Oltásirigység, Covid-pánik, magány és acsargás: lelki viszonylataink a járvány második évének kezdetén

–

Bizonyos értelemben mindannyian szenvedünk a Covid maradványtünetei miatt, és még fogunk is sokáig.

Nem csak azok, akik átestek a betegségen, és most, hónapokkal később is kellemetlen egészségi problémáik vannak. Azok is, akik elvesztették a rokonaikat, szeretteiket úgy, hogy még csak be sem mehettek hozzájuk a kórházba elbúcsúzni.

Akik a munkájukat és az egzisztenciájukat veszítették el.

A járvány alatt ijesztő mértékben súlyosbodó családon belüli erőszak áldozatai.

Az orvosok és ápolók, akik a hetvenkét órás műszakokban nézik végig, hogyan halnak meg sorra az emberek a kórházakban, miközben a saját gyerekeiket alig látják.

Akikre rászakad az összes házimunka, mialatt a home office-ban a gyerekeiket próbálják otthon oktatni, a főnökük pedig naponta számonkéri őket.

Idősek, akik a második – számukra lehet, hogy az utolsó – tavaszt nézik végig szoba-konyhás lakásuk ablakából.

Egyedülállók, akiknek az elmúlt évet mintha kitörölték volna az életükből, zéró eséllyel az ismerkedésre, esetleg vészesen csökkenő eséllyel arra, hogy valaha családot alapítsanak.

Élmények, barátok, klikkek, bandák és első szerelmek hiányától szenvedő kamaszok, akiknek a nap végére kiég a szemük a sok online órától.

Emberek, akik becsülettel csinálták végig a karantént családi ünnepek és a szeretteik nélkül, aztán kiderült, hogy rákosak. Vagy nem derült ki idejében, mert a lezárások miatt nem jutottak el az orvoshoz.

Anyák, akiket (teljesen jogtalanul) nem engedtek be a koraszülött babáikhoz.

Barátok és családtagok, akik közé éket vert, hogy eltérően gondolkodnak erről az egész helyzetről.

Vírustagadók, akik annyira szeretnék fenntartani a biztonságba vetett hitüket, és azt a nonszensz elképzelést, hogy a sorsukat minden esetben és tekintetben ők irányítják, hogy ebbe már teljesen beleőrülnek a végén.

Most van pontosan egy éve, hogy először tapasztaltam meg a Covid-pánikot.

Az másodlagos, hogy éppen 13-a, péntek volt, hiszen nem vagyok babonás, ami igazán lényeges, az a forgószélszerű fordulat, ahogyan minden történt. Március 12-én még, felszabadulva egy pár napos betegség nyomasztó bezártsága alól, kint futottunk a lányommal a parkban a tűző napon, megízlelve az annyira várt tavasz első finom kis jeleit. Anyut másnapra vártam, hétvégére kirándulás, hétfőre munkahelyi értekezlet volt betervezve.

A park után megebédeltünk, lefektettem a lányomat, és amíg aludt, készítettem egy screenshotot a telefonomon a Worldometers.info oldalról, amelyen február eleje óta figyeltem a járványügyi adatokat. Akkoriban kezdett motoszkálni bennem egy gondolat, hogy basszus, ebből még egy újabb spanyolnátha-járvány is lehet, ezért időről időre megnéztem a fertőzöttek számát a világban. Márciusban már inkább csak önmagam megnyugtatására, hiszen akkor már azt gondoltam, hogy lám, lám, mégis igaza volt annak a barátomnak, aki szerint felesleges a vírus miatt aggódni, és aki január végén még körbeutazta fél Ázsiát. Úristen, hogy irigyeltem! Amióta szültem, egyszer nyaraltam tengerparton, és nagyon hiányzik. Na, nem baj, majd az idén, gondoltam!

Világszerte 128 393 fertőzött, 4742 halott. Lefotóztam, aztán megnyitottam a Facebookot, és elmerültem a hírfolyam jórészt érdektelen, mégis szórakoztató kínálatában.

Az volt az utolsó napja az általam addig ismert világnak.

Még most, egy évvel később is túl szentimentálisnak és teátrálisnak érzem ezt a mondatot. Itt lebeg az ujjam a kurzor fölött, hogy kihúzzam. Hiszen hol van ez az egész helyzet egy háborútól, éhínségtől, népirtástól?

