Kate Winslet negyvenhat éves lesz ősszel.

Kate Winslet majd negyvenhat életéve igazából teljesen lényegtelen adat, hiszen tizenkilenc éves kora óta egyfolytában keresnek és találnak fogást a testén, a külsején a bulvármédia szorgos munkásai.

Kate Winslet – véleményem szerint – élete egyik legkomolyabb alakítását nyújtja az Easttowni rejtélyek (Mare of Easttown) című, most futó minisorozatban. Fél évet készült rá, producerként is nagy feladatot vállalt, de főként színészileg és emberileg. Szerepe szerint egy magánéletében megrekedt nyomozót alakít egy titkokkal, döbbenetes sorsokkal teli, nyomasztó amerikai kisvárosban. Az általa alakított Mare közvetlen szomszédja a volt férje, aki éppen a második házasságára készül a „tökéletes nővel”, ő pedig együtt él az unokájával, a lányával, az anyjával, múltjának mázsás terhével és természetes tökéletlenségével.

A munkája és a napjai menedzselése mellett már sem kedve, sem ideje nincs magával foglalkozni, a súlyok nem csak lelkét, a testét is húzzák.

Igazi hétköznapi nagymama, elvált, dolgozó nő, anya, anyjának a lánya és a város majd minden sötét titkának az ismerője. Nem sminkel, vannak ráncai, a teste valaha szebb napokat látott, az öltözködésében is a funkcionalitás az elsődleges, a fókusz máshol van. Élni, túlélni, csinálni, haladni, vezetés közben zabálni és nagy ritkán futó kalandokban futó élvezetet lelni, tíz percekre nővé válni önmaga számára is. Aztán visszatérni, és egyre mélyebbre süllyedni a fojtogató kisváros és saját fel nem dolgozott tragédiái mocsarában.

Kate Winslet hosszú hónapokat töltött el gyereküket elveszett szülőkkel beszélgetve, hogy hitelesen tudja alakítani a lehetetlent: az anyát, akinek a fia pszichés zavarokkal küszködött és végül öngyilkos lett. Amit pedig esszenciálisan összegyúrt mindebből és a színészi tudásából, azt beleviszi a feladatba. A végeredmény lenyűgöző. Ott áll pőrén, a szereppé lényegülve, amely leginkább arra hivatott, hogy üvöltse: ez az élet bármely amerikai (de nem csak amerikai) nőé is lehetne.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Aztán miután belepakolt minden tőle telhetőt és saját valóját, megkapja a sorozat reklámozására készült plakátterveket, amit kétszer is vissza kell dobnia, hiszen a képeken sem ő, sem az általa megformált karakter nincs jelen: retussal kiirtották.

Tisztában van magával, és csak annyit mond: „Hé, srácok, tudom, hány ránc van a szemem mellett, kérlek, tegyétek vissza mindet!

Szólnia kell, kétszer.

Olyan embereknek, akik minden ízét ismerik a történetnek, együtt készítették elő vele, és a forgatás minden pillanatában jelen vannak. Szólnia kell, hogy a filmplakát nem egy Insta-filter, hogy annak őt magát és az általa alakított karaktert, magát a filmet kellene reklámoznia, nem valami kreált ideálnak megfelelnie. Aztán jön a rendező, Craig Zobel, és talán azt képzeli, mennyire rohadt jó fej, amikor felajánlja a színésznőnek, hogy a szexjelenetében kicsit megereszkedett, azaz szintén valós hasát „megszerkesztik”, hogy vékonyabbnak, feszesebbnek tűnjön… Az egész történetben talán az tetszik a legjobban, hogy Kate nem hisztizik, csak annyit mond a forgatás során vele minden percben együtt lélegző rendezőjének, hogy „Ne merészeld!”.

A kor szelleme, a művi alakíthatóság világa ebben az egy mondatban semmisül meg. A torzításoknak, trendeknek nem behódoló, önazonos nő pedig határozottan, nyugodtan utasítja el, hogy hamis képet formáljanak róla és az általa alakított karakterről, hiszen tudja, mindkettő hitelét veszti, ha hagyja ledarálni a plasztika, a Photoshop, a hamis önkép filterezetten hazug világában.

Az eredmény pedig egy, a munkáját tökéletesen végző, ép testképpel bíró színésznő, aki hiteles marad, és felesleges vitákat keltő indulatok nélkül beint az idealizált külsőségek világának.

Azért tetszik különösen ez az ordítások, hisztériák, szerződésbontások, viták nélküli határozott vélemény, mert pontosan az elmúlt nagyjából fél évben kapott el talán minden eddiginél erősebben a saját magam művi meghamisításának a vágya. A nagy bezártságban ugyanis aludni nem igazán tudtam, enni annál inkább, ennek megfelelően híztam is. A kutyám elvesztésével egyre kevesebbet mozogtam, a gondolataim összekuszálódtak, és úgy általában egy nagy darab szarnak éreztem magam a napjaim jelentős hányadában.

Plusz öt-hat kilóval, karikákkal és ráncokkal a szemem alatt nem kíméltem a filtereket, és bevallom, még annak a gondolatával is eljátszottam, hogy megműttetem a szemem alatti karikákat. Közben kaptam megjegyzéseket (persze hozzám nem közel álló férfiaktól) arra, hogy jobban néztem ki ekkor meg akkor, és az Instáról szüntelenül ömlött rám az „egyentökéletesség”. Már majdnem behódoltam annak a stílusnak, amiben amúgy nem hiszek, de rájöttem, hogy nem a külsőségeken kell először változtatni, hanem a gondolkodásomat újra helyes mederbe terelni.

Így történt, hogy három hete elpuhulva, lélekben is elgyengülve, de a legnagyobb nyitottsággal toppantam be egy jógaoktatói tanfolyamra, az elvileg tökéletes testek birodalmába.

Pont egy évvel idősebben, mint Kate, de egyetlen perccel nem öregebben, mint amennyi amúgy lenni vágyom. Azóta pedig nap mint nap élem meg Kate igazságát.

Hiába töltünk el nagyjából harmincan együtt kilenc órakat naponta, bevallom, nem tudom felidézni senkinek a testét, az esetleges ráncait, hibáit, és ha valamiben biztos vagyok, a többiek is így vannak velem. Van jó pár férfi, mindenféle korosztály, sors és alkat, nincs viszont ítélkezés. Magunkat alakítjuk, magunknak állítunk célokat, de sosem egymás ellenében vagy viszonylatában. Sehol nem tartok még, de három hét is tökéletesen elég volt arra, hogy még biztosabb legyek abban, amiben eddig is hittem: nem attól leszek jó csaj, vagy bárkinek megfelelő, ha betagozódom és elveszítem önmagamat.

Soha senki nem lehet tökéles, de érezheti magát jól.

Ehhez pedig csak annyi kéne, hogy elsősorban magunkat hagyjuk békén a világ által kreált elvárásokkal!

Az első együtt végzett gyakorlásunkat azért nem fogom soha elfelejteni, mert akkor még dolgozott bennem valamennyire a „mások mit láthatnak, mit gondolhatnak” érzés. Amikor a gyertyaállásból szépen lassan az úgynevezett ekeállásba (Halászana) helyezkedtünk, a plusz kilóktól még nagyobbra nőtt melleim nagyjából a számban voltak, és mögülük kikukucskálva a három, jelentős hurkába fejlődött hasamat pillanthattam meg… Pár másodperc alatt rohant végig rajtam a szégyenérzet, amit szinte azonnal felváltott egy őszinte röhögés, és a póz okozta nyújtás jóleső érzése. Na, pontosan azóta érkeztem meg újra önmagamhoz, a nőhöz, aki érzi, hogy mulandó testében csak akkor lesz jól, ha elfogadja magát. Elfogadja az időt. Elfogadja, hogy egy dologgal tud igazán kitűnni. Ha nem egyforma, ha nem uniformizált, azaz, ha önmaga a kedvének, állapotának folyamatos változásában is.

Minden más üzenet hazug!

De érdeklődve várom azok jelentkezését, akiknek már sikerült kimenniük az utcára egy Insta-filterrel a fejükön, és, mondjuk, a standra, vagy egy szexre képesek voltak lephotoshoppolni magukról minden nem tetsző kilót, vagy bőrhibát!

Éljen Kate! Sokáig. Egyre több ránccal akár!

Marossy Kriszta

Képek: HBO