„Amikor megkaptál egy ilyen mestert, pontosan tudtad, hogy neked annyi” – Egy volt növendék beszámolója a táncosképzés bántalmazásairól

–

Gyárfás Dorka/WMN: Mikor született meg benned az elhatározás, hogy ebben a témában meg kell szólalnod?

Kriston László: 2017 novemberében ért a megvilágosodás (negatív értelemben), amikor elindult a Marton László-botrány, majd röviddel utána a Budapesti Operettszínház főrendezőjét, Kerényi Miklós Gábort is megvádolták azzal, hogy nem megfelelő módon bánt a rendezései gyerekszereplőivel. De Harvey Weinstein ügyére is az volt anno a hirtelen reakcióm, hogy az egy dolog, hogy felnőtt munkavállalók, gyakran szerződéses körülmények között évekig hallgatnak, és hurcolják magukban ezeknek a bántalmazásoknak a fájdalmát, de akkor miért nem beszélünk arról, ami a kiskorúakkal történik. El is kezdtem róla posztolni a Facebookon, megosztva azon abúzusok garmadáját, amiket én a Táncművészeti Egyetemen – akkor még Magyar Táncművészeti Főiskolán – tapasztaltam. Itt nemcsak rólam van szó, ugyanis én kiléptem, amikor a mi osztályunkban a verések elkezdődtek, hanem mindarról, amit láttam, tudtam. 

Gy. D./WMN: Verések? Ezt hogy érted? 

K. L.: Tudni kell erről az iskoláról, hogy ide tízévesen kerülnek a gyerekek, az általános iskola ötödik osztályától, aztán elvégeznek egy nyolcosztályos gimnáziumot (a Nádasi Ferenc Gimnáziumot), leérettségiznek, majd további egy év szakmai képzés után, tizenkilenc évesen kapnak felsőfokú diplomát. De akit a gimnázium hatodik évének végén eltanácsolnak, az is kap egy középfokú diplomát. Én ezen az éven voltam túl, amikor a hetedik évfolyamban megkaptunk egy mestert, aki mindjárt az elején a tudtunkra adta, hogy ő ver. Emlékszem, valahol a zongora mellett álltam a rúdnál, és onnan néztem, ahogy már ebben a három napban keményen megütött valakit, aki az ablaknál állt. A tanév harmadik napján kiléptem.

Gy. D./WMN: Hogyan tudtál ilyen karakán döntést hozni tizenhét évesen, annyi befektetett évvel és munkával a hátad mögött?

K. L.: Nem akartam mindenáron táncos lenni, akkoriban már a filmezés világa érdekelt, de természetesen el akartam végezni a kilenc évet, és egy felsőfokú diplomával a kezemben távozni. Sőt az iskolát olyannyira komolyan gondoltam, hogy pár hónappal korábban kezdtem hordani kontaktlencsét, mert a szemem annyit romlott, hogy a tánchoz már kellett, ugyanis a forgásnál gyorsan kell kapni a fejedet és egy pontra kell nézni. 

Gy. D./WMN: És hogy hogyan jut el az ember oda, hogy feladja az egészet? 

K. L.:

Ez egy olyan iskola volt, ahol egyes osztályokban dzsungeltörvények uralkodtak, és az embernek a túlélése érdekében pontosan fel kellett tudnia mérni, ki a Vérnősző Barom, vagyis a legnagyobb ragadozó a táplálékláncban. Amikor megkaptál egy ilyen mestert, akkor pontosan tudtad, hogy neked annyi. 

Amikor 2017 novemberétől elkezdtem meginterjúvolni egykori iskola- és osztálytársaimat és mestereket, akkor tudtam meg, hogy ez a mester a kilépésem után pár nappal azt mondta az osztályunknak, hogy lányt eddig nem vert, de ezután lehet, hogy fog. És valóban elkezdődött a lányok szisztematikus alázása. Body shaming, vagy egy ízben például a táncos kibillentése az egyensúlyából, ami – tekintve, hogy sok gyakorlatot lábujjhegyen, gyakran egy lábon kell végezni – egyet jelent egy eséssel is. A lány el is esett és csúszott a földön. Ekkor riadalmában még a sokat tapasztalt zongorista is abbahagyta a játékot. 

