-

Reggel volt, az az őszi , az esőtől nyálasan csöpögős, amikor ki sem akartam kelni az ágyból. Magamra húztam a takarómat, csak még egy kis álomlufit, csak egy kedves lebbenést.., de az órám belecsörgött a vattapamacsba, amibe épp kezdtem belesüppedni. Így hát nem volt mit tenni, felkeltem.

Megittam a reggeli kávét, aminek szerintem már semmi hatása nincs a szervezetemre, de kell a lelkemnek. A reggeli tejeskávészeánsz: a napindító ON .

Aztán felöltöztem, és nyakamba vettem a tíz emeletnyi lépcsőházat. Ha már kávéval kezdtem a napot, legalább legyen a reggelemben valami egészséges, mert az olyan trendi, én meg jó lenne, ha trendi lehetnék. A nyolcadikon beszálltam a liftbe. Ennyi épp elég a fene nagy femintrendiségből.

Fülemben dübörög a fantasztikus Dave Gahan, és újra elénekli nekem, hogy próbáljak már végre az ő cipőjében mászkálni... hát próbálnék én, de olyan rohadt esélytelen ez a felállás... így csak énekelem vele, és remélem, hogy egy következő életben majd találkozunk.

Miközben kókadt fejjel irányba veszem a buszmegállót, már pörög az agyam. Az agyam állandóan pörög, van hogy képek, van, hogy párbeszédek folynak keresztül-kasul. Néha azon veszem észre magam, hogy hangosan válaszolgatok a képzeletbeli vitapartneremnek. Ma is elkezdtem volna, de valahogy éberré váltam, amikor a buszmegállóban álló nőt megláttam. Sötét ruhája volt, nagyon csinos, látszott rajta, hogy egyben-rendben van, ellentétben velem. Rám nézett, de nem is látott engem, csak a pink esőkabátomon akadt meg a szeme. Néztem, és azon morfondíroztam, vajon ő is reggeli tejeskávéval kapcsolja be magát? A buszra mindketten ugyanannál az ajtónál szálltunk fel. Én leültem, a lábaimat keresztbe raktam, és az esőkabátomról mindenfelé csorgott az esővíz. Elmélázva néztem, hogy a busz padlóján merre folyik, és örömmel állapítottam meg, hogy az egyben-rendben nő cipőjét eláztatja az én vizem. Nah... végre, valami, ami nem illik bele az ő tökéletes aurájába. Mosolyogtam.

Megérkeztünk, az emberek özönlöttek lefelé a buszról, már az eső is elállt. Nem is hittem, hogy ez életem egyik legszebb reggelévé válik hamarosan.

A metrónál elviselhetetlen volt az embertömeg. Mindenki csak megy, leszegett fejjel. Nem mosolyognak, és ha végre valaki pillantását elkapom, és mosollyal nézek rá, az tuti, hogy teljesen hülyének néz.

Aztán a metró fülledt emberszaga. Besodort a tömeg, megálltam. Előttem ült ő. Hihetetlen arca volt a hihetetlen külsejéhez. A környezetében ülő és álló nők jégcsappá fagyva próbálták érezni a fiúból áradó energiát. Én álltam, és néztem le rá. Ő is nézett, egyenesen rám. Igaz fura volt, hogy napszemüveg van rajta, de betudtam a különcségének, hisz imádom az ilyen figurákat. A ruhája, a táskája, az illata, a haja mind tökéletesen passzolt. És legalább tíz évvel volt fiatalabb nálam.

És rám nézett, igen, biztos vagyok benne, hogy engem nézett. Egészen elvörösödtem, elfordultam, és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen párja lehet. Ekkor megmozdult, és jobb kezéből előkerült a fehér bot.

AZ a fehér bot. De hát rám nézett... az nem lehet, hogy ez a fiú egy látássérült, nem lehet vak, hisz EGYENESEN rám nézett.

Felállt, én is leszállni készültem, és hirtelen megkérdeztem, hogy kívánja-e a segítségemet. Elmosolyodott, amikor elfogadta, hogy kivezessem az aluljáróból. Magabiztosan indult el a lépcső felé.

Két perc sem telt el, és azon kaptam magam, hogy kapaszkodom belé, ő vezet engem, férfienergiái elsöprik a tömeget előlünk, és beszélgetünk. Édes Istenem, hogy én  mennyire szeretek beszélgetni! Kérdezett, és én mindent elmondtam. Közben az agyam vészesen jelzett, hogy valahogy fordítani kéne a beszélgetésen, de hát képtelen voltam.

És amikor azt mondta, hogy tetszik neki a színem, akkor megálltam. Hogy mi van?? A színem?? Hát igen, vannak rajtam színek, vannak bennem, a lelkemben színek, meg az álmaiban, na azokban aztán rengeteg szín van, de Ő ezt honnan a fenéből látja ? Megkérdeztem, hogy ez a csajozós duma másoknak is bejön-e, és csak mosolygott a szája sarkában. Felértünk a lépcsőkön, elköszöntem. De új barátom úgy érezte tartozik nekem, és most ő kérdezte, hogy elkísérhet- e engem a munkahelyemig. Vigyorogva kérettem magam. Aztán, amikor karon fogott, mintha az egész életünket így éltük volna le, megkérdeztem, hogy mi a története.

Annyit mondott csak, hogy két évvel ezelőtt vakult meg mindkét szemére, de ennél boldogabb soha életében nem volt.

Igen, tudja, hogy milyen, mikor megjelenik valahol, hisz modellként dolgozott egészem fiatal korától, igen, tudja, hogy a nők mágnesként vonzódnak hozzá, és igen, bejön a csajozós duma. Párja elhagyta, de ő az élete legboldogabb időszakát éli, mióta megvakult.

És ekkor feltettem azt a kérdést, ami már a metró óta pörgött az agyamban. Miért sodort össze minket ezen a reggelen a sorsunk... Vajon mit tudunk mutatni egymásnak? Nekem ő a bizalomnak azt a szintjét, ahova szeretnék eljutni. A bizalom más – akár egy idegen emberben – nekem mindig problémás volt. Hogy én mit mutattam neki ? Ő azt mondta: a színeimet, és a hangomon is hallotta azt, hogy mosolygok.

És hát tényleg nincsenek véletlenek. Soha ilyen találkozásom nem volt, de ez örökké belém ragadt. Még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy puha volt a ruhája, magával ragadó a hangja.

És rám nézett... egész biztosan tudom, hogy ENGEM látott... úgy, ahogy csak nagyon kevesen.

Balassa Gabriella

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja.