–

Hárman vannak, mint a népmesében: a legkisebb épphogy belépett az iskola kapuján, a középsőnek épphogy pelyhedzik az álla, a legnagyobb már fogná a tarisznyáját a hamuban sült pogácsával, hogy nyakába vegye a világot. Egy keserves út három állomását jelképezik a filmben, ami embertelen fizikai terheléssel és lelki megpróbáltatással van kikövezve – balett-táncosnak készülnek ugyanis. A Három tánc csak arra nem ad választ, mi értelme vállalni ennyi nehézséget.  

Akkor jó, ha fáj

Elfogult vagyok, nekem nem kell magyarázni, hogy az összes megaláztatás, megszégyenítés, kudarc és fájdalom ellenére mit ad a balett annak, aki műveli. Bár csak amatőr szinten, de gyerekkorom óta balettozom. Értem, miért akarnak kisgyerekek bekerülni a Balettintézetbe (vagy mai hivatalos nevén a Magyar Táncművészeti Egyetemre), vagy akár Szentpéterváron a Vaganovába, és Londonban a Royal Ballet-ba (amelyekről hasonló filmeket látni a YouTube-on), és miért reszketnek minden vizsgán, hogy bent maradhatnak-e. De el tudom képzelni hogy aki először látja mindezt közelről a Három tánc című dokumentumfilmben, azt ez az egész sokkolja, és nem érti. 

2018-at írunk, de ezekben az intézményekben – melyek világa egyébként olyan zárt, hogy kívülálló szinte sosem léphet be a kapuján – még múlt századi törvények uralkodnak.

Egy műfaj hagyományait őrzik, vagy ha úgy tetszik, egy kultúrát. Szándékosan konzerválják, mert egykor így vált be: a művészethez fegyelem, engedelmesség és teljes alázat kell, ami ugyan ellentmond a többi művészeti ágban megszokott értékeknek (mint kreativitás, szabad szellem, szárnyaló fantázia, emberismeret és élettapasztalat), és inkább hasonlít a versenysport értékrendjére, de a balett valahol a kettő között van. És Halász Glória filmje szerint inkább az élsporthoz húz. 

A filmből az derül ki, hogy a Táncművészetin első a fizikai teljesítmény. Az idejáró gyerekek tíztől tizennyolc éves korukig a testükből sajtolják ki az utolsó energiamorzsákat nap mint nap, évről évre, és hogy ebből aztán hogyan, mikor lesz művészet, arról egy szót sem hallanak – gondolom, maguknak kell rájönni. Viszont tízévesen beállítják egyenként a lábujjaikat a tökéletes pozícióba, és a fejük búbjáig minden egyes porcikájukat, mert mindnek pontos helye és funkciója van. Nyolc év, míg ezek ténylegesen a helyükre kerülnek, és a testbe ivódnak. De még akkor sem tökéletesen.

A tökéletest valójában csak hajszolni kell, de elérni lehetetlen, legfeljebb pillanatokra. Egy élet frusztrációját szívják magukba. 

Kudarcból kell építkezni

Az egyik legmegrázóbb jelenet, amikor a tízéves, első évfolyamba járó gyerek sírógörcsöt kap a négyes osztályzattól. Hamar megtanulta, hogy csak a legjobbnak lehet lenni, aki csak „jó”, annak az osztályrésze szégyen. De ez a tanárra is érvényes, legalább annyira az ő kudarca is – ő is elsírja magát. Ugyanúgy reszketnek a vizsgabizottság ítéletétől, mint a tanítványaik.

A megszégyenítés olyan általános, hogy soha nem kérdőjeleződik meg, és mindenkinek kijut belőle. Bántalmazói kultúrába szocializálódtak, és nincs más módszer, amit ismernének.

