„A szülésre való felkészüléskor túsztárgyalási technikákat is érdemes tanulni” – Interjú Mátyusné Gálik Zsuzsanna aktivistával, korábbi SzuperWMN-jelöltünkkel

–

A nőkkel szemben támasztott elvárások közül az csak egy, hogy szüljenek gyereket és neveljék fel őt minden reklamáció nélkül, hisz a természet „úgy hozta őket létre”, hogy erre képesek legyenek. A szülés után fellépő testi-lelki gondokat, például a depressziót sokan egyszerűen hisztinek titulálják, míg a nehezen kezelhető gyerek, ugye, a közgondolkodás szerint csak simán neveletlen…

Egy szülésnél hormonális folyamatoknak kellene biztosítani azt, hogy az anya el tudja viselni a szülés fájdalmait és az újszülött gondozásával megkezdődő gyökeresen megváltozott élet nehézségeit. Abban az esetben viszont, ha a szülésnél mindenáron a protokoll érvényesül – vagy akár erőszak éri a nőt és trauma a gyereket –, akkor ezek a folyamatok nem, vagy nem jól mennek végbe, a közös életük kezdete pedig egy sokkal rögösebb úton indul, mint amennyire az szükségszerű lenne.

Chripkó Lili/WMN: Az első szülésélményed után azt érezted, hogy valami nem stimmel, nem vagy jól, valami félrement. Hogyan kezdtél el utánanézni, hogy mi történhetett, illetve mire kerested a választ?

Mátyusné Gálik Zsuzsanna: Fájt mindenem nagyon sokáig, borzasztó állapotban voltam testileg és lelkileg is. Ordított a gyerekem, és nem tudtam megnyugtatni. Kerestem ennek az okát, és hogy mivel lehetne a helyzeten javítani. Így bukkantam könyvekben és az interneten egyre több olyan információra, ami azt támasztotta alá, hogy valami a kezdeteknél lehetett elszúrva, és ha például tudnék rendesen ülni fél év után, akkor nem lenne olyan rossz a közérzetem, és türelmesebb lennék a gyerekkel is. 

C. L./WMN: A barátnőid tudtak tanácsot adni, volt körülötted valaki, aki szült már?

G. Zs.: Én voltam az első a barátnőim, közeli ismerőseim között, aki szült, de egy-két év múlva érkeztek a környezetembe babák, így minden szülésből le lehetett vonni a tanulságot, hogy mi történt, és annak mi lett az eredménye. Ezek mind azt erősítették bennem, hogy fontos dolgok zajlanak szüléskor: nem „csak úgy” megtörténik, aztán szépen túllépünk rajta, hanem igenis meghatározza azt, hogy hogyan alakul a saját testünkkel és a gyerekünkkel való kapcsolatunk.

C. L.:/WMN A második szülésedre ezért már sokkal tudatosabban felkészültél, de végül az sem sikerült máshogy, a harmadik volt az, amit végre kontrollálni tudtál, ugye?

G. Zs.: Igen, a másodikra felkészültem, elmondtam az orvosomnak, mit hogy szeretnék, mi a fontos: hogy ne indítsák rutinszerűen a szülést, ne kelljen a hátamra feküdnöm, ne könyököljenek a hasamba, ne vágják el a köldökzsinórt azonnal, ne vegyék el a gyerekemet azonnal, ne fürdessék meg és sikálják le körömkefével, és ne töltse tőlem külön az éjszakát. De ugyanaz történt, mint az elsőnél, ugyanúgy „bedaráltak”, ugyanúgy szétvágtak, elvették Lettit, hiába mondtam, hogy ne.

Akkor azt gondoltam, ilyen a világon nincs, hogy ezt megtehetik. Mindig három gyereket akartunk, szóval ezután mondtam a férjemnek, hogy lesz harmadik, de hogy én kórházban nem szülök még egyszer, az tuti. 