Közben azt is gondolom, hogy vajon miért olyan nagy divat manapság bagatellizálni a problémáinkat, fájdalmunkat, a minket érő traumatikus eseményeket. Pedig a regenerálódás első lépése az, hogy elfogadjuk: most rossz. Esetleg nagyon rossz.

A krízisekkel és stresszel való megküzdést nagyon megnehezíti, ha úgy érezzük, sem irányítani, sem bejósolni nem tudjuk az eseményeket. Ilyenkor ugyanis testileg és mentálisan is egy folyamatos készenléti állapotban vagyunk, amelyben nincs megnyugvás. Ez hosszú távon kimeríti a tartalékainkat.

Az egy éve tartó koronavírus-járványnak ez az egyik legnagyobb veszélye.

A tavaly tavaszi karantén idején semmilyen kapaszkodónk nem volt. Nemcsak azt nem tudtuk, hány ember fertőzött, hol és hogyan lehet elkapni a vírust, hanem azt sem, meddig leszünk bezárva, elzárva egymástól, végső soron pedig azt sem, hogy van-e egyáltalán értelme annak, amit csinálunk, hiszen alig néhány tíz esetet regisztráltak egy-egy nap. Pedig akkor még sokunkban élt az az elképzelés, hogy a világ pár hónap alatt legyűri a járványt – emlékszem, milyen izgatottan olvastam a híreket, hogy Kínának három hónap kellett erre, és számolgattam, hogy akkor nálunk nyár elejére már minden oké lesz.

Aztán az is lett, majd újra berobbant a pandémia, immár kézzelfogható valósággá téve azt, hogy itt emberek ezrei halnak meg és kerülnek kórházba, és hogy ezt a vírust nem a közeljövőben fogjuk legyőzni. Lehet, hogy pár hét múlva tetőzik a vírus, és kevésbé kell félnünk. Vagy megint kiteszik a „meghosszabbítva” szalagot az óriásplakátokra. 

Nem segít, hogy csomó információnak nem vagyunk birtokában,

ha pedig igen, az talán még rosszabb, mert azok általában egymásnak ellentmondanak. Nem segít, hogy a nyilatkozó virológus „neve elhallgatását kéri”. Hogy egyik orvos ezt mondja, a másik azt. Nem segít, hogy vannak az egészségügyben nyíltan oltásellenes dolgozók. Mindez olyan időkben, amikor már jóval a vírus berobbanása előtt is tragikusan megnőtt a tudományban nem hívők száma. Ehhez hozzátenném, hogy a kiskapuk országában élünk, ahol sem a jogkövető magatartásnak, sem a törvények és jogszabályok betartatásának nincs hagyománya.

Ez rettentően megnehezítheti a még nem védett emberek életét, ugyanis sokszor érezhetik azt, hogy csak önmagukra vigyázhatnak, más nem fog rájuk.

Nekik kell kikerülniük a maszkot nem viselőket az utcán, vagy reménykedniük, hogy a futár, aki orr alá lehúzott maszkban hozza ki a rendelést, nem egyike azon embereknek, aki hetvenfős illegális házibulit tartottak előző héten.

Közben egyre erősebb az oltásirigység is

Irigyeljük azt, aki már megkapta. Vagy azt, akinek jutott a „jóból”, míg a mi anyukánknak meg még nem. Egy átlagos harmincas–negyvenesnek pedig belátható időn belül nem is fog. Félni viszont lehet, sőt kell is nekik, hiszen a hírekben sosem felejtik el hangsúlyozni, hogy az ő korosztályuk képviselői kerülnek egyre nagyobb számban kórházba.

Egymásnak megyünk a kommentfolyamokban, hogy ne kelljen szembenéznünk a saját szorongásainkkal. Az „astrások” a fejét vennék minden olyan újságírónak, aki leírja, hogy egyes országok leálltak az oltóanyag beadásával. A „kínaisok” azokat küldenék el melegebb éghajlatra, akik kételyeket fogalmaznak meg a Sinopharmmal kapcsolatban. A „pfizeresek” lapulnak, mert őket irigylik a legtöbben.

Átadni oltást nem lehet. Ha elutasítjuk, azzal csak magunknak okozunk hátrányt. Arról nem is beszélve, hogy ezzel közvetett módon hozzájárulnánk a vírus terjedéséhez is.

