A minap végigolvastam körülbelül kétszáz hozzászólást Steiner Kristóf elfogadásról szóló írása alatt, és rossz kedvem lett. Bár ezerszer elmondták már nekem is, hogy minekmentemoda, és „minek olvasom el a kommenteket”, nehéz ezt úgy megvalósítani, hogy az is a munkám része, hogy bizonyos napokon elolvassam, amit az olvasóink írnak. 

Elvesztegetett idő volna megmagyarázni, amikor valami ennyire nem megy át, amikor egy szabad szemmel is láthatóan növekvő tömeg körvonalazódik, amelyik nem képes rá, hogy megértse. Bár bizonyos vélemények szerint az ellenvéleményt is el kell fogadni, hiszen, ha én elfogadónak tartom magam, akkor azokat is tolerálni kell, akik azt írják a melegekről: „hülye degeneráltak, hátravinni, agyonlőni”.

Lehetetlen tűnik annak megmagyarázása is, hogy a vélemény micsoda. Mert a gyűlölet, az érv nélküli agresszió, és a kirekesztő magatartás soha nem lesz vélemény.

De hol vagyunk mi ebben? Mi a szerepünk? Hová álljunk mi, akik nem akarják tűrni a gyűlöletet, az agressziót meg a kirekesztést? Mi is kirekesztőkké válunk, ha nem vagyunk hajlandók eltűrni azokat, akik kirekesztenek másokat? Ha mi is letiltjuk, hogy inkább ne is lássuk, mert erre az oldalra ugyan be nem jöhetnek olyanok, akik homofóbok, akiknek nem megy át: attól még, hogy vannak meleg barátaid, a megnyilvánulásod lehet kirekesztő és gyűlöletkeltő?

Sokat gondolkoztam ezen, aztán a hét eseményei tovább sodortak. Megláttam, hogy az egyik ismerősöm, akivel – úgy hittem – hasonló elveket vallunk, elmegy dolgozni egy olyan laphoz, ahonnan egy hónappal ezelőtt felállt az egész szerkesztőség. Még csak meg sem magyarázza a tettét.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem pedig végérvényesen veszélybe került azzal, hogy hétfőn felállt a teljes vezetése és a tanárok is sorban mondanak fel. 

Mindeközben a különböző szennyoldalakon dübörög az ócska propaganda, a messziről bűzlő, megvásárolt tartalom, amire szintúgy azt mondják: ilyesmire nem reagálunk, mert „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk egy bizonyos szint alá”. 

Hogy én mennyire utálom ezt a mondatot.

Olyan elcsépelt lett ez is, annyit hajtogattuk. És mi van akkor, ha mára a dolgok túlnyomó többsége egy bizonyos szint alatt van? Akkor semmire sem reagálunk majd? Vagy csak arra a nagyon kevésre? De arra is hogyan? És azt a nagyon keveset, ami marad, majd megbeszéljük azzal a még kevesebb emberrel, aki a fölött a bizonyos szint fölött van? 

És ki mondja meg, hol vannak ezek a szintek? Létezik egyáltalán egyetemes emberi mértékegység? 

Hétfőn egy csapat diák elfoglalta az egyetemét, mert azt reméli, lehet befolyása a jövőjére. Körbekerítették a bejáratokat, azóta is őrt állnak, bent alszanak hálózsákokban, és egy másik maroknyi ember segít nekik élelemmel, itallal, takarókkal, tisztálkodószerekkel.

Közben egy viccoldalnak indult, lassan olcsó propagandává züllesztett oldalon lekutyapicsázzák az egész színházi szakmát, de arra, ugye, mi nem reagálunk, hisz az is azalatt a bizonyos szint alatt van. Az Index is elkezdte működését az új szerkesztőséggel, találtak rá embert, többet is, mint egy maroknyit, köztük olyanokat is, akikről álmomban nem gondoltam volna, hogy meglépik. 

Az embernek lassan már elvei se maradtak, minden eladó, és minden megvehető lett. Olcsó valuta a lelkünk, papírba ragadt légypiszkot sem ér.

Ha kiállunk a véleményünkkel, ordítanak ránk a taps között, csak a tapsot nem mindig vesszük észre, és lassan lesz olyan is, aki bokán rúg és leköp, mert a tettlegességtől is már csak két lépésre járunk. 

Hogy mi az igazság? Arról rég fogalmunk sincs, hiszen a valósággal lassan, de biztosan elveszítjük a kapcsolatot. Begubózunk a tornyainkba, azok közé, akik között biztonságban érezzük magunkat, és akik velünk értenek egyet. Majd jól nem olvassuk el a kommenteket, de legalábbis nem reagálunk rájuk.

A világ lassan egy nagy, kimerevített hoax lesz, és nagyító alatt minket bámul a világegyetem páholyából egy csapat felsőbbrendű lény, hogy jót röhögjön a rohangálva üvöltöző, vagy maszkjaikban párás szemüveggel lézengő embereken. A létezésünknek egyre kevésbé találjuk meg az értelmét, és ha meg is találjuk, azt is megpróbálják kilökni a kezünkből a fura kis bámészkodók, akiknek igazából ott se kéne lenniük. 

A maroknyi egyetemista pedig még mindig ott dekkol abban az épületben. 

És mindig lesznek olyanok, akik leülnek Budaházy Eddával egy asztalhoz, hogy megpróbálják elmagyarázni számára a magyarázhatatlant. 

Mindig lesznek olyanok, akik értik is, amit mondani akarsz, ha sokkal hangosabbak is azok, aki nem. 
És mindig lesznek olyanok, akik szeretettel fordulnak feléd.
És mindig lesznek olyanok, akik megdicsérnek, akiknek sokat adsz, akik nem csak elvenni akarnak. 
És mindig lesznek olyanok, akik tüntetéseken beszédet mondanak. 
És mindig lesznek olyanok, akiket nem lehet megvenni. 
És mindig lesznek olyanok, akik nem állnak be az olcsó propagandába.
És mindig lesznek olyanok, akik lehajolnak, ahhoz, aki enni kér, és megitatják azt, aki szomjas.
És mindig lesznek olyanok, akik kibírják, ami jön, még a rosszabbat is, ami majd ezután lesz.
És mindig lesznek olyanok, akik el akarják pusztítani az értelmet. 

És mindig lesznek olyanok, akik nem hagyjuk. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images