A gyerekbántalmazás az a trauma, aminek nemcsak múltja, hanem jövője is van – és az arca ismerős

–

„A bántalmazás nem magánügy"

Az UNICEF nemzetközi kutatása szerint a világon egymilliárd gyereket (ez az összes gyerek fele!) érint évente a szexuális, fizikai vagy pszichológiai erőszak valamelyik formája, és közülük negyvenezren válnak emberölés áldozatává. A világ idén ráadásul még az eddiginél is veszélyesebbé vált a gyerekek számára; a pandémia hatására szakemberek az őket érő erőszak harmincszázalékos növekedését prognosztizálják 2020-ra. 

Magyarországon a közelmúltban a szexuális kizsákmányolással, gyerekgyilkossággal kapcsolatos ügyek kerültek leginkább a figyelem fókuszába. Ezekről is fontos beszélni. De fontos beszélni a nagyközönség számára kevésbé látható bántalmazásról is, a négy fal közötti erőszakról, amihez elvileg „senkinek semmi köze”, hiszen a családi rendszerek keretein belül zajlik. És különben is, „ne szólj bele abba, hogy nevelem a gyerekemet”!

Pedig a bántalmazás nem magánügy. A gyerek kizsákmányolása, testének saját célra való használata, verése, hatalmi leuralása, megfélemlítése, megalázása, pszichés elnyomása, a szükségleteinek elhanyagolása is: bántalmazás. És közös ügyünk.

Magyarországon 2005 óta tilos gyereket bántani. Ennek ellenére 15 évvel később, 2020-ban a hazai adatokból az derül ki, hogy noha a módszeres verés csak 14 százalék szerint elfogadható, a magyar szülők 38 százaléka szerint azért egy-egy pofontól semmi baja nem lesz a gyereknek. 

De igen. Lesz baja tőle. Ezt ki kell mondanunk. Minden pofon nyomot hagy. Minden lelki és szóbeli bántalmazás trauma, aminek hatása van. 

Az otthonunkban tanulunk szeretni. Gondoskodni. És az otthonunkban tapasztaljuk először az erőszakot is.

Túl sokan, túlságosan gyakran. 

„A trauma átszínezi az egész életünket”

Labancz Dániel klinikai szakpszichológus szerint az emberélet legnagyobb traumái a kapcsolatainkban születnek. És ezek közül különösen azokat nehéz megfelelően feldolgozni, amelyeknek olyan alapvetésszerűen szeretetteli, gondoskodó kapcsolatnak kellene lenniük, mint a szülő-gyerek viszony. 

„Éppen ez a csapda, hogy a bántalmazásnak ismerős arca van – mondja a szakember. – A gyerek számára a legközelebbi gondozói, leginkább a szülei jelentik azt a tükröt, amibe belenézve saját magát értelmezi. A szülőnek van a gyerek felé egy definiálási hatalma; amit ő tükröz, az befolyásolja azt, hogy a gyerek hogyan fogja látni saját magát. A gyerek számára az a természetes, amiben él, ha őt ütik, akkor az a természetes, hogy őt ütik, és őt azért ütik, mert megérdemli. Mert nem jó, mert nem tud elég jó gyerek lenni, ilyen-olyan-amolyan lenni. És ha ő nem tud jó gyerek lenni, akkor ezzel a szereppel egyrészt azonosul, másrészt nagyon nehéz ebből kitörni, később saját magát elég jónak és értékesnek látni.” 

Ez a szomorú magyarázata annak a korábbi kutatásokból kiderülő ténynek is, hogy a gyerekek többsége is természetesnek veszi, hogy bántják. És annak is, hogy felnőttként felmentjük a szüleinket az erőszakért – például azzal, hogy „én is kaptam néhány pofont, de semmi bajom nem lett tőle, megérdemeltem”.

És a hatásmechanizmusok szempontjából az érzelmi, verbális, és fizikai bántalmazás között nincs nagy különbség. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szerint fontos, hogy ne relativizáljuk a bántalmazás súlyosságát annak különböző formái szerint. Azt mondja: 

„Ha bántalmazásról beszélünk, a legtöbben durva, fizikai bántalmazásra gondolnak, például amikor a nadrágszíjjal elvernek valakit. De nem csak ettől sérülünk. Sérülünk az elhanyagolástól, sérülünk attól, ha megaláznak, megszégyenítenek minket. Sérülünk attól, ha az igényeinket nem elégítik ki; ha sír egy pici baba és sírni hagyják, az egy nagyon komoly trauma lesz a gyerek számára, hiszen azt éli meg, hogy nem tud hatni a világra.

A trauma az nem csupán egy rossz emlék, nemcsak annyi, hogy jaj istenem, rossz volt a gyerekkorom – hanem az átszínezi az egész életünket.

Meghatározza, hogy magunkról hogyan gondolkodunk, a másik emberről mit gondolunk, hogy mi hogyan mozgunk a világban, meghatározza, hogy mi az, amit észreveszünk egyáltalán. Hihetetlen mértékben befolyásolja a sorsunkat, az egész életünket. Ráállít egy olyan pályára, amiről nagyon nagyon nehéz lejönni.”

