Milliók élete a tét – Védőoltások pró és kontra

–

Kezdjük ott: mit tesz velünk egy védőoltás?

Röviden: felkészíti a szervezetünket a támadásra; tudományosabban: immunizál. Ha egy közösségben megfelelő számú embert oltanak be egy adott betegség ellen, a járványok megelőzhetők, kialakul a mostanában, az új típusú koronavírus kapcsán sokszor emlegetett nyájimmunitás vagy átoltottság.

A vakcinák lehetnek ellenanyag- (antitest-) tartalmú immunszérumok, illetve tartalmazhatnak elölt vagy élő, de legyengített kórokozókat, amelyek ellen a szervezet elkezd ellenanyagot termelni (ezt nevezik immunválasznak), így felkészülve egy későbbi fertőzés kivédésére.

Az immunológiai memóriának köszönhetően ugyanis egy adott kórokozóval való ismételt találkozás során gyorsabban és hatékonyabban reagál a védelmi rendszerünk.

Az elsőként említett passzív immunizációt – amikor egy kórokozó ellen kész ellenanyagot kap a szervezet – akkor alkalmazzák, ha például gyenge valakinek az immunrendszere, vagy ha gyorsan kell cselekedni (például veszettség elleni oltás kutyaharapás esetén), illetve nincs idő egy teljes oltássorozat beadására (például külföldi utazás előtt). Az immunvédelem azonban ilyenkor nem élethosszig, hanem csak addig tart, amíg ki nem ürülnek a beoltott antitestek.

Már az ókorban is szívtak

Laikusként azt hihetjük, újkori találmány a védőoltás, ám ez nem igaz. Már az i. e. II. század végén kísérleteztek keleti orvosok olyan eljárásokkal, amelyeket ma immunizálásnak mondanánk.

A rettegett fekete himlő ellen próbálták védeni az embereket, mégpedig úgy, hogy betegekről kapartak le pörkösödött hólyagokat, amelyeket aztán porítva egészséges emberek szippantottak fel az orrukon át, vagy pedig fertőző váladékot dörzsöltek sebbe, így egy enyhébb lefolyású megbetegedést idézve elő.

A módszer görög orvosok közvetítésével jutott el Nyugat-Európába a XVIII. században.

Egy Timoni nevű konstantinápolyi tudós publikált Angliában a témában, de a módszer igazán akkor lett ismert, amikor a kor egyik híres szépsége felkarolta a szerzőt. Lady Mary Wortley Montagu művelt asszony volt, a költő Alexander Pope szeretője, ám 1717-ben Konstantinápolyban, ahová diplomata férjét követte, megbetegedett, és a fekete himlő örökre elcsúfította. Nem sokkal később lánya született, és Timoni volt az orvosa, aki rávette, hogy az arcáról lekapart pörkökkel kezeljék a nő gyermekeit. A lady ettől kezdve a varioláció elszánt híve lett (a variola himlőt jelent), személyesen beszélte rá ismerőseit, akik rettegtek a járványtól, hiszen a XVIII. század Európájában valósággal hullottak az emberek a fekete himlő miatt, például I. József magyar királyt is elvitte 1711-ben.

Az emberek tehát látták a betegséget és annak hatásait, féltek, és készek voltak mindent elkövetni azért, hogy megóvják családjukat a fertőzéstől. Még úgy is, hogy a varioláció elég veszélyes volt, minden tizedik ember belehalt, ráadásul egy csomó érvágás, purgálás és éheztetés előzte meg (akkoriban így gondolták hatékonynak).

A fejőnők soká élnek?

Mindeközben európai tudósok megfigyelték, hogy a fejőnők nem kapják el a fekete himlőt, mert már átestek a betegség egy változatán, amit az állatoktól kaptak el. Az 1796-os járvány idején egy angol orvos, Edward Jenner, aki egyébként gyermekkorában maga is átesett a varioláció tortúráján, egy éppen tehénhimlős nő kiütéseinek váladékát egy nyolcéves, egészséges fiú karján ejtett sebbe dörzsölte. A gyermek megkapta a tehénhimlőt, felgyógyult, és később már védettnek bizonyult a feketehimlő-fertőzéssel szemben.