A harmadik szülésem előtt már elvégeztem a dúlaképzést, jó mélyre ástam magamat a témában, és azután, hogy Levente született, tele voltam energiával, teljesen más mentális és pszichés állapotban voltam, mint az első kettőnél. Azt éreztem, hogy ez minden nőnek jár, sőt, muszáj, hogy minden nővel így bánjanak. Még most is kiráz a hideg. Ne fosszák meg a nőket attól, hogy ezt átélhessék. Kontroll alatt tarthattam az eseményeket, és nem egy rendszer nehezedett rám, ami bedarál. Én és a gyerekem voltunk a központban, és minden, ami történt, a mi egészségünket szolgálta. Az sem volt rövid vagy könnyű szülés, de amikor felmerült egy döntési helyzet, akkor elmondták, hogy milyen lehetőségek vannak, mit választhatok, melyiknek mi az előnye és hátránya. Kíváncsiak voltak, hogy én mit érzek, mit szeretnék, mit gondolok, tiszteletben tartották a jogaimat. 

C. L./WMN: Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a szülés olyan helyzet, amiben esetleg jogokat kell érvényesíteni. Azt gondolják, hogy minden úgy lesz, ahogy lennie kell, és az orvosok kezébe helyezik a sorsukat. Ki gondolná, hogy a szülésre nem csak lelkileg kell felkészülni?

G. Zs.: Ha életveszélyes helyzet van, akkor persze nincs miről beszélni, az orvosnak cselekedni kell. De más esetben az, hogy a döntési jog az anyánál legyen, annak helyszíntől függetlennek kellene lennie.

A szülésznői és az orvosi képzés része, hogy minden beteggel, vagy jelen esetben a szülő nővel ismertetni kell a helyzetét és a választási lehetőségeit, a betegjogokban pedig benne van: a döntés joga mindenkit megillet. Ehhez képest az, hogy rutinszerűen végeznek beavatkozásokat olyan helyzetekben, amelyekbe a nőt be lehetne vonni a döntésbe, mégsem vonják be, az nincs rendben. 

A nemzetközi szakirodalom is azt mondja, hogy ha bevonják a nőket a döntésekbe, akkor a szülésélmény pozitívabb lesz, a szülések kimenetele kedvezőbb. De az nyilván nagyon összetett kérdés, hogy miért vannak olyan állapotok és gyakorlatok, amilyenek vannak. Szakemberhiány van, kevés idő, az infrastrukturális feltételek sem a legjobbak a legtöbb helyen.

C. L./WMN: Mi tekinthető ezek alapján pozitív szülésélménynek?

G. Zs.: Nagyon szubjektív, hogy mitől lesz egy szülésélmény pozitív. Amit a kutatások mutatnak, az az, hogy nem a beavatkozások számától függ leginkább ez, hanem a bánásmódtól. Az, hogy kompetens felnőttként tekintsenek rád, alap lenne. Hogy a nők azt érezzék, a saját életük irányítói, és vannak választási lehetőségeik az életben, nem csak az az egy lehetőség van, hogy sodródunk az árral, és megtörünk a kényszer alatt. De ez nehéz ebben az országban, mert lehet, hogy összesen ebben az egy dologban tapasztalhatná meg egy nő, hogy van választási lehetősége…

C. L./WMN: Pláne, hogy a szülés után amúgy is következik a sokk, hogy igazából már nem te irányítod az életedet, hanem a gyereke(i)d, és ezt fokozatosan be kell lásd.

G. Zs.:

Igen, de az az önbizalom, hogy én ezt megcsináltam, képes voltam megszülni egy gyereket, nagy löket az elején, és ezzel tök jól végig lehet vinni hónapokat, éveket utána. Vagy legalábbis sokkal könnyebben, mintha egy olyan szüléssel nyit, amelyben azt éli meg, hogy neki ez nem megy, nem elég jó. 

C. L./WMN: Hogy lettél bölcsészből dúla, majd szülésznő-hallgató és egyszerre aktivista-mozgalmár?

G. Zs.: Nem úgy indult, hogy aktivista leszek, a szereplés a halálom volt. A Másállapotot egyik aktivistája, Anna a harmadik szülésemnél volt gyakornok szülésznő, és őt kérdeztem, hogy lehet ez, hogy Magyarországon a kórházak nem tartják magukat a központi protokollokhoz. Ő szembesített azzal, hogy nem is létezik egységes irányelv, és valószínű, ha lenne, az sem jelentene semmit. (Sajnos a próféta szólt belőle, 2019 óta van országos irányelv, amit elvileg kötelező lenne betartani, de a gyakorlatban nem változtak a dolgok lényegesen.) Ezen elképedtem.

