„Miért terveztek várost, ha nem lehet benne létezni?” – Így kerülnek nap mint nap hátrányba nők, idősek és gyerekek

–

Elég sokat tekergek a városban (úgy értem: normális esetben, a vírus miatt épp nem, de hát pont ezért van időm most cikket írni arról, amit „békeidőben” nap mint nap tapasztalok). Hogy lehetne jobb. Lehetne kényelmesebb, élhetőbb nekünk, nőknek is. És hogy tulajdonképpen nem értem, miért nincs így. Pedig én nem nevelek gyereket, nem babakocsival kell szerencsétlenkednem az akadálymentességet hírből sem ismerő kereszteződésekben, aluljárókban, mégis gyakran tűnik föl, mennyire nem funkcionális a város azok számára, akik kisebbek, lassabbak, gyengébbek, mint az átlagos, keresőkorú férfi.

Pedig statisztikák tucatjai mutatják, hogy a nők többet használják a tömegközlekedést, mint a férfiak. Ennek okai sokfélék az anyagiaktól a családon belüli prioritásokig (a közös gépkocsikhoz a világon mindenfelé a férfiaknak van nagyobb hozzáférésük).

Míg a férfiak (még a tömegközlekedők is) rendszerint könnyen lekövethető mintázatot rajzolnak napi szinten (munkahelyre oda, majd onnan haza), a nők, aki a láthatatlan munka 75 százalékát végzik, egészen bonyolult alakzatokat írnak le napi ügyintézés közben: patika, bolt, iskola, orvosi rendelő, posta stb. A szakirodalom ezt közlekedési füzérnek (trip chaining) nevezi, és a statisztikák azt bizonyítják, hogy a nők füzére átlagosan jóval hosszabb, mint a férfiaké.

Franciaországban a tömegközlekedők kétharmada nő, de szinte minden országban több nő használja a tömegközlekedést, mint férfi.

És mi történik akkor, ha a várost és az abban zajló folyamatokat – hótakarítás, zöld lámpák időtartama stb. – fiatal és középkorú férfiak tervezik anélkül, hogy a döntésekbe nőket (meg időseket és gyerekeket) is bevonnának? A működés a fiatal és középkorú, életerős férfiak közlekedési mintázatainak és szokásainak fog kedvezni.

Ezt már az ENSZ is megállapította, egy 2014-es, a közlekedéssel való elégedettséget vizsgáló EU-jelentés pedig egyértelmű hibaként rója fel, hogy a férfiak szokásait tekintjük sztenderdnek. Ez néha világosan látszik – például abban, hogy mennyire autóközpontú a fővárosunk –, néha viszont nehezebben dekódolható. De például gondoljunk bele, hogy gazdasági megszorítások idején miért nem a tömegközlekedést fejlesztik például, miért útépítésre költ a kormány – ahogy történt például Angliában, amikor 2017-re a kormány 70 százalékkal csökkentette a buszhálózat támogatását. 

Bécs jó példa a genderszempontú várostervezésre: az osztrák fővárosban az utazások 60 százalékát gyalog teszik meg, köszönhetően annak, hogy odafigyelnek mindenki igényeire. 

Hogy pontosan milyen igényekre gondolok? Mondok párat.

„Ne illegj-billegj már itt nekem”

Macskakő és tűsarok – minden nő ismeri a kínt, aki szeret magas sarkút viselni: gyakorlatilag képtelenség másra figyelni egy ilyen egyenetlen talajon mozogva. Amellett, hogy lassítja a közlekedőt, bizonytalanná teszi a járását, és eltereli a figyelmét az őt körülvevő dolgokról. Hiszed vagy sem, ez a botladozáson túl is veszélyeket rejt: ha épp arra koncentrálok, hogy hová kell lelépnem a járdaszigetről, nem biztos, hogy észreveszem a sarkon bevágó autót a szemem sarkából.

Egyszer a Széna téren tört ki a cipőm sarka, a Ménesi úti emelkedőt egy szép csizmám bánta, és csak kis híja volt, hogy nem a kórházban kötöttem ki mindkét esetben. Ha annyi ötezresem lenne, ahányszor megbotlottam Budapesten valamilyen kiálló tereptárgy vagy épp burkolathiba miatt, ezt a cikket egy rózsadombi villában írnám brillekkel kirakott laptopon.

Az ember azt hinné, a macskakövet kiszorító aszfalt végre megoldja ezt a gondunkat – erre mit csinálnak a tervezők? Mit? LETÉRKÖVEZIK A VILÁGMINDENSÉGET. Elmondom: ez csak egy hangyakukival jobb a macskakőnél.