De meglátásom szerint az is bántalmazás, ha egy tizenhat éves lányt az emelésórán félreállítasz, és az egész osztály előtt azt ordítod neki, hogy úgy néz ki a combja, mint egy futballistának. Mindezt abban az életkorban, amikor mindenkinek a teste változik és folyamatos önbizalomhiánnyal küszködik. Ez egy rendkívül destruktív magatartás. Azért hadd jegyezzem meg, amikor elé álltam, hogy kilépek, kedves volt hozzám. Ekkor megláttam az emberi oldalát. Ebben a történetben tehát egyetlen mester sem tisztán fekete vagy fehér, a bántalmazók sem, nekik is köszönhetnek valamit egyes diákok, hiszen nem mindenkivel voltak durvák. De rá akarja hagyni a szülői társadalom a pedagógusra, hogy egyedül eldöntse, kivel durva, kivel nem? Sokszor még a szülő sem érti igazán a gyerekét, akkor pont az a mester fogja, aki megkapott egy új osztályt, egy rakás ismeretlen kölyköt? 

Gy. D./WMN: Gondolom, ez nem csak a tánc világában fordul elő. Biztos vagyok benne, hogy az élsportban is, és egy csomó olyan helyen, ahol tinédzserként már teljesítményt kell felmutatni. Sőt, feltételezem, hogy ez a módszer egy nevelési hagyományon alapszik, ami – a balett esetében – az orosz kultúrából jön, ahol a fenyítve neveléstől várják a teljesítményt. 

K. L.: Hogy döngöljük a földbe a diákot… Jó is, hogy az orosz hatást említed. Ma már történészi igénnyel vizsgálom az iskola történetét, és próbálom megérteni a tradíciókat. Nálunk a Vaganova-módszer szerint tanítottak, amiben a hangsúly a technikán van. Ezt pedig az ötvenes években sajátította el az a mestergeneráció, amelyik minket tanított a kilencvenes években, őket pedig szentpétervári (akkor még leningrádi) balettművészek képezték ki erre. 

A cári balettből és a sztálinizmusból eredő pedagógusi viselkedésminták öröklődtek át és maradtak meg 1989 után is. A balett-teremben nem volt rendszerváltás.

Gy. D./WMN: És akkor hetven évvel később azt mondja a világ, hogy mától nem helyes így nevelni, mert ezzel tönkretesszük emberek lelkét… Paradigmaváltás történt – ami eddig a norma volt, az mától akár bűncselekmény. Lehet-e ezt visszamenőleg számonkérni az elkövetőkön?

K. L.: Ez a dilemma bennem is felmerült. Az a kérdés, hol van az a határ – vagy ha úgy tetszik, demarkációs vonal –, aminek az egyik oldalán az úgynevezett „tough love”, vagyis szigorú szeretet húzódik (ahol sokat követelnek a diáktól, nyomást is helyeznek rá, de nem okoznak kárt benne, és közben azért érezhető az is, hogy a mester vagy mesternő szereti őt). A másik oldalon meg ott van a dresszúra, ami öncélúvá válik, és átmegy bántalmazásba. A különbség talán ott fogható meg, hogy az utóbbi esetben a balettmester akár már a saját pszichés komplexusait is kiéli a növendéken. 

Senki ne mondja nekem, hogy normális egy balettórára fegyvert bevinni és azzal fenyegetőzni. Vagy normális egy balettórai teljesítmény miatt feltépni az ajtót, és kirontani a folyosóra ordibálni, kurva anyázni, hogy az egész iskola zengjen tőle.

Vagy normális dolog egy bútordarabot odavágni a diákhoz, ha az nem teljesíti az elvárást – legyen az szék vagy egy állófogas, mint amivel Kerényit a Mózes című opera egykori gyerekstatisztája vádolta, s amit ő tagadott. Senki ne mondja nekem, hogy ezek normális dolgok. De azt is fontos megjegyezni, hogy még ebből a generációból is voltak emberséges módszerrel tanító mesterek, akiknek az osztálya nem teljesített rosszabbul, mint a bántalmazóké. Akkor kinek volt igaza? 

Gy. D./WMN: Térjünk vissza oda, hogy több mint két éve te erről a témáról és a Táncművészetin történt bántalmazásokról rendszeresen posztolsz a Facebook-oldaladon, mégsem lett belőle olyan ügy, mint a színházrendezők visszaéléseiből. Szerinted miért?