Mondtam neki, hogy egy levelet tervezek írni a helyi kórháznak. Ő mesélte, hogy aktivista és biztatott a levél megírására. Kapcsolatban maradtunk, a levelet pedig végül közel háromszázan aláírták két hét alatt. Aztán jött a lavina, ami új terepekre vezetett. 

Novemberben van a nemzetközi rózsák forradalma, amikor azok a nők, akiket szülészeti erőszak ért, visznek egy szál vörös rózsát a tett helyszínére. Mi is vittünk a Békés Születés(é)ért Támogatókör későbbi tagjaival, aztán tulajdonképpen informálisan megalakultunk. Elhívtak a Másállapototosok is egy találkozókra, aztán már egyre többször alakult úgy, hogy én nyilatkoztam, majd bevettek a csoportba ők is.

C. L./WMN: Értik már az egészségügyi szakmában a szándékaitokat?

G. Zs.: Nem úgy tűnik. Vagy legalábbis nem mindenki és nem mindenhol. Öt év munka és számos kampány után sem. Ez valahol megdöbbentő számomra. De azért visszanézve, hogy honnan indultunk, sokféle változást katalizáltunk. Egyes helyeken másként csinálnak már bizonyos dolgokat, mert javasoltunk egy utat, ami valószínűleg mindenkinek jobb. De a legtöbb helyen nem meggyőződésből csinálják, hanem mert kikényszerítettük, például panasztétellel, feljelentésekkel. Azonban azt látjuk, hogy sok helyen nincsenek meggyőződve ezeknek a gyakorlatoknak a hasznáról vagy egy-egy káros gyakorlat ártalmas voltáról. Például a szeparáció még mindig fennálló probléma számos hazai kórházban, egyszerűen vannak helyek, ahol különböző okokra hivatkozva, a babákat elveszik az anyjuktól éjszakára, és napközben is korlátozott, mikor lehetnek együtt.

C. L./WMN: Ezt nem is értem. Annyira alapvető, emberi dolog lenne.

G. Zs.: Hidd el, nem értik, hogy mi a gond. Amikor írunk egy levelet, akkor azonnal ellenállásba ütközünk, azonnal megmagyarázzák, hogy ez miért jó így, ahogy van. És persze, tisztelendő, hogy ők valahogy kialakították a gyakorlatukat az évek alatt, és lehet, hogy 40 évvel ezelőtt az még megállta a helyét, mert bizonyos körülmények között ez volt az elfogadható, csakhogy az orvostudományban nem állhatunk meg egy 30-40 évvel ezelőtti ponton, hanem kötelező a szakmai fejlődés. 

Most már viszont, hogy én is szülésznő-hallgató vagyok, egyre inkább látom a másik oldalt is, empatikusabb vagyok velük. Jobban bele tudok helyezkedni az egészségügyi dolgozók helyzetébe, és abszolút azt látom, hogy nem rossz szándék vezérli őket, hanem ezt tanulták. Ezért a nulladik lépés lenne, hogy a képzéseken változtassunk. Valamennyire biztos változtatnak is, de nem eleget. Összetett, hogy mi kellene ahhoz, hogy végbemenjenek változások és jó irányba induljunk el.

C. L./WMN: Ez több tízéves időtávlatnak tűnik, jól látom?

G. Zs.: Amikor négy éve elkezdtem, azt mondtam, hogy húsz év, most már inkább negyvenet mondok.

Attól az állapottól, ami szerintem ideális lenne, például, ami most Hollandiában van, legalább negyven évre vagyunk. Szerintem a lányom sem fog tudni úgy szülni, ahogy optimális lenne.

Hiszen abba az irányba megyünk, hogy egyre kevesebb az egészségügyi dolgozó, egyre kevesebben választják ezt a pályát, és ha mégis, akkor elhagyják. Ez nem csak hazai probléma, Nyugat-Európában is az a tendencia, hogy egyre kevesebb a szakdolgozó és az orvos is. 

C. L./WMN: Hogyan befolyásolta a tevékenységeteket a koronavírus-járvány?

G. Zs.: Voltak olyan pillanatok, amikor úgy voltunk vele, inkább felhagyunk mindennel, mert már nagyon azt éreztük, hogy az árral szemben úszunk. Voltak olyan dolgok, amiket már a pandémia előtt elértünk, eljutottunk A-ból B-be, már nem vették el a gyereket az anyától teljesen indokolatlanul, de a Coviddal elképesztő dolgok tértek vissza. Hiába volt tünetmentes az anya, ha pozitív volt a tesztje, a gyereket elvitték tőle, és három napig külön volt az újszülött. 