Az erőszak traumája testi szinten is tüneteket okoz. És akár már magzati korunkban is érezhetjük, ha az anyánkat bántják – a stresszhormon, a kortizol ugyanis átjut a placentán, így ránk is hat az anyát érő stressz. 

„A stressz önmagában nem baj, sőt. De a hosszan tartó stressz olyan fontos idegsejtstruktúrákat károsít, amik a későbbiekben a stressztűrő képesség kialakulásában nagyon fontos szerepet játszanak. Ha elmarad az ölelés, a gondoskodás, az pedig olyan ingerületátvivő anyagok kiválasztásának az elmaradását eredményezi, mint a dopamin vagy az oxitocin” – mondja Labancz Dániel. 

Egy bántalmazó környezetben élő vagy elhanyagolt gyereknek, aki nem kapja meg azt a pozitív megerősítést, hogy szeretik, ölelik, gondoskodnak róla, a szükségleteit kielégítik, beleíródik ez az idegrendszerébe és befolyásolja a későbbi fejlődését, például gátolja a viselkedéskontrollját.

„Akit korán trauma ért, annak az érzelmi önszabályozása nem működik megfelelően – magyarázza Orvos-Tóth Noémi. – Ha a környezetében valamilyen feszültség történik, akkor ő arra hirtelen, hevesen reagál, nem képes önmagát lecsillapítani. Nem véletlenül mondjuk azt, hogy Magyarország az egymillió alkoholista országa, hiszen az alkohol az egyik legjobb szorongásoldó – ámde az egyik legártalmasabb szer. A gyerekkorában bántalmazott embernek a belső csillapítási mechanizmusai nem alakultak ki, ezért nyúl külső szerek után; jön az alkohol, a drogok, a különböző gyógyszerek, az evés…”

Ezért aztán nagyon fontos látnunk, teszi hozzá a szakember, hogy

a bántalmazás nem csak akkor hat, amikor történik. A traumának nemcsak múltja hanem jövője is van.

Az erőszak újratermeli önmagát

Az alapélményt visszük tovább, és később hajlamosak leszünk olyan párkapcsolatokba belemenni, amelyekben áldozattá válunk. A bántalmazottból pedig nemcsak bántalmazott, hanem bántalmazó is válhat – sőt, gyakran a kettő egyszerre.

Persze, amikor szülővé válik valaki, nem úgy indul neki, hogy bántani akarja a gyerekét. Sőt, a két pszichológus szakember tapasztalatai szerint a legtöbben kifejezetten úgy vágunk bele a családalapításba, hogy a gyerekeinknek jobb sorsot szánunk, mint a miénk volt. 

Orvos-Tóth Noémi szerint, „ahhoz, hogy a gyerekednek jobb sorsa legyen, arra is szükség van, hogy felismerd, te milyen bántalmazó mintákat hozol, mi az örökséged, és azzal mit tudsz kezdeni, hogy ne add tovább”. 

Felvetem, hogy keserves folyamat felnőttként szembenézni a szüleink hibáival, azzal, hogy amit én szülőként hozok, azzal esetleg ártok a gyerekemnek. A két szakember szerint sokan soha nem jutnak el eddig a felismerésig, mert a szüleiket és az általuk átadott mintákat idealizálják. 

„A mintakövetés a legkönnyebb út arra, hogy a sorsunkat éljük, de nem biztos, hogy a legjobb. Nagyon nehéz felismerés, ezzel szembenézni borzasztó nehéz dolog” – teszi hozzá Labancz Dániel. 

A tudatosítás nagyon fontos, ért egyet Orvos-Tóth Noémi is, hogy „ránézek az életemre; honnan jövök, milyen élményeim voltak, gyerekkoromban mi fájt, mi az, amit én szeretnék elkerülni – és aztán a következő lépés, hogy megtanulom azokat a technikákat, amik ezeket a zsigeri, automatikusan lefutó reakciókat át- vagy felülírják. Kialakítok egy olyan kontrollt, amikor nem a robotpilóta visz engem bizonyos helyzetekben, hanem képes vagyok kontrollálni azt, amit korábban nem tudtam.”

Újrakapcsolódás

Ezen a ponton eszembe jut Vekerdy Tamás gyerekpszichológus, aki azt mondta nekem, hogy a gyereknevelés közben a legfontosabb a szülői hitelesség. Hogy autentikus, vagy – ahogy ő fogalmazott – kongruens módon reagáljunk a dolgokra. Ha kiborulunk, vállaljuk, ha dühösek és frusztráltak vagyunk, nyugodtan mondjuk el a gyereknek. És ha véletlenül ijedtünkben rácsapunk a fenekére, akkor vegyük észre, hogy hibáztunk. Fontos azonban, hogy a tanár úr mondatait ne felmentésként értelmezzék a szülők – vetem fel a velem szemben ülő két pszichológusnak. Bólogatnak. 

„A szülőségben lehet tévedni. Tévedünk. Nem akarjuk azt mondani, hogy kérem szépen, tessék olyan szülőnek lenni, aki soha semmiben nem téved, mert ez megvalósíthatatlan – mondja Orvos-Tóth Noémi. – De amikor az ember tudatosan szülő, akkor rájön arra, hogy hoppá, hibáztam, és megpróbálom jóvátenni azt a hibát. Nem szégyen bocsánatot kérni és azt mondani, hogy hú, hát elszakadt a cérna, nagyon erősen fogok azon dolgozni, hogy ez többet ne történjen meg.”

„A reparáció lényege az érzelmi újrakapcsolódás. Ha ez meg tud történni, akkor van esélyünk helyrehozni”

– teszi hozzá Labancz Dániel. Szerinte nagyon fontos szempont, hogy nemcsak a gyereknek, hanem a szülőnek is szüksége van a figyelemre, arra, hogy meghallgassa valaki, hogy támogassák. Ezért elengedhetetlen, hogy szülőként megadjuk magunknak az esélyt arra, hogy más felnőttekkel, kis közösségekben, barátokkal, szakemberrel kibeszéljük a frusztrációt. 

„A legtöbb véletlen, alkalomszerű erőszaknak a kiváltó oka a kapcsolódás elvesztése – hogy a gyerek nem tud hozzám kapcsolódni, nem tud velem együttműködni, és azt érzem, hogy egyedül vagyok, nincs, aki meghallgasson, ötleteket adjon. Sok bántalmazó szülő nem akar bántalmazó szülő lenni. Ez egy kétségbeesett segélykiáltás, ha úgy tetszik – és ezzel nem relativizálom a bántalmazást, ne értsétek félre. De ha arról beszélünk, hogy hogyan tudunk segíteni a szülőnek abban, hogy le tudja küzdeni ezeket az attitűdöket, akkor úgy, hogy segítünk újra kapcsolódni a gyerekhez.”

Abban mindketten egyetértenek, hogy – különösen most, a megemelkedett stressz és szorongás időszakában – nem szabad azt elvárni magunktól (sem), hogy mindig jól legyünk. Nézzünk rá az érzéseinkre, tudassuk a környezetünkkel azt is, ha éppen nehéz, mert a gyerekek úgyis megérzik a feszültséget. Még a csecsemők is.

Már az érzések puszta kimondása ugyanis megdolgozhatóvá teszi őket.

A megosztás már önmagában bevonja a másikat, megmutatja, mi van benned, hogy ne csak azt lássa a másik (legyen szó gyerekről vagy társról), hogy mit csinálsz, hanem azt is, hogy milyen érzések vannak benned. 

„A család kiváló közeg arra, hogy kialakítsunk új mintákat. Ezek bármikor kialakíthatók, a minták nem csak hozhatók, örökölhetők. Azokat a mintákat, amiket a származási családomból hozok, át tudom alakítani. És lehet, hogy ez eleinte nehéz lesz. És lehet, hogy amikor változik a rendszer a családban, és ezek a dolgok kimondódnak, akkor egy kicsit még nehezebb. De abban a közegben, ahol az érzelmekről lehet beszélni vagy ki lehet őket mutatni, ott hosszú távon sokkal könnyebb az élet, még akkor is, ha nehéz átküzdeni magunkat a kezdeti problémákon” – mondja Labancz Dániel. 

Orvos-Tóth Noémi pedig, mintegy végszóként, hozzáteszi:

„Az élet nem állandó boldogság. Szétesünk és újra összerakjuk magunkat. Megint szétesünk és megint összerakjuk magunkat. Egy idő után, amikor a szétesésekre egy kicsit jobban rálátunk, akkor ha összerakjuk magunkat, az egy kicsit több lesz, mint a korábbi állapot volt. Segítséget kérni nem szégyen.”

D. Tóth Kriszta

A beszélgetés videófelvételét ITT tudod megnézni. 

A bántalmazás felismeréséhez, megelőzéséhez és az ellene való fellépéshez nyújt segítséget az UNICEF Magyarország ezen az oldalon, ahol nemcsak Gyermekvédelmi kisokost találsz, hanem egy Mesterkurzusra is jelentkezhetsz, ahol szakemberek segítenek a témában.

Továbbá ajánljuk a témában korábban megjelent cikkeinket, például ezeket:

Gyerekbántalmazás a négy fal között – Mit tehetsz, ha sejted, hallod, látod? 

Ha a gyereknek pszichológusra van szüksége, az nem a gyerek kudarca – A bántalmazás utóéletei

„A gyerek nem tulajdon, akivel úgy bánunk, ahogy akarunk, és arra használjuk, amire kedvünk tartja”

„A szóbeli pofonok ugyanúgy fájnak a gyerekléleknek, mint a fizikai bántalmazás”

* A szerző az UNICEF Magyarország jószolgálati nagykövete

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images