Jenner többször is megismételte a kísérletet, a saját fiát is megfertőzte (tette érthetőbb, ha belegondolunk, hogy az egész világ rettegte és próbálta megúszni a gyilkos fekete himlőt évezredek óta), és végül levonta a következtetést, hogy a vakcinázás működik! És biztonságosabb, mint a korábbi gyakorlat.

(Apropó: vakcina! A szó onnan ered, hogy a borjas tehén latin neve a „vacca”.)

Jenner találmányának a híre gyorsan terjedt a világban, annak ellenére, hogy Jenner nem tudta megmagyarázni, mitől működik a módszere, hiszen a műszerek még nem tudták láthatóvá tenni a picike Poxvirus variolae vírust. Az empirikus siker azonban elég meggyőző volt, a fekete himlő szép lassan visszavonulót fújt világszerte. Az első feketehimlő-mentes évre azonban majd kétszáz évet kellett várni: egészen pontosan 1979-ig.

A védőoltások hősei

A bakteriológia fejlődése kellett a további lépésekhez, és két lángelme: Louis Pasteur és Robert Koch felismerései a XIX. század második felében. A két híres tudós, a francia vegyész és a huszonegy évvel fiatalabb német orvos finoman szólva nem kedvelte egymást (1871-ben, a francia–porosz háború után vagyunk, amelyben Koch katonaorvos volt), ugyanakkor életművük összekapcsolódik: mind a ketten a mikrobiológia, az immunológia és a járványtan apostolai.

Rengeteget tettek a tudományos orvoslásért, annak elismertetéséért, hogy bizonyos betegségeket mikrobák idéznek elő (ezzel kapcsolatban már voltak korábban is feltételezések, de bizonyítani ekkortájt sikerült e hipotéziseket). Koch azonosította a tüdővész, a kolera, a lépfene kórokozóit. Pasteur nevéhez pedig többek között a veszettség elleni oltás köthető. Először egy kilencéves kisfiút oltott be a szülők könyörgésének engedve, bár még csak kísérleti fázisban volt a vakcina. A gyerek túlélte, Pasteur pedig híres lett, és akkora anyagi támogatást kapott, hogy megalapíthatta 1888-ban a védőoltás-kutató Pasteur Intézetet.

Koch bázisa pedig 1891-től a berlini Fertőző betegségek Intézete lett. Itt dolgozott Emil von Behring, aki a magyar Hőgyes Endre és Fodor József kutatásai nyomán alkotta meg egyebek közt a rettegett torokgyík (diftéria) és a tetanusz elleni passzív immunizáció szérumait, azaz kifejlesztette a baktériumok elpusztítására alkalmas ellenanyagot, amelyet befecskendezéssel juttattak a betegek szervezetébe.

A XX. század egyik legnagyobb elméje Maurice Ralph Hilleman amerikai mikrobiológus volt, aki azóta rekorder is a vakcinafejlesztésben:

több mint negyvenet készített el, az ő nevéhez fűződik egyebek közt a kanyaró, a rubeola, a mumpsz, az agyhártyagyulladás (meningitisz), a hepatitis-A és -B, és a bárányhimlő elleni védőoltás. Nem túlzás azt állítani, hogy milliók életét mentette meg, és a XX. században csak kevesek voltak ekkora hatással az emberiség sorsára.

A járványos gyermekbénulás elleni vakcina jelentette az egyik legnagyobb kihívást a kutatók számára. A Heine–Medin-kór vagy poliomyelitis (röviden polio) korábban is létezett, de nagyobb járványokról először a XIX. század első felétől beszélhetünk. Magyarországon 1911-ben volt az első, de a legdrámaibb fertőzéshullám az 1950-es évekre esett (személyes megjegyzés: a nagyanyám haláláig emlegette a pánikot, akkor volt kisfiú az apukám). Szerencsére a tudósoknak sikerült a tengerentúlon izolálniuk a betegséget okozó vírustörzseket, és végre elkezdhettek oltóanyagot gyártani. 1954-ben készült el az első, de ez még nem volt képes teljes és tartós védettséget nyújtani. Aztán Albert Bruce Sabin kifejlesztett egy vakcinát, amelyet nem injekcióval, hanem cseppek formájában, szájon át juttattak a szervezetbe. 1959-ben nálunk is elkezdték alkalmazni a cseppeket, így véget ért (ebből a szempontból) a rettegés kora.