K. L.: Az elmúlt két és fél évben nyolc-kilenc alkalommal írtam erről a privát oldalamon – köztük van az akkori rektornak, Szakály Györgynek intézett nyílt levél, és a mostani levelem Dózsa Imrének, aki két ízben vezette az intézményt (1979–1991, 1998–2008), de e két periódus között is befolyásos szakember maradt.

Gy. D./WMN: Érzel ellenállást az irányodban, és az üggyel szemben, amit képviselsz?

K. L.: Az ellenállás részben abból ered, hogy szerintem ezt a szakmát egy maffiaszerű működési mód uralja. De ez valójában minden szakmára valamilyen szempontból igaz, és minden olyan közösségre, ahol pénz és karrierek felett diszponálnak. Emlékezzünk csak arra, hogy egy nagykövetünk kapcsán kiderült, hogy léteznek gyerekpornóoldalak, ahol még szadomazo-jelenetek is vannak.

Vagy hogy az úszószövetség egykori vezetőjének – ahogy Sárközy Tamás, a nemrég elhunyt jogászprofesszor nyilvánosságra hozta – a fiatalkorúak börtönéből (szabadult?) fiúkat vittek szexuális szolgáltatásokra. 

Ezeket csak azért mondom, hogy lássuk: az, hogy gyerekek és fiatalkorúak jogai sérülnek, nem ritka, és nem egy egzotikus jelenség, ami csak tízezer kilométerre tőlünk történik meg.

A mi esetünkben adva van egy államilag finanszírozott tanintézmény, ahol tapasztalataim és információim szerint rendszeresen bűncselekmény történik, ugyanis létezik egy olyan büntetőjogi kategória, hogy kiskorú testi épségének veszélyeztetése.

Azokat a dolgokat még nem is írtam bele a Dózsa Imrének címzett nyílt levelembe, amiket szexuális molesztálásként értelmezek. Több forrásból is úgy értesültem, hogy egy férfi mester például bezárkózott egy fiú diákkal a tusolóba, egy másik esetben pedig tizenöt-tizenhat éves fiút vitt haza a mestere, és vetkőztetett le otthon, szakmai okokra hivatkozva. A fiú panaszt tett az osztályfőnökénél, aki egyébként máig az iskolában tanít. Az incidensről három évfolyamban is tudtak osztály- és iskolatársak. Az egyik osztálytárs én magam vagyok.

Itt jön a mi felelősségünk: ha kiállunk a fiú mellett, a mestert kirúgják, és nem folytathatja a következő osztályban is a „fura” dolgait, amikről nem tudnám kétséget kizáróan megmagyarázni bárkinek, hogy tuti nem pedofil jellegűek. Merthogy nekem annak tűnnek. Ha kirúgják, nem ütheti meg első évfolyamban úgy az egyik srácot, hogy az anyja bejön másnap reklamálni, mert ott maradt a piros folt a srác testén. És még a mester volt megsértve!

Amikor egy #metoo botrány kipattan egy színházban, tudtommal a következő dolog történik a kulisszák mögött: leül két ember egy asztalhoz egy papírral és tollal, és az egyik azt mondja a másiknak: „Na, akkor kezdd el írni azokat a neveket, akik érintve lehetnek nálunk és akik leginkább hajlamosak köpni a sajtónak.” 

Ilyenkor ugyanis nemcsak egyes emberek jó hírneve és karrierje forog kockán, hanem egy intézmény (színház, iskola, filmstúdió stb.) megítélése is, ezért természetesen beindulnak bizonyos védelmi reflexek – ezekre használom a „maffiaszerű működési mód” kifejezést. Ennek egyik lehetséges megnyilvánulása az elhallgatás – ami az én esetemben történt –, a másik pedig a félmagyarázatok, csúsztatások közlése. Adva van egy tanintézmény, aminek elsődleges tevékenysége a tehetséggondozás, de mint minden tevékenységbe, amit emberek végeznek, ebbe is belecsúsznak hibák, vétségek vagy akár szabálysértések, és időnként bűncselekmények is. Akik ezeket elkövették, azok egy-egy ilyen botrány kirobbanása pillanatában pontosan tudják, hogy ki árthat nekik. 