A Papp László Sportaréna mellett például egy olyan gyaloghíd és lépcső vezet lefelé, amely lényegében egyetlen nagy fémháló: egy rendezvény után egyszer magas sarkúban kellett lemennem ott – hát nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne legyen ronda baleset a vége, a társaságban lévő férfiak meg persze méltatlankodtak, hogy haladjunk már. Ilyenkor szokott elhangozni a legidegesítőbb kérdések egyike:

„Miért hordasz magas sarkút, ha nem tudsz benne menni?”

Ilyenkor azért visszakérdezek:

„Miért terveztek várost, ha nem lehet benne létezni?”

De ha azt hinnéd, hogy ezek csak amolyan apró kellemetlenségek, hadd meséljem el, hogy mozgólépcsők fémcsíkjai épp úgy helyezkednek el (biztos, hogy ezeket sem nő tervezte), hogy minden további nélkül beleakadhat a női cipősarok. Akivel ez előfordult már (magasban a kezem), az nagyon jól tudja, hogy a halálfélelem szó nem költői túlzás, amikor rángatja ki a lábát a lépcsőfokból, és közben vészesen közeledik a lépcső alja.

Rengeteg irodaház és pláza lábtörlője fémhálós, ami biztosan állati praktikus koszfogó, csak míg például a férfiaknak biztosan nem kell azzal foglalkozniuk egy fontos tárgyalásra, állásinterjúra érkezve, hogy pofára esnek-e az épületbe lépve, nekünk igen.

És ne legyünk álszentek: nagyon is számít, az ember milyen lelkiállapotban érkezik egy fontos találkozóra: ha az köti le a figyelmét, hogy ne törje ki a cipője sarkát (rosszabb esetben a bokáját) a lábtörlőn, akkor bizonyosan rosszabb esélyekkel indul, mint az ajtón csak magabiztosan besétáló férfiak. 

 

Kapaszkodók

Értem én, hogy az sem lenne jó, ha minden magas ember beverné a fejét az alacsonyra helyezett kapaszkodókba a tömegközlekedési eszközökön – de azért valami rugalmas megoldást már csak ki lehetett volna dolgozni arra, hogy erősen és biztonságosan elérjünk egy kapaszkodót alacsonyként, nem? Ez statisztikailag szintén több nőt (és ugye gyereket) érint, mint férfit. Ráadásul az időseket is sújtja, hiszen ők végképp nem nyújtózkodhatnak olyan könnyedén, és az elsőbbségi helyek száma limitált. Hogy másznak fel például egy mozgó járművön a magasított ülésekre? Nem is értem.

Ami pedig a kapaszkodót illeti: ha eleve pipiskednem kell, hogy megfogjam a kapaszkodót, egy hirtelen fékezéskor egyszerűen nem tudom olyan erősen tartani magam, mint amennyire szükséges volna – a kitekert testhelyzet miatt pedig nagyobb a valószínűsége, hogy megsérülök.

Ülésmagasság, kilátás

Ez a probléma szintén nagyobb arányban érint nőket (a gyerekekről és idősekről nem is beszélve), hogy a megállókban olyan magasságba teszik az üléseket, hogy épp az nem tud rajtuk stabilan ülni, akinek szüksége volna erre.

Az ülésmagasság nemcsak azért fontos, mert hülyén néz ki, ha az embernek lóg a lába, hanem mert például szoknyában ülni (igen, uraim, szoktunk szoknyát hordani) pláne kellemetlen, ha a levegőben kalimpáló lábakat kell összeszorítani: akkor az egész utazás egy merő feszengés. Ha valaki sokat utazik, és nem akar feszengeni, akkor vagy az öltözködési szokásain változtat (ha megteheti), vagy elfogadja, hogy a tömegközlekedés egyszerűen a szükséges rossz a napjában.

Mondható persze, hogy mindez aztán végképp csak nyígás, de azt talán nem árt tudni, hogy arra, aki rendszeresen és sokat tömegközlekedik, bizony komoly hatással lehet a hosszan kitartott rendellenes testhelyzet – ha pedig nem ül le, akkor cipelheti a táskáját, és attól kap gerincferdülést.

Meglepődnél, hány nő háta fáj a „drágám, neked úgyis olyan nagy a táskád, beledobnád még ezt?” jelenség miatt. Aki pedig gyerekkel mozdul ki, eleve egy csomó mindent cipel.

