Ma, amikor a földbe döngöl a döbbenet a minket körülvevő világ intoleranciáját látva, amikor lassan dicsőség gyűlölni, kirekeszteni, meg nem érteni, szemellenzővel élni, a másságot, a gyengeséget megalázással is súlyosbítani… Ma, amikor kéthetente csalódom a világ igazságosságában, miközben hirdetném az elfogadás, az érzékenyítés, a látókör szélesítésének fontosságát, mint aki nagyon érzi, mi lenne a helyes… Ma, amikor lassan kialakul bennem a képzet, hogy én érzékenyebb és együttérzőbb vagyok az ismerőseim többségénél… Ma az emlékeim közül felsejlik Linda törékeny alakja. Nem szól semmit, nem közelít, nem érdeklődik – már nem.

Csak áll ott, bizonyos távolságra tőlünk, többiektől, akik nem vesszük be a játékba, akik nem fogadjuk magunk közé. Áll ott félszegen, fájdalommal a szemében, és nem enged félrenézni.

Talán van annak már tizenöt éve is, hogy nem jutott eszembe a kislány. Mi, többiek kisiskolások voltunk – a háztömb gyermekei, akik természetesnek vették azt a felbecsülhetetlen kincset, hogy egészségesek. Kisebbek, nagyobbak, gazdagabbak vagy szegényebbek – olykor számított mindez, de többnyire mégiscsak egy közösségbe tömörültünk, ha játékról volt szó. Belaktuk a háztömb körüli zöldövezeteket, kitaláltunk és eljátszottunk mindent, ami eszünkbe jutott.

Fel sem tűnt, milyen nagy dolog közösségbe tartozni.

De ott volt Linda ellenpontnak.

Utólag emlékezve feltűnően szép lánynak tetszik: szeme világoskék, szőkésbarna haja a feje tetején copfba fogva, arca kedves, noha egyértelműen felfedezhetők rajta sérültségének jelei. Idősebb mindannyiunknál, de külsőre is fiatalabbnak tűnik, beszéde és viselkedése pedig igazán kisgyerekké degradálja a szemünkben. Azt hiszem, mi már csak megörököltük a szemüveget, amelyen keresztül néztük őt, a mást, a furcsát, a zavarót. Az érthetetlent.

Hogy ki, mikor és miért kezdte őt először csúfolni, valószínűleg már senki sem tudja.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Az első, vele kapcsolatos emlékeim, hogy valaki a fülembe súgja, ahogy közelít felénk: ő Linda, beteg, be szokott kakilni. A kislány köszön nekünk, megkérdi, mit játszunk, és megpróbál közelebb jönni. Erre a játszótársam indulatosan ráförmed, mire a kislány keservesen sírni kezd, a kézfejébe harap, és könnyezve eloldalog. A kézfején már állandósultak a fogsora nyomai.

Hogy mi érhette Lindát, mikor és hogyan sérült, sosem tudtuk meg. Valaki azt állította, az anyukája a terhesség alatt erős gyógyszereket szedett, attól lett ilyen. Egészséges fiútestvérei gyöngéd szeretettel viszonyultak hozzá, de nem voltak mindig mellette. Akkoriban még nem voltak speciális fejlesztő- vagy foglalkoztatóközpontok a városunkban, így hát Linda sokat bolyongott egyedül az udvaron. Bárhogy kutatok az emlékeim között, nem rémlik, hogy valaha is láttam volna bármelyikünket megértéssel, szeretettel fordulni felé.

Sosem fogadtuk be magunk közé, sosem játszhatott velünk, sőt, mindent megtettünk, hogy elűzzük: gúnyoltuk, csúnyán beszéltünk vele, mindenféle megalázó feladatokat adtunk neki. Mi, a többségiek, az egészségesek, a „normálisak”.

Ő pedig rengetegszer borult ki miattunk, megszámlálhatatlan alkalommal fakadt sírva és harapott a kézfejébe. Én ugyan sosem bántottam, de hallgatásommal, jóváhagyásommal mindig felelős voltam a kínjaiért. Soha egyikünk sem szállt szembe a többséggel, senki nem emelt szót a bántások, a kislány megbélyegzése ellen. Senki sem kelt a védelmére. Úgy tűnt, mintha senki sem szégyellné, amit tettünk.

A csoport kegyetlen értékrendje szerint Linda utálatos volt, mert más, mint mi. Mert sérült volt, maszatos, mert szaga volt. Hogy erről nem tehetett, azt egyszerűen figyelmen kívül hagytuk, noha elég idősek voltunk már ahhoz, hogy megértsük.