Mindenesetre a büszkén kiírt, eleinte szívecske emotikonokkal jutalmazott „vaccinated” feliratok szép lassan eltűntek a profilképekről.

Nem egy ismerősömtől hallottam, hogy ő speciel attól szorong, hogy megkapta mindkét adagot az egyik „nyugati” vakcinából, miközben több olyan ismerőse van, akik ezért a fél karjukat odaadnák, és talán jobban rá is vannak szorulva az egészségi állapotukat tekintve. De az is szorong és titkolózik, aki bevállalós, és a kínait vagy oroszt adatta be, hiszen amíg nem engedélyezi ezeket az oltóanyagokat az EU, addig sokak szemében merészség vagy egyenesen butaság ezzel oltatni. Közben viszont itthon engedélyezték. Olyan emberek, akik értenek hozzá.

A vírus pedig egyre durvábban terjed. Most akkor mikor vagyok hülye? Ha örömmel adatom be magamnak, vagy ha elutasítom? Talán le sem kell írnom, hogy a kontrollvesztettség és a bejósolhatatlanság ebben az ügyben is milyen markánsan jelen van.

Mégis, saját magamon és az ismerőseim körében is azt látom, hogy jobban viseljük ezt a mostani bezártságot, mint a tavalyit.

Van ugyanis már egy forgatókönyvünk arra, hogyan élünk karanténban.

Sokunknak már arra is, mit tegyünk, ha a dolgok kontrollálhatatlanná és megjósolhatatlanná válnak. És paradox módon már ez önmagában megadhatja a kontroll érzetét. Elfogadtuk, hogy lehet bármi, és annak az ellenkezője is. Azt tudjuk már, hogy a rettegés és a szorongás biztosan nem segít.

Hogy mi segít? Nem tudom, csak azt, hogy nekem mi. A célok. A sikerek megélése. Az, hogy megírtam ezt a cikket. De az is, ha minden ki van mosva. Ha új ágyneműt húztam. Az önirónia. Az önreflexió. A humor. Sírni a zuhany alatt. A napba tartani az arcomat.

Valami olyasmit tenni, ami nemcsak a múlton való rágódást és a jövő miatti szorongást feledteti, de az itt és mostnál is több, mert kitágítja a pillanatot: azt az érzetet kelti, hogy az emberi lét több, magasabb szintű annál, mint ami éppen történik velem.

Ezt az élményt megadhatja egyetlen sor egy versből, egy regényrészlet, egy párbeszéd egy filmből, egy festmény, egy ölelés, vagy az, ha videócsetelek a barátaimmal.

Tavaly március végén egy este tök egyedül álltam az eső elől behúzódva a Millenáris Park egyik szegletében, és a Where are we now-t hallgattam Bowie-tól. Akkor már napok óta szomorú voltam, fogalmam sem volt, mi lesz, hogy „where are we now”? Esténként nagy sétákat tettem a teljesen kihalt városban, és próbáltam valami megfoghatót, valami tényszerűt találni abban, ami éppen történik, de nem sikerült. De amíg ment a szám, kitágult az idő, és nemcsak a saját életem ezernyi pillanata sűrűsödött össze abba a négy percbe, hanem az is eszembe jutott, hogyan lehet úgy élni, ahogy Bowie élt, és hogyan lehet úgy meghalni, ahogyan ő tette. Vajon én képes lennék egy művészeti alkotássá formálni a haldoklásomat?

Az eső elállt, lesétáltam a Lövőház utcán át a Mammutig, nekem ez a környék volt a kamaszkorom egyik kiemelt színhelye, húsz-huszonöt éves emlékek jutottak eszembe, ritmusra léptem, és úgy éreztem magam, mint egy sci-fiben az egyetlen túlélő, mert teljesen szürreális volt, hogy péntek este 8-kor senki más nincs az utcán rajtam kívül, a szám pedig eljutott a kicsúcsosodásig:

„As long as there’s me
As long as there’s you.”

Szóval, amíg ez a kettő megvan, addig számolhatunk azzal, hogy megoldjuk.

Létezni pedig ugyancsak sokféleképpen lehet. Bowie például még mindig itt van velünk, pedig öt éve halott.

Kerekes Anna

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Solskin