Az ember lánya persze optimista: egy-egy újabb busztípus bevezetésekor valahogy mindig azt hittem, most végre kiküszöbölik az ilyesmiket. Az már tényleg csak apró, de annál bosszantóbb kényelmetlenség, hogy a budapesti utcákon sok olyan, viszonylag új busz fut, amelynek ablakait úgy tervezték meg, hogy az én teljesen átlagos női magasságommal (163 cm) egyáltalán ne lássak ki rajtuk, hanem egy a dizájnos ablaktáblákat összekötő fekete műanyag csíkot bámulhassak egész úton. Ami fölött természetesen a férfiak túlnyomó többsége gond nélkül átlát. De gondoljunk bele, hogy mennyire szórakoztató lehet egy kisgyerek számára egy fekete izét bámulni – vajon hány percen belül kezdi el „rosszalkodással” lefoglalni magát, hogy aztán mindenki feszültté váljon a környezetében?

De ha már a gyerekeknél tartunk, nyilván nekik a legfontosabb, hogy a város, amelyben élnek, lehetne élményszerűbb is. Én például (bár már nem vagyok gyerek) imádok minden olyat Budapestben, amire jó értelemben lehet rácsodálkozni: a Neopaint csodás tűzfalfestményeit, Kolodko Mihály cuki miniszobrait vagy épp az ilyentájt közlekedő fényvillamosokat és Mikulás-trolikat (amikkel amúgy adományokat is gyűjtenek). A lengyelországi Wrocławnak is megvannak a maga miniszobrai, és mondhatom, szinte többen fotózkodnak a kis törpékkel, mint a „klasszikus” látnivalókkal (pedig abból is akad bőven). Egy szó, mint száz: sok-sok ilyen kreatív ötletet a városba!

A vécék örök szabálya

Nyilvános vécék tekintetében siralmasan állunk – de különösen a nőket sújtja ez a problémakör, és nem csak azokat, akik a városban sétafikálva szeretnének mosdóba menni.

Egy tamponcserét nyilvános vécében megejteni maga a hányinger például, hiszen a csészék kialakítása egyszerűen nem tükrözi a valós használatot. Ki az, aki ráül egy nyilvános vécére, kockáztatva a fertőzést? Önszántukból biztosan nem sokan.

Abba bele se megyek, mennyivel élhetőbb volna a világ, ha minden illemhelyiségben ingyen elérhető volna néhány tampon és betét. A brit stadionokban már évekkel ezelőtt is így volt, és azóta Skóciában ingyenessé is tették a tampont és a betéteket. Lehet, hogy neked tök mindegy, de aki az utcán tölti az életét vagy menstruációs szegénységben él, annak hidd el, hogy nem az. De ne is menjünk ilyen messzire: mi volna például, ha a vécékben MINDIG lenne papír, kézfertőtlenítő és minden, ami egy higiénikus tampon- vagy betétcseréhez szükséges? Ha például a tervezők arra is gondolnának, hogy hiába mosol kezet az előtérben, ha utána össze kell fogdosnod mindent, hogy a dolgod végzéséhez be tudj zárkózni? Ezek csak azok számára tűnnek szőrszálhasogatásnak, akik sosem szembesülnek a helyzettel.

Az is örök igazság, hogy a színházakban, mozikban mindig a női mosdó előtt áll a sor. Merthogy az építészek ugyanakkora helyet terveztek mindkét nem számára – csak épp

ugyanakkora területen másfélszer annyi piszoár fér el, mint vécécsésze, és az előbbi, ugye, nem is opció a nők számára. Egy elegáns ruhából, harisnyából stb. kibújni szintén jóval nehezebb feladat, mint lehúzni a cipzárt – így aztán több oka is van annak, hogy mindig torlódás alakul ki a női mosdóban.

Ez így van évtizedek óta – mégis nagyon kevés az olyan hely, ahol már ezt figyelembe véve tervezik a mellékhelyiségeket, márpedig, mivel a nők húgyhólyagja kisebb, szinte biztos, hogy egy opera-előadás vagy hosszabb program közben a nő kénytelenek vécére menni. Nem volna mindenkinek jobb, ha nem azzal telne a szünet, hogy a férfi vár, a nő meg ideges, amiért nem halad a sor?

Ja, és ugyanitt jegyezném meg: remek, hogy a férfiak egy-egy buli után/közben piszok könnyen elintézhetik a dolgukat a bokrok és fák tövében (vagy ezek híján, ugye, megteszik kapualjakban és egyéb tereptárgyak mentén), de szeretném felhívni a figyelmüket arra, hogy bár lehet, hogy ők nem szégyenlősek, nekünk nem biztos, hogy olyan remek érzés innen-onnan kikandikáló péniszekbe botlani a pékségből hazafelé menet.

Nevelj gyereket, de a négy fal között!

