–

Szerintem komoly hiányosságaink vannak. Manapság egy nő azzal az illúzióval hitegeti magát, hogy független, önálló, már-már rendíthetetlen. Mégis olyan bagatell pontokon csúszunk el önmagunk képviseletében, hogy észre sem vesszük. Anyaként is olyan ordító példákat látok a környezetemben, a világban, de magamon is, hogy ha ezen a szemüvegen keresztül nézem, siralmas a helyzet.

A nem az nem. Katasztrófa, hogy ez még téma, hogy ez még mindig kérdés, hogy még mindig vannak, akik szerint van apróbetűs rész.

A szexuális zaklatás, erőszak kérdését már taglaltam, de a hétköznapi erőszak az más tészta, mert rengetegszer fogalmunk sincs róla, hogy éppen annak az áldozatai vagyunk. Pedig ebben az esetben igenis tehetünk róla. És tehetünk ellene.

De, hogy pontosan mire is gondolok, azt inkább saját példákkal szemléltetem, nehogy azt gondolja bárki, hogy hátradőlve osztom az észt. Én is a magam hibáiból tanultam meg a leckét.

Emlékszem, amikor az egyik nőgyógyászom azt mondta vizsgálat közben, hogy tegeződjünk.

Kamasz lány voltam, és ha a doktor úr ezt mondta, hát, hogy jövök én ahhoz, hogy nemet mondjak? Így tegeződni kezdtünk.

Én pedig rém kellemetlenül éreztem magam. Eleve nőgyógyásznál lenni nem túl kellemes élmény, kevés bizarrabb jelenet van, mint amikor egy vadidegen arra kér, hogy told közelebb hozzá a csupasz alfeled, miközben égnek állnak a lábaid, és te pedig nagy levegőt véve millimétereket haladsz felé, miközben belül pedig mindez métereknek tűnik. Egyszer úgy voltam vizsgálaton, hogy az ajtóval szembe kellett mindezt véghez vinni, természetesen átjáróház volt, és a medikusok jártak ki-be.

Mondhattam volna nemet a tegeződésre? Igen. Nyugodtan mondhattam volna, hogy „doktor úr, nekem ez kínos, túl bizalmas, maradnék a magázódásnál”. Kedves fickóról beszélünk, szóval nem lett volna ebből gond, mégis kukán bólintottam. Ahogy az ajtóval szemben terpesztve sem mondtam senkinek, hogy „tessenek engem letakarni, vagy forgassák el kilencven fokkal a vizsgálószéket, vagy legalább – a későbbieknek kedvezve – egy függönyt tegyenek már fel, mert ez elfogadhatatlan”.

Aztán egyszer egy ismerősöm vizsgafilmjében szerepeltem, ott tudtam meg, hogy a szerepem szerint belelöknek egy vázába, ami alattam törik szét. Az első esésnél kiderült, hogy olcsó minőségű kelléket használtak, ami nem porrá tört alattam, ahogy azt hittük, hanem szilánkokra.

Mivel nem lett tökéletes a snitt, a váza pedig nem tört szét annyira, kis csalással új felvételt lehetett csinálni, újra belelöktek. Többször felvettük azt, ahogy rángatnak a földön, húzzák a hajam, satöbbi. A forgatás után hetekig tele voltam sérülésekkel, sebekkel. Mondhattam volna az első vázás snitt után, hogy „ne szórakozzatok velem, pénzért sem kaszaboltatom magam szét, baráti alapon meg pláne nem”. De nem szóltam. A környezetemben mindenki el volt hűlve, hogy néztem ki utána, és joggal kérdezték, hogy hogy a fenébe nem mondtam nemet. És – így utólag visszagondolva – totál igazuk volt.

A legkomolyabb tanulópénz mégis a terhesség, szülés, gyermekágy időszaka volt. Ekkor kapta a legnagyobb leckéket a meghunyászkodó énem.

A kisfiam születésének szinte minden pillanata iskolapéldája a szülőszobai erőszak fogalmának. Az, hogy a végén úgy éreztem magam, mint akit csoportosan megerőszakoltak, csak enyhe kifejezés.

Elég szomorú, hogy 2017-ben, Magyarországon egy nőnek komoly erőfeszítéseket kell tennie szülés közben, hogy a kórházi protokoll ne darálja be, hogy ne tegyenek vele és a babájával olyasmiket, amik lábbal tiporják az emberi jogokat.