Amikor elkezdtem posztolni a Facebookon a Balettintézetről, akkor az egyik balettmester – akinek meglátásom szerint érdekében állhat, hogy bizonyos dolgok ne derüljenek ki – azonnal odaszólt egy másik mesternek, hogy beszéljen velem. Így működik egy maffiaszerű mechanizmus. Noha én ezeknek az embereknek az életében huszonöt-harminc évig nem vettem részt, ilyenkor pontosan tudják, hogy ki hogyan érintett a történetben.

Gy. D./WMN: Fel is hívott az a balettmester téged?

K. L.: Megkeresett, és aztán leültünk egy beszélgetésre. Őt sem láttam huszonöt éve. Többet nem árulhatok el a beszélgetésről.

Gy. D./WMN: És mit reagált az a két egykori balettintézeti vezető, akinek eddig nyílt levelet címeztél: Szakály György és Dózsa Imre?

K. L.: Szakály György mandátuma 2018 január–februárja körül járt le, előtte két hónappal úgy hiányozhatott neki egy ilyen botrány, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Megértem a reakciója pszichológiáját, de emberileg és szakmailag elítélem, ugyanis volt egy történelmi lehetősége arra, hogy olyan vezetőként lépjen fel, aki felelős a tanintézmény múltjáért is, és feltárja annak visszásságait. Ő azonban a pilátusi módszert választotta: összehívott egy értekezletet, és megkérdezte a kollégáit, hogy foglalkozzanak-e az üggyel, vagy sem. Zömében nem akartak, így Szakály moshatta kezeit.

Ez a magatartás semmiképp sem segíti a feldolgozást és a transzparenciát. 

Gy. D./WMN: Honnan tudsz minderről?

K. L.: Hadd válaszoljak erre messzebbről. Amikor a Kerényi-botrányban felmerült annak a gyanúja, hogy régebbi produkciókban gyerekszereplőket szexuálisan is zaklatott, nem csak fizikailag bántalmazott – egyébként minden kiskorúakkal kapcsolatos vádat tagadott –, akkor láttam a sajtóban, hogy az újságírók nem tudják, hogy hogyan lehet úgy egy névtelen forrásra hivatkozni, hogy azt szakmai körökben ne ismerjék fel. Ahogy egyből tudták rólam a Balettintézetben, hogy ki vagyok és kik tanítottak engem, úgy mindenkit ismernek ebben a szakmában. 

A szakmabeliek nagyon kevés infóból be tudnak azonosítani mindenkit – az újságíró pedig gyakran észre sem veszi, hány jelet szór el a cikkében. Én nem szeretném a forrásaim anonimitását kockára tenni, ezért nem válaszolhatok arra, melyik információm kitől származik. Annyit árulhatok el, hogy az elmúlt két évben számos interjút készítettem a szakmában. 

Gy. D./WMN: Akkor vannak, akik melléd állnak ebben az ügyben?

K. L.: Azért állnak szóba velem, mert kvázi körön belül vagyok. Én ugyanabban a közegben és intézményben szocializálódtam, mint a beszélgetőpartnereim, így sorstársak vagyunk. Nekem mindenki a testvérem, aki szenvedett ebben az iskolában. 

Gy. D./WMN: „Once a dancer, always a dancer…”

K. L.: Ez Shirley MacLaine-től származik, aki a Broadwayn volt táncos, csak ott úgy mondják: „Once a gypsy, always a gypsy”, mert a táncosokra ezt a kifejezést használták. Aki a Balettintézetbe betette a lábát, azt élete végéig meghatározza ez az élmény, mert ezek a legérzékenyebb, személyiségformáló éveink. Azért tudnak nekem megnyílni a riportalanyaim, mert ugyanazok tanítottak minket (akkor is, ha más évtizedben jártunk oda), és tökéletesen értem, amiről mesélnek. 

Minket tízéves korunktól úgy neveltek, hogy mi vagyunk a balettnövendékek, és mindenki más a falon kívül civil. Ez ugyanis egy katonaság. Egyedül azokhoz tudom hasonlítani, akik élsportolónak készülnek hat-nyolc évesen. Csak ők értik ezt, senki más nem áll „katonának” ilyen korán.