Az oltásellenesek nem kérnek a vakcinákból

A védőoltások egy sor szenvedést okozó, rettegett, gyakorta halálos kimenetelű betegségtől óvják meg a beoltott embereket. Hogy mi lenne velünk nélkülük, arra sajnos van mintánk. A diftéria például fel-felbukkan a világban, ott, ahol nem oltják a gyerekeket. 1990 és 1996 között a volt Szovjetunió utódállamaiban az elégtelen egészségügyi ellátás következtében százötvenezren betegedtek meg, ötezren meghaltak (ÁNTSZ-adatok), mire nemzetközi összefogással sikerült véget vetni a járványnak. A betegséget közben tizennégy európai országba hurcolták át, de az átoltottság miatt Magyarország mentes maradt a fertőzéstől.

A sikersztorik ellenére a különböző vakcinák iránt sokan bizalmatlanok, az oltásellenes teóriák nagyon népszerűek nálunk is az internetes oldalakon, közösségi portálokon. Az efféle tartalmak sokszor nem létező kutatásokra hivatkoznak, tele vannak tárgyi tévedésekkel, valótlanságokkal, olykor a következtetéseik nem helyénvalók, és ezeknek csak kevesen járnak utána, a forráskritika egyelőre nem a kor erőssége.

Az antivakcináció egyébként korántsem új keletű jelenség

Már Jenner is találkozott az „antivaxer” jelenséggel kétszáz évvel ezelőtt. Sokan támadták találmányát ugyanis a kortársak közül, mert vakcinájától valóban sokan megbetegedtek, sőt voltak, akik meghaltak. Egyrészt a kezdetleges technika, másrészt az oltás minősége miatt.

Az egyház is tiltakozott, mert „alacsonyabb rendű élőlényekből”, azaz állatokból származó anyagok kerültek így az emberbe.

Szerencsére győzött a tudomány, a fekete himlő pedig lassan világszerte vereséget szenvedett. Az antivakcinációs mozgalmak viszont hangosak maradtak, csak a támadás iránya és az érvek változtak idővel, és képviselőik olykor nem csak verbális erőszakkal éltek. Rio de Janeiróban például utcai harcokba torkollott a XX. század elején egy kötelezővé tett oltás, no meg az az álhír, hogy az oltóbrigádok levetkőztetik a nőket, és intim testrészeikbe tolják be az oltóanyagot. A gyújtogatásnak és a fosztogatásnak harminc halottja, száztíz sebesültje és több száz letartóztatottja volt, a kormány pedig egy időre meghátrált.

De miért kell olyan betegségek ellen is oltani, amelyek évtizedek óta nem betegítettek meg szinte senkit?

Mivel a kötelező oltások miatt több fertőző betegség szinte egészen kiveszett a világból, az emberek egy része már nem is tart tőlük, hisz nem látja nap mint nap az áldozatokat, emiatt aztán feleslegesnek is érzi, mondjuk, a saját gyermekét beoltatni. Vagy fél a kockázatoktól, jobban, mint a betegségtől, amivel ugye még sosem szembesült.

A XX. század első felében a kanyaróval kórházba került gyermekek fele meghalt. Az életben maradtak közül sokan megvakultak, megsüketültek vagy károsodott az agyuk. Ma egy gyermeket sem kellene elvileg elveszteni, a járvány elkerülhető lenne, ha az emberiség kilencvenöt százaléka be lenne oltva. Kétszer élete során. Ám a komplett védettséghez szükséges ismétlő oltásban csak hatvanöt százalékuk részesül – sokan (tizenöt százalék) pedig az elsőt sem kapják meg, és nem csak a szegény országokban van ez így, a fejlett országokban az emberek egy része visszautasítja a vakcinát.

Így aztán újra és újra felüti a fejét a betegség, amit meg lehetne előzni: járvány volt a közelmúltban Ukrajnában, Romániában, Albániában, a Fülöp-szigeteken, de az Egyesült Államokban is. És ötszáz betegből egy még ma is meghal.