Az egészben az a bizarr, hogy mi másért engedhette a Táncművészeti, hogy valaki belessen a kulisszái mögé, ha nem azért, mert reklámot remélt tőle? Ha nem is álságos, hazug reklámot – hiszen tudták: egy dokumentumfilm a valóságot próbálja visszatükrözni, és nem is próbáltak meg „viselkedni” a kamera kedvéért –, de mégiscsak valamilyen hírverést, ami azt sugallja majd: értékes munka folyik náluk. Úgy lett volna erre szükségük, mint egy falat kenyérre, hiszen az utóbbi évtizedekben a balett súlyos presztízsveszteséget szenvedett el Magyarországon.

Nincsenek ismert balettsztárjaink. A Nemzeti Balettben egyre kisebb a magyar táncosok aránya, de külföldön sincsenek nagy sikereink. Drasztikusan csökkent a balettpályára vágyók száma is, különösen a fiúk körében, lassan lasszóval kell fogni a jelentkezőket. 

Fecseg a felszín, hallgat a mély

Megköttetett tehát a deal az iskola és a filmrendező között – utóbbi kiváltságos lehetőséget kapott. Csak arra nem számított senki, hogy mire mozikba kerül az alkotás, már más jelentésrétegek rakódnak rá. Hogy pontosan akkor ünnepelheti a mozibemutatóját, amikor áll a bál az Operaház Billy Elliot című produkciója körül (ami két évvel ezelőtt hasonló megfontolásból készült: hogy reklámot csináljon a balettnak), és ismét az a kérdés, buzik-e a balett táncosok (úgy en bloc), vagy sem, és a balettot népszerűsíteni egyenlő-e a melegpropagandával. 

Akaratlanul is úgy nézzük már a filmet, hogy hangsúlyosabban látjuk benne a maszkulinitást hangsúlyozó jeleneteket, és az emögött meghúzódó hátsó szándékot.

A legkisebb szereplő háborús rajongásában, a középső fiú fociőrületében, és a végzős hallgató macsó attitűdjében. Mi másért születtek ezek a jelenetek, ha nem azért, hogy azt sugallják: ne félj a gyerekedet balettosnak adni. Nem lesz attól meleg, csak erős és kemény. A film végét pedig egyértelműen pozitív üzenetté akarták formálni: nemzetközi sikerekre, világkarrierre adsz neki esélyt (még akkor is, ha ehhez a rendezőnek egy kicsit csúsztatnia kellett).  

Pedig, ha ez nincs, akkor azt gondolhatnánk: Halász Glória ügyesen egyensúlyozott a saját céljai, és a Táncművészeti elvárásai között, és végül nem propagandát csinált nekik, de nem is verte át őket. Megmutatta, amit látott (a kamera néha rá is játszik az ártatlan szemlélődő szerepére): az autoriter pedagógiához szokott tanárokat, az állandó gúny és megaláztatás céltáblájává lett növendékeket, a spártai életformát, a folyamatos stresszt, a nyomasztó megfeleléskényszert, egy régi világ konzerválódott (vagy inkább mumifikálódott) változatát, ami valójában már nem is ér el eredményeket, és étoszát csak hangzatos idézetekkel képes fenntartani.

Csakhogy nem tette fel az igazán fontos kérdéseket – vagy ha igen, tétován és futólag –, hogy mégis miért érdemes csinálni?

Mit jelent ma a balett? Mit jelent a gyerekeknek, mit fejeznek ki vele, mit éreznek közben? És a tanárokat sem faggatta arról, miért van szükség ezekre a kegyetlen módszerekre, és miért hisznek még benne a XXI. században is. Miért érvényes itt nem partnernek kezelni egymást, hanem alá-fölérendelt katonáknak, személyiség, vélemény, emberi méltóság nélkül? Nem járt utána a válaszoknak, csak hidegen rögzítette a tényeket: hogy ez egy igazán embertelen közeg és végtelen a küzdelem.   

Persze így is érdekes látni, épp a kukkolás jellege miatt, de csak az marad meg belőle, hogy „szegény magyar balettos fiúkkal jól kiszúrt az élet”. Egész életükben vegzálják őket, pofonokkal motiválják és kudarcokkal csiszolják az egójukat, és végül, ha mindezek ellenére mégis állva maradnak és