Évek óta szajkózzuk, hogy ezt ne tegyék, és már a legtöbb kórházban átment az üzenet, hogy ilyet nem csinálunk, aztán most hármat visszaléptünk. De volt olyan is, hogy fel kellett jelentsünk több kórházat is, mert ha pozitív volt az anya tesztje, automatikusan császármetszést végeztek.

C. L./WMN: Amit semmi nem indokol orvosilag?

G. Zs.: Igen, ott volt a kezünkben az állásfoglalás a tisztifőorvostól, az AJBH-tól (Alapvető Jogok Biztosának Hivatala), EMMI-től, mégsem tudtunk semmit tenni.

C. L./WMN: Általánosan is elmondható, hogy statisztikailag több a császármetszés nálunk, mint más országokban, nem?

G. Zs.: Elvileg a WHO és más szakmai szervezetek ajánlásait kellene figyelembe vennünk, és ahhoz tartani magunkat, de összetett okoknál fogva ezt nem tesszük. Annak ellenére sem, hogy azok a statisztikák, amik most vannak, semmilyen szempontból nem felelnek meg semmilyen szakmai ajánlásnak. Magyarországon a szülések 42 százaléka császármetszéssel végződött 2020-ban, a nemzetközi maximum 15 százalékos ajánlás helyett.

Ez azt jelenti, hogy három nőből közel kettő nem egészségügyi okok miatt került a műtőbe.

A gátmetszések aránya stagnál, de míg a WHO azt mondja, hogy utóbbiakat körülbelül maximum öt százalékban lenne tényleg indokolt végezni, ehhez képest itthon 70 százalékban végzik, sőt első szülőknél egyes kórházakban közel 100 százalékban.

C. L./WMN: Beszéljünk az apákról is, hiszen egy szülés vagy egy család traumája közös trauma. Mit élnek át ők egy esetleges szülészeti erőszak miatt?

G. Zs.: Igen, a szülést a férfiak is traumatikusnak élhetik meg. Ott, az adott helyzetben nem is feltétlenül gondolják azt, hogy egy-egy részlettel probléma volt, csak látják, hogy megtörtént. Ezért lehet, hogy bennük is sokáig megmarad az az érzés, hogy úristen, mit tettek a gyermekük anyjával, de aztán hosszabb távon még úgy is megélhetik, hogy részesei, akár tettestársai voltak az erőszaknak. Például, amikor azt mondják a férfinak, hogy ő is tartsa meg a nő lábát, fogja le, mint ahogy azt az én férjemnek mondták.

A nő módosult tudatállapotban van, egy különleges helyzetben, amikor nem a harcra van beállítva az agya. Hiszen a szülésnél pont azok a hormonok kell, hogy dolgozzanak, amik nem a harcot támogatják. Az apák is bevonódnak ebbe a folyamatba, és ők is kiszolgáltatott helyzetben vannak. Egy szülés körüli szakember írja ezt egy könyvében, hogy a szülésre való felkészüléskor túsztárgyalási technikákat érdemes tanulni, mert annyira hasonlók azok a helyzetek, így hasonlók a tippek is, amiket adni lehet. Nyilván nem ellenkezni kell! De mindig kérdezzünk, kérjük meg, hogy magyarázzák el, próbálják megértetni velünk, hogy mi miért szükséges. Ha nincsen életveszély, vészhelyzet, kérjünk időt egy döntéshez.

C. L./WMN: A szülésznői végzettséged megszerzése után hogyan tovább?

G. Zs.: A Liliom Születésközpont ötlete jó ideje megvan a fejemben, és január óta foglalkozom is vele aktívan: addig próbáltam ugyanis lebeszélni magam arról, hogy ekkora fába vágjam a fejszémet. A jogi környezet sem annyira stabil, ami az intézményi rendszeren kívüli szülést illeti. Sokáig elhessegettem a gondolatot, de igazából mélyen bennem van, hogy egy életem van, és szeretnék valami olyat csinálni, amit úgy gondolok, hogy ha majd visszanézek, akkor azt fogom érezni, hogy nem bántam meg, amiért ezzel töltöttem az időmet, és hozzá tudtam tenni valamit egy élhetőbb, szebb jövőhöz.