A szüleink valószínűleg nem tudták, mi folyik az udvaron, s bár úgy rémlik, néha Linda anyukájától fejmosást kaptunk, sosem vettük szívünkre. Összetartott minket a sorba illeszkedés gőgje.

Évek teltek el így, mígnem Linda a családjával elköltözött a tömbházból.

Nem érkezett hír róla többé, egészen addig, amíg – újabb évek múltán, ekkor már felsősök lehettünk – egy szerény kis gyászjelentőt ragasztott valaki Lindáék egykori tömbházába. Linda kis szíve örökre megállt. Nem tudtuk, hol temették el. A szálakat sosem varrtuk el. Sosem kértünk bocsánatot.

Mi, többiek nem maradtunk barátnők. Nem voltunk tartós közösség, de rengeteg szép emléket őrzünk gyermekkorunkból. Én ritkán járok vissza a gyermekkori játékaink helyszínére, s bizonyára sok mindent elfelejtettem már. Úgy tűnt, Lindát is, a gonosz tetteinket is.

Évekkel később, amikor én kerültem az iskolai szívatások kereszttüzébe, ártatlannak és igazságtalanul meghurcoltnak éreztem magam. Nem sokkal ezelőttig önsajnálattal tekintettem magamra, mintha a társasági életem a saját kirekesztettségemmel kezdődött volna: az osztálytársaim kinéztek maguk közül, mert göndör hajammal kilógtam a sorból, később azért, mert fontos volt számomra a tanulás. Kényelmes volt az ártatlan áldozat szerepében érezni magam.

Ma azonban, amikor belenéztem a kislányom gyönyörű, világoskék szemébe, tekintetem végigszaladt szőkésbarna haján, megsimítottam szépséges kis arcát, és ráeszméltem, hogy ha ideges, ő is az öklébe harap, hirtelen eszembe jutott Linda.

Újra ott találtam magam az udvaron, kisiskolásként, a többiekkel főzőcskézve vagy Barbie-babát öltöztetve. Ekkor megjelenik Linda. És én hiába döntenék ma már másképp, hiába ráznám meg gyerekkori önmagam vállát, hiába állnék a gonoszkodó kislányok elé, hogy elmagyarázzam a másság elfogadásának fontosságát – most már jóvátehetetlen a tény, hogy nem így cselekedtem.

Hogy fájt-e akkor, amit tettünk, már nem tudom felidézni. Talán a nyájszellem ezt diktálta helyesnek, talán bele sem gondoltam még akkor, hogy ez valójában milyen súlyos tett.

Máig úgy gondoltam magamra, mint aki tudja, milyen a kirekesztettség, a magány, a kiközösítés, a megalázottság.

De ma, amikor fájdalmasan belém nyilallt ez az emlék, rádöbbentem, hogy rohadtul fogalmam sincs arról, milyen lehetett Lindának közöttünk, akkor sem, ha több mint négy éven át voltam közmegvetés tárgya. Egyikünknek sincs fogalma arról, milyen érzés lehetett mindez Lindának.

Mert mindegyikünk egészségesnek született, normálisak vagyunk a társadalom szemében. Mert velünk senki sem húzatta le a bugyinkat egy darab csokiért, és mert senki sem röhögött ki, amiért nem tudtuk visszatartani a székletünket.

Ma, amikor minden imámban a kislányom egészségének megmaradásáért, boldog életéért, az ő elfogadásáért, az őt körülvevő szeretetért könyörgök, Linda törékeny alakja élesebben rajzolódik ki előttem, mint valaha. Ma már olyan tisztán látom, ahogy nem láthattam akkoriban: látom a csodaszép kislányt a kócos haj, a piszkos ruhák és a betegség mögött, s látom a mérhetetlen szenvedést, amit mi okoztunk neki. Amiért már sosem kérhetek, kérhetünk bocsánatot. Amit már nem hozhatok helyre, amiért nem engesztelhetem ki.

Ma, amikor minden imám a kislányomért száll, a magam számára megbocsátásért könyörgök. És reménykedem, hogy Linda, aki tiszta volt közöttünk, kérésemet nem utasítja el, nem csúfol ki könnyeimért, bárhol is legyen. Ma azért imádkozom, bár mi lennénk az utolsók, akik valaha ilyet tettek.

 Bálint Kinga Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images