Számomra felfoghatatlan módon még mindig heves viták folynak róla, hogy akkor most társadalmilag elfogadott-e a nyilvános szoptatás. Oké, de ha annyira irritál sokakat, akkor miért nem találtak ki rá még építészeti/belsőépítészeti megoldást?

Ne válaszoljatok, költői kérdés volt.

Hideg székek

Ezen a ponton sem általánosítunk, mégis azt kell mondanom, hogy a nők jellemzően érzékenyebbek arra, hogy min kell ülniük, mint a férfiak. Ennek megfelelően azért

szívesen elbeszélgetnék azokkal, akik a kórházi, pályaudvari várók jéghideg székeit tervezik: ugye, mindenkinek megvan az érzés, amikor a ruháján (ami jellemzően elég gyakran vékonyabb, könnyebb anyagból készül, mint a férfiaké, hisz „nőies”) szinte átsüt a hideg fém? Brrr. Mire behívják a rendelőbe, kap egy bónusz vesemedence-gyulladást is a panaszai mellé!

És egyébként ki az, aki jellemzően sok időt tölt a rendelőkben? Az idősebb korosztály. Mit tehet a beteg, akinek végképp nem hiányzik a jéghideg padokon ücsörgés, de állni biztosan nem bír? Semmit. Tűr csendben. Pedig ez lehetne másképp is.

Nem a miénk a grund

A Pál utcai fiúk óta tudjuk, hogy milyen fontosak a gyerekek számára a védett, körülhatárolt területek, amelyeken biztonságban és szabadon játszhatnak. Míg Molnár Ferenc korában bőven akadt ilyen foghíjtelek a városban, ahol nem kell félni az utak szélességének 70-80 százalékát elfoglaló autóktól, ahol az se gond, ha rosszfelé pattan a labda, mára alig találunk a belsőbb kerületekben ilyesfajta helyeket.

Az eltűnő grundok kérdésében most nem bocsátkoznék futballtörténeti elemzésbe, annyi viszont biztos, hogy nem kezelik prioritásként a biztonságos tereket, amelyek könnyen megközelíthetők az édesanyák számára is: azaz például nem akad el lépten-nyomon a babakocsi, vannak kényelmes ülőhelyek, a gyerekek nyugiban játszhatnak, az idősebbek pedig kulturált körülmények között üldögélhetnek a padokon (amint a helyzet lehetővé teszi).

Pedig nem árt, ha a biztonság szempontja sincs elhanyagolva: egy jól kivilágított, bekamerázott, esetleg akár őrzött területen sokkal szívesebben járnak futni vagy más sportot űzni a nők – nem kell ahhoz paranoiásnak lenni, hogy eszembe se jusson a tök sötét parkban futkorászni.

Mert persze lehet mondani, hogy gyáva kukac vagyok – a statisztikák azonban itt sem hazudnak azt illetően, mennyivel több támadást követnek el nők ellen.

Hogy mi segíthetne? Például az, ha az egyes területek felújításakor, illetve az új városrészek tervezése esetén figyelembe vennék a fenti szempontokat (és sok-sok egyebet is). Hogy például ne az autók legyenek a legfontosabbak, hanem az, hogy elférjünk egymás mellett a járdán, akár babakocsival is. Legyen biztonságos bicikliút, és ezzel váljon egészségesebbé a levegő, és ne kockáztassa az életét, aki kerékpárral szeretne a forgalmi csomópontok környékén közlekedni. A belvárosban is lehessen gyereket nevelni: legyen hová lemenni mozogni, játszani, közösségi életet élni, ne legyen állandó kínszenvedés az A-ból B-be eljutás gyalog, és ne kelljen állandóan amiatt izgulni, hogy a gyerek egy átlagos délutáni séta közben véletlenül az autók között köt ki a kismotorral.

Mindehhez persze sok minden szükséges, elsősorban viszont szemléletváltás: hogy azok jólléte is fontos legyen, akik az eddigiek során nem számítottak elsődlegesen fontosnak. 

Ja, és még valami (mielőtt végképp azt hinnétek, totálisan lemondó vagyok):

ehhez mi is kellünk. Mi, nők, kisgyermekesek, idősek. Ugyanis csak azon lehet változtatni, ami problémaként felmerül.

Ezért azt ajánlom nektek is, hogy december 31-ig töltsétek ki EZT a kérdőívet, illetve ötleteljetek ITT, hogy élhetőbb városunk lehessen!

Csepelyi Adri

A cikkben szereplő adatokról bővebben olvashatsz Caroline Criado Perez Láthatatlan nők című remek kötetében, amelyről ITT írtam tavasszal.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images