Janka lehanyatlott az ágyra, és rám mosolygott. Pont olyan csodaszép volt, mint mikor először láttam, csak most nem a felsője csúszott le a válláról hanyagul, hanem a melltartópántja. Lassan, csábítóan húzta le magáról, én pedig figyeltem, ahogy a melle puha gömbjei előbukkannak. Akkor még én is mosolyogtam. Aztán lejjebb csúsztatta a kezét, be a bugyi csipkés széle alá, mire hirtelen szorítani kezdett a mellkasom.

Nem. Nem. Nem történhet meg megint. Nem szúrhatom el ezt is, mint mindenkivel eddig, mert Janka nem mindenki, ő Janka, akiről, ha elhinném, hogy létezik ilyen, muszáj lenne azt gondolnom, nekem teremtették.

Hol van még egy lány, aki kívülről fújja az összes Vissza a jövőbe-részt, és aki nem csak azért FIFA-zik velem, hogy bevágódjon, hanem mert élvezi? Már kétszer el is vert, és sose mondja, hogy minek majomkodok ezzel a szarral harmincegy évesen. Ráadásul még szép is.

Néztem, ahogy beleakasztja az ujjait a bugyi szélébe, aztán elkezdi lefelé húzni, és ökölbe szorítottam a kezem, nehogy megragadjam a karját. Pedig nem bírom, nem akarom látni, ami előbukkan, azt ott lent, a melle még oké, de azt nem. Lélegezz mélyeket, szuggeráltam magam, nyugodj már le, ember, ez csak egy nőnek az izé… a lába köze. Az ágyéka. A pu… eskü, fulladozni kezdtem, pedig csak magamban próbáltam kimondani.

– Hahó, minden oké? – Janka kíváncsian nézett rám, és megsimogatta a hajamat. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne rezzenjek össze. – Jól vagy?

Kétségbeesetten néztem rá. Azt akartam, hogy kiolvassa a szememből, mi történt, meg, hogy nem miatta van, de csak a mosoly hervadt le az arcáról, én meg tudtam, hogy hiába minden.

Megint ugyanaz lesz, mint mindig: pár szuper randi után itt a szex ideje, nekem pedig kampec. Izzadt a tenyerem, csillagokat láttam – és újra ugyanott találtam magam, abban a kurva nappaliban, ahová tizenhárom éves koromban benyitott az anyám barátnője, Heni.

„Anya itthon van?”

A helyzet az, hogy ezelőtt a délután előtt szerelmes voltam belé. Távolról, plátóian, bár gyönyörű volt, de sose akartam megérinteni, elég volt, hogy csodálhattam. Örültem neki akkor is, felmosolyogtam rá, és megráztam a fejem, anya még nem ért haza, bár tudom, hogy ötre beszélték meg. Éppen egy keresztrejtvényt fejtettem, a nagyapám csinált belőlem szürke négyzetek előtt gubbasztó kis lúzert, miután megtanultam olvasni, és sokáig nem is tudtam leszokni róla. Vagyis pontosan addig a délutánig.

„Nehéz? Segítsek? Úgyse tudok mit csinálni, míg anyád megjön.”

Odakuporodott mellém a földre. A barna hajának rózsaillata volt, a ruhájának is, az egész nőből áradt a virágszag, ezzel az orromban aludtam el minden este, miután összefutottunk valahol. Akkor is éreztem, hogy kótyagos lesz tőle a fejem, és innentől már csak villanások maradtak meg.

Ahogy felnéz a rejtvényből, és megkérdi: „Miért foglalkozol ilyen uncsi dolgokkal?”

Ahogy elsimítja a haját a nyakáról, hogy kilátsszon a bőre.

Ahogy szinte észrevétlenül megcirógatja a kézfejemet.

Ahogy megfogja a kezem. Nagyon dobogott a szívem, emlékszem, szinte fájt a lüktetése.

Ahogy a nadrágomra néz, és lelkesen a fülembe súgja: „Jaj, hát örülsz nekem!”

Ahogy én is a nadrágomra nézek, és elönti a fejemet a vér. Gyűlölöm, amit látok, és hogy ő látja.

Ahogy odanyúl, és megfogja a nadrágon keresztül. Túl erős a rózsaillat, szédülök, hányingerem van, szeretném, ha elengedne.

Ahogy a kezemet a felhúzott szoknyája alá vezeti.

Ahogy remegek. Anya még mindig nem jön, még mindig, még mindig, végtelennek tűnik az idő, aztán Heni fojtottan felkiált, és kinyitja a szemét.

Ültem az ágy szélén tenyerembe hajtott fejjel, mint valami rossz reklámfotón. Janka két perce ment el. Kilépett az ajtón, és igaza volt, igaza volt a többinek is. Majd talál valakit, aki normális. Ha lennének barátaim, talán lenne segítség, de ahhoz bíznom kéne valakiben, szóval patthelyzet.

Anyában se bíztam onnantól, úgy is halt meg, de nem tehettem róla. Túl későn jött haza, vagy lehet, hogy túl korán. Nem tudom. Még nem fejtettem meg a rejtvényt.

Kalapos Éva Veronika

A fotó illusztráció, nem a történet szereplőjét ábrázolja.