Gy. D./WMN: Térjünk még vissza oda, hogy Szakály György végül nem foglalkozott az üggyel…

K. L.: Írt nekem egy egyoldalas levelet, aminek a tartalmát természetesen nem oszthatom meg, mert megtiltotta (ennyit a transzparenciáról), így csak a saját élményemről beszélhetek: nagyon elszomorított, mert azon a csekély egy oldalon is több valótlan állítás szerepelt – hogy szándékos hazugság vagy tévedés, azt nem tudom megítélni, de akkor is minősíti őt.

Gy. D./WMN: Erre te?

K. L.: Akkor döntöttem úgy, hogy könyvet írok erről Balettgate címmel. És elővettem a diktafonomat. Ha Szakály György másmilyen levelet ír, én nem szólítom meg most nyílt levélben Dózsa Imrét. 

Gy. D./WMN: És ő válaszolt már?

K. L.: Egyelőre nem. Ezek az emberek – akik egész életükben közpénzből éltek – nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a közvetlen felettesükön kívül (aki többnyire egy minisztériumi ember) bárki elszámoltassa őket.

Egyes balettmesterek magatartásának pedig az is része volt, hogy nem vették emberszámba a növendéket. Nem nagy az esélye annak, hogy most tanulják meg az ellenkezőjét: hogy egy volt növendék számonkérheti őket, és hogy a diák is ember. 

Gy. D./WMN: De ha mégis, akkor Dózsa Imre például nyugodtan válaszolhatná, hogy a saját gyerekei is ebbe az intézménybe jártak, és ha tudott volna bűncselekményekről, akkor nyilván nem engedi oda a gyerekeit…

K. L.: A válaszom erre az, hogy ki gondolja, hogy pont az ő gyerekeit bántalmaznák? Gondolod, hogy Keveházi Krisztinát bántalmazták, vagy más táncosok gyerekeit, akik szintén odajártak? 

Gy. D./WMN: De azt is mondhatná például, hogy ez a balett kultúrája mindenütt a világon, nem csak Oroszországban. Nézd meg az HBO-n a Kegyetlen tánc (Flesh and Bone) című amerikai sorozatot, abban is van minden: ordítás, bútorcsapkodás, fizikai bántalmazás, a táncosnők szexuális áruba bocsátása…

K. L.: Igen is, meg nem is. Azokkal a tanárokkal tudok érvelni, akik ugyanolyan eredményeket érnek el, humánus módszerekkel: Szőnyi Nórával, Lőrinc Katalinnal, Fodor Gyulával, Koren Tamással, Zórándi Máriával, akik bár ugyanabba a generációba tartoznak, mint a vadállatok, de emberségesen viselkedtek, humánummal közelítették meg a gyerekeket.

Gy. D./WMN: Szerinted ők hogyan tudtak megmaradni ebben a rendszerben?

K. L.: Volt konfliktus a tanári karban is. Ha valaki látta a Három tánc című, 2018-ban bemutatott magyar dokumentumfilmet, ott van egy vizsgabizottsági ülés, ahol az egyik tanárnő majdnem elsírja magát attól, ahogy értékelik a munkáját és a diákjait. Később úgy értesültem, hogy nem akárkit, még Pongor Ildikót is kikészítették a Táncművészeti Egyetemen, amikor már visszavonult balerinaként tanított – egy ilyen vizsgabizottsági ülés után húsz percig sírt a mosdóban. 

A Balettintézetben ugyanis minden év végén van egy vizsga, és a különböző mesterek ebben versenyeznek egymással – mi, növendékek pedig zsetonok voltunk a kaszinóban. Azt a feszültséget, amit a tanárok közti verseny szül, átoktrojálják ránk. Ez nem menti fel őket, de valamiféle magyarázatot ad. 

A baj az, hogy ha egy gyerek tízéves korától azt hallja, hogy „Ide nem kötelező járni, ha valami nem tetszik, ki lehet lépni”, akkor megtanulja, hogy az ő szava nem számít, neki nem lehet problémája. 