Amikor anno az amnioszkópiás tölcsérrel döfködni kezdtek, hogy gyorsabban táguljak, eszembe sem jutott megfogni az ügyeletes orvos kezét, hogy „ezt most azonnal hagyja abba”. Vagy legalább, ha meg mertem volna kérdezni, hogy mégis mi a fenét csinál, azzal többre mentem volna. De ehelyett csendben nyeltem a könnyeimet. Majd amikor úgy vágtak bele (szó szerint) a császármetszésbe, hogy mindent éreztem, és végig kalimpáltam a lábaimmal, akkor is szólhattam volna az anesztesnek, hogy „ne a vacsoramenüről értekezzen két méterre ülve tőlem, hanem esetleg normálisan végezze el a kurva munkáját”. De én csak halkan megjegyeztem: „normális-e, hogy fáj, hogy mozog a lábam, és mindent érzek”. Félvállról kaptam egy választ, hogy minden a legnagyobb rendben, nem kell pánikolni. Nyilván nem vetek oda egy bazdmeget, miközben épp a hasamban turkálnak, hogy kivegyék a kisbabám. Nyilván.

De amikor már megszületett? Akkor hogyhogy nem dörömböltem, hogy adják végre oda? Hogyhogy nem küldtem el a picsába a csecsemőst, aki konkrétan letépte a mellemről az öt nap után végre szopizó babát, hogy elvigye oltásra? Nem tettem, mert nem mertem.

És amikor a gyermekágy alatt mindenki jött megnézni a babát, miközben én úgy vakartam össze magam a szülési trauma után depressziósan, miért nem mondtam azt senkinek, hogy „kicsit hagyjanak magunkra? Tegyék a komatálat a küszöbre, és jöjjenek vissza, ha készen állunk”... A beszólásoknál, amikor azt mondták, hogy „megúsztam a szülési fájdalmakat”, miért nem mondtam azt, hogy „hello, szia, majd ha növesztettél magadban egy kis empátiát, akkor találkozzunk újra”... Nem tettem, mert nem akartam konfliktust, elég volt azokat magammal megvívni. Milliónyi példát sorolhatnék.

De inkább nem teszem. Most nem a saját terápiás önvallomásomat írom, ugyanis ilyen példákkal dugig vannak az anyukás fórumok, a feldolgozó csoportok. Sorstársak százai, ezrei küzdenek ezekkel a démonokkal.

„Jó” esetben „csak” magunkról van szó, de ha anyává válunk, akkor már a gyerekeinket is képviseljük.

Ez egy ilyen világ, bizony, vastag bőr kell, kiállás, magas szintű tájékozottság, hogy ne legyünk mi és/vagy a gyerekünk ilyen erőszakos élmények áldozatai. Amikor tulajdonképpen a határozatlanságunk, kiszolgáltatottságunk, a személyiségünk prédájává válunk, és ezt teperi le hiénaként a külvilág. És ha ezt hagyjuk, akkor mi is felelősökké válunk. Ki kell nyitnunk a szánkat, hogy ne elfojtott traumák és sérelmek feneketlen kútjai legyünk, hanem épkézláb emberek, akik azt a példát mutatják a gyerekeiknek, hogy igenis ki tudunk állni magunkért és értük. Nem élhetünk félelemben, hogy „mit fognak szólni, mit fognak tenni, ha kinyitjuk a szánkat.”

Kérdezni, nemet mondani alapjogunk. Legyen szó arról, hogy adjon-e a gyerek puszit a szinte idegen szomszéd néninek (Miért kellene?!), hogy maradhat-e az anya a gyereke mellett a kórházban (Mindig, ez törvény adta jog!), hogy felugorhat-e szülés után egy héttel boldog-boldogtalan megnézni a babát, mindig és minden körülmények között visszakérdezhetsz, mondhatsz nemet, lehet szavad. Ez a te érdeked, a mi érdekünk, szinte kötelesség.

Olyannyira a külvilágnak élünk, hogy teljesen megfeledkeztünk az integritásunkról, hogy létezik méltóság, létezik intim szféra, amibe senkinek nincs joga beletaposni, amivel senki nem élhet vissza.

Na, de ha a saját érdekeinket nem tudjuk képviselni, akkor hogy várhatjuk el, hogy más megtegye helyettünk? Nem elég utólag okosnak lenni. Itt és most van.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/wrangler