Aztán a születésközpont ötletéről szóló pályázatomat beválasztották egy programba (Academy for Women Entrepreneurs), amit az Amerikai Nagykövetség finanszíroz, és ez nagy büszkeség most nekem. A pályázat kiírása szerint a nők, ahogy az élet sok területén, úgy akkor is rengeteg hátránnyal küzdenek és külön akadályok elé néznek, amikor valamilyen vállalkozást akarnak elérni. Erre a felhívásra 25 és 45 év közti nők jelentkezhettek, akiknek van olyan vállalkozási ötletük, ami pozitív társadalmi célt szolgál. A kiválasztottaknak hétről hétre vannak csoporttalálkozóik és mentoróráik, amiknek az a lényege, hogy segítsenek nekünk felépíteni az üzleti tervünket. A kész tervet majd be kell adnunk, és egy szakmai zsűri kiválasztja az első három–öt helyezettet, akik kezdő támogatásként pénzdíjat kapnak. Sok időt töltöttem a programmal kapcsolatos feladatokkal az utóbbi időben, és úgy érzem, hogy megéri, nagyon sokat segít.

Szeretnék indítani majd hazai és nemzetközi fundraising-kampányt is, hogy efféle forrásból is tudjak erre pénzt gyűjteni, mert ez mégiscsak egy társadalmi igényt szolgál ki, sokaknak fontos ez az ügy, és úgy gondolom, hogy támogatnák. Nyugaton már sokkal elterjedtebb az a gondolkodás, mint nálunk, hogy orvosok nem is szükségesek az élettani a szülésekhez, hanem szülésznői gondozásra, szüléskísérésre van szükség. Ezzel nemcsak az egészségügyi statisztikákon lehetne javítani, de gazdasági szempontokból is számos előnnyel járna.

Én is azt látnám megoldásnak (és a kutatások is ezt támasztják alá), ha minél több szülésznői praxis alakulna, akinél tudnak szülni a nők, ha alacsony rizikójú várandósságuk van.

C. L.:/WMN Ez a mottótok most a mozgalomban is?

G. Zs.: Az enyém feltétlenül ez. A szülés legyen nőközpontú, ami magában foglalja azt, hogy legyen evidencia-alapú, és támaszkodjon a nemzetközi nagy kutatások eredményeire! Kövessük azt, amit a WHO és egyéb szakmai szervezetek tanácsolnak! Minden nő mellé kell egy szülésznő, és ő legyen a nő mellett végig a szülés körüli időszakban. Orvos akkor szükséges, ha probléma merül fel. 

C. L./WMN: Honnan jön belőled ez a másokért tenni akarás? Miért nem hagyod inkább a hátad mögött a saját élményedet is?

G. Zs.: Nem tudom ezt megmondani, valahonnan mélyről ered. Gyerekkoromban sokszor átéltem a kiszolgáltatottságot. Akkor megtapasztaltam, hogy akármit csinálok, nem tudok bizonyos dolgokon változtatni, bármennyire is szeretnék. Szerintem valahol itt lehet a gyökere annak, hogy nagyon átérzem annak a helyzetét, aki éppen benne van egy nehéz helyzetben és tehetetlennek érzi magát.

C. L./WMN: Tehát a szülés tulajdonképpen egy sémaismétlés?

G. Zs.:

Igen, és tudat alatt ezt lehet, hogy be is vonzzuk az életünkbe. Jól leírható ezzel a magyar társadalom is. Ugyanaz jelenik meg a szülőszobán, ami úgy egyébként az országban és a hivatalos kommunikációban tapasztalható. Csak szülj, mindegy, hogy hogyan…

C. L./WMN: Milyen érzés neked ide visszajönni a szülői házba?

G. Zs.: Összetett. Ugyanúgy, ahogy a szüléseim romjaiból is próbáltam felépíteni azt, hogy legyen valami értelme annak, ami történt, úgy ezt is így próbálom látni. Itt minden tök jó lehetett volna, de nem volt az. Fontos lett ezért, hogy létrehozzak valamit ebből, ami érték lesz, ami jobb, mint ami volt.

C. L./WMN: Összeraktad magad.

G. Zs.: Igyekszem, de ez egy soha véget nem érő folyamat.

 Chripkó Lili

A képek Samsung Galaxy S21 Ultra 5G géppel készültek