Mindezt abban a korban, amikor még háromezren jelentkeztek a Balettintézet első évfolyamába… Ha fel mertél szólalni a tanár ellenében, akkor azt sugallták, hogy te nem becsülöd meg eléggé az ajándékot, amit kaptál: hogy felvettek ide. És itt nem arról van szó, hogy az a gyerek már az operaház színpadán látja magát a lelki szemével és már kiskamaszként karrierista – nem. Csak próbálja túlélni a napot. A mai eszemmel már én sem értem, hogyhogy nem jutott eszünkbe bárkinél is panaszt tenni, amikor egy mesterünk egy tanéven keresztül üvöltött velünk, és tombolt. De a fiúkat egyébként is úgy nevelik, hogy csak ki ne mutasd, ha valami fáj, ha valami bajod van – mutass inkább pókerarcot. Úgyhogy én otthon sem mondtam el soha. Most tudtam meg, hogy az egyik fiú osztálytársam otthon elmondta, hogy szeretné abbahagyni, csak a szülei azt válaszolták, hogy „jól gondold meg”. Egy másiknak azt mondták, „nem, maradj”.

Mindig akadnak szülők, akik a saját ki nem élt szereplési vágyukat a gyerekeikre nyomják át. Amikor a legismertebb balettsztár egy osztály élére került a kilencvenes évek közepén, állítólag az első szülői értekezleten bejelentette: „Én a régi orosz módszer szerint tanítok, én ütök. Van-e valakinek kifogása?” Írd és mondd, egyetlen anyuka emelte fel a kezét. És becsületére legyen mondva, hogy a mester a következő években az ő gyerekére nem emelt kezet. A többiekére viszont olykor igen, néptáncos bottal is „instruálta” őket. Náluk is repült szék, habár utána bocsánatot kért a növendéktől, és ki is fizette a repülőjegyét a próbatáncra, ahol megkapta az állást, és egy nagy amerikai együttes sztárja lett.

Gy. D./WMN: Miben hiszel még azután, hogy egyelőre senkit nem sikerült szembenézésre késztetni?

K. L.: Ehhez sajtónyilvánosság kell. És a közvélemény nyomása. Illetve lehet, hogy „kell” hozzá egy szexuális abúzus is, amivel valaki kiáll. Az úgy látszik, nem veri ki eléggé biztosítékot, ha egy iskolában a gyerekeket évtizedeken át alázzák, ütik-verik. 

Én úgy gondolom, hogy az a huszonhatféle bántalmazási mód, amire magyarázatot várok Dózsa Imrétől a nyílt levelemben, nem maradhat reakció nélkül, mert ezzel tartozik az intézet egykori diákjainak, a szüleiknek, a minisztériumnak mint felügyelő szervnek és a magyar társadalomnak, amelynek adófizetői pénzét fordította az iskola abuzálásra. Ha ő mint egykori intézményvezető ezekre nem reagál semmit, akkor szerintem azt az üzenetet közvetíti, hogy bizonyos normák felett áll – ahogy egyébként sok tanár hitte. Mert a saját tapasztalataim és a többi növendéktől összegyűjtött információim szerint tényleg sok olyan dolgot tettek, amik, ha kiderülnek, rendőrségi üggyé fajulhattak volna. Számot kell adni arról, hogy történt-e valaha etikai vizsgálat bármilyen ügyben, és kapott-e valaha valaki fegyelmit, vagy indult-e rendőrségi vizsgálat. Dózsa Imrének egy közintézmény egykori vezetőjeként kötelessége választ és magyarázatot adni.

Gyárfás Dorka

Munkatársunk megkereste Dózsa Imrét, a Magyar Táncművészeti Egyetem (korábbi nevén Állami Balettintézet) egykori vezetőjét, Szakály György korábbi rektort, valamint az egyetem jelenlegi vezetését, és felajánlotta a reagálás lehetőségét. Válaszában Szakály György azt írta, Kriston László állításaira nem kíván nyilvánosan reagálni, és ahhoz sem járult hozzá, hogy közöljük szerzőnknek küldött levelének tartalmát. Dózsa Imre nem reagált megkeresésünkre.

UPDATE: A Kriston Lászlóval készült beszélgetés után néhány nappal jelentkezett szerkesztőségünknél a Magyar Táncművészeti Egyetem jelenlegi vezetése. Dr. Bolvári-Takács Gábor rektor és Volf Katalin Kossuth-díjas balerina, ma az intézmény művészeti vezetője vállalta, hogy válaszol Gyárfás Dorka kérdéseire. Ezt az interjút ITT OLVASHATJÁTOK.

Kiemelt képünk illusztráció