kavarjon fel, hogy máshogy is lehetett volna. És az se borít ki, ha arról olvasok, hogy mik a gátmetszés hátrányai. Nem érzem szükségét, hogy bizonygassam kommentben, hogy márpedig az igenis jó tud lenni! 

A szülés magánügy?

Sokan eleve azt nem értik, minek kiteregetni a szüléseinket, ez magánügy, mondják. Nos, az a helyzet, hogy a traumás szülések következményei kihatnak a hétköznapjainkra. Például akár arra is, ahogy kommunikálunk egymással, mondjuk, egy cikk alatt. 

Fontos lenne rájönnünk: az, hogy milyen a szülés, nem az anyát minősíti, hanem a rendszert, a társadalmat. Épp ezért nem magánügy. 

Azért van mostanában sok szüléstémájú írás, mert tele vagyunk kételyekkel, traumákkal, kérdésekkel. Azért osztjuk meg egymással a történeteinket, mert szükségünk van a kapcsolódásra a hozzánk hasonló, vagy pont a tőlünk teljesen ellenkező hangokkal. Azért esik ennyi szó róla, mert végre elkezdtünk beszélni!

Engem anno megmentett az információ, a sok aha-élmény, és tudom, hogy másokat is. 

Nyugodjunk meg hát végre. 

Aki tájékozódni akar, vagy traumát feldolgozni, tanulságokat levonni, hadd tegye. Nem fair megkérdőjelezni sem az érzéseit, sem a szeretetét, odaadását a gyereke iránt. 

Akit pedig az egész csak felkavar, vagy felidegesít, annak tényleg csak azt tudom mondani: tovább kell görgetni. Ez a téma sokkal, de sokkal fontosabb annál, mint hogy egymásnak essünk miatta.

És ne felejtsétek el: nem minden rólad szól. Nem minden téged minősít. Ami számodra idegen, másnak még a kőkemény valósága lehet. 

Úgyhogy fogok még írni a szülésről, a traumákról, a feldolgozásról, a tudatosságról. Mert amíg csak egyvalakinek is segít, addig szükség van rá.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/guter