Diftéria, polio, himlő… azt kellene megérteni, hogy a korábban milliók életét pokollá tevő kórokozók nem tűntek el a világból, csak a védőoltásoknak köszönhetően, azért, mert hosszú ideje nagyon sok embert oltanak ellenük, már nem tudnak ártani nekünk. Ha viszont felhagynánk a védőoltások beadásával, a már szinte feledésbe merült betegségek újból visszatérnének, hiszen ezek a baktériumok és vírusok változatlanul jelen vannak a környezetünkben! Ha nem oltanának, egyre több ember lenne fogékony a fertőzésre, egyre többen betegednének, esetleg halnának meg.

Az oltásellenes mozgalmak zászlóira sokféle felirat került a modern korban, ennek bővebb kifejtésére nincs most mód, röviden annyit, hogy van, aki a vakcinák allergizáló hatását bizonygatja, mások az autizmus és a kisgyermekkori MMR- (kanyaró–mumpsz–rubeola) vakcina kapcsolatát látják igazoltnak, de a gyerekkori immunrendszer éretlensége is sokak érvelésében szerepel az oltások ellen. (Egy brit orvos 1998-ban összefüggést vélt felfedezni az autizmus és az MMR-védőoltás között, de elméletét cáfolták, ahogy a másik két vádat is. A cáfolatok híre azonban már jellemzően nem jut el sokakhoz, nem olyan izgalmas, mint egy hátborzongató konteó, ezért sok szülő félelmében nem oltatja a gyermekét, aminek következtében szaporodik a világban a betegek száma.)

Külön cikk(ek) szólhatnának arról, mi mindent írtak már a védőoltások számlájára. Annak ellenére mumusok sokak szemében, hogy a tudomány mai állása szerint az oltások előnyei egyértelműen és messze meghaladják az általuk esetlegesen okozott oltási reakciók kialakulásának esélyét, és Magyarországon az életkorhoz kötött kötelező védőoltások segítségével több halálos, illetve súlyos szövődménnyel járó betegséget sikerül megelőzni, gyakorlatilag teljesen száműzni, ami óriási eredmény.

Mi a helyzet a mellékhatásokkal?

A védőoltásoknak tényleg vannak kockázataik. Mint minden gyógyhatású készítménynek. Az oltóanyagok „betegtájékoztatójában” valamennyi lehetséges mellékhatást felsorolják, azt is, amely több százezer oltást követően csak egyszer fordult elő.

A legáltalánosabbak, amiket mindannyian ismerünk: az injekció helyén fellépő fájdalom, a bőrpír, a szövetek helyi duzzanata, a fáradtság, a fejfájás, a láz. Ezek a tünetek néhány nappal az oltás után maguktól megszűnnek.

Az is tény, hogy ritkán kialakulhat súlyosabb mellékhatás is a szervezet aktuális állapota (túlérzékenysége) esetén. Jó tudni, hogy minden ilyen esetet jelenteni kell a hatóságoknak, és ilyenkor a vakcinát újra bevizsgálják. Egy oltóanyagot egyébként is állandóan tesztelnek, fejlesztenek, felülvizsgálják, mennyire biztonságos, és tényleg szükséges-e a lakosság beoltása. Az adatokhoz pedig a magunk is hozzáférhetünk, az Országos Epidemiológiai Központ Évkönyvében, vagy ezen a honlapon. A VACSATC (Vaccine Safety – Attitudes, Training and Communication, azaz Oltásbiztonság – Álláspontok, Képzés és Kommunikáció) projekt célja, hogy a biztonságos immunizáció témakörben minél több információt tegyen közzé a szakma és a lakosság részére, magyar nyelven.

Ha bármilyen kétely felmerül bennünk, érdemes újabb riogató konteók és kétes hitelességű portálok publikációi helyett megbízható forrásból tájékozódni akár saját magunk, akár a gyermekeink védelméről van szó. Különösen fontos ez a mostani helyzetben, amikor nyilvánvaló, az új koronavírust csakis a széles körben alkalmazott védőoltás lesz képes megállítani – ez szakértők mostani álláspontja szerint 2021-ben válik majd lehetővé.

Kurucz Adrienn 

Ha tovább olvasnál, íme, néhány hasznos link védőoltásokról: ITT és ITT

A cikkhez felhasznált források: ITT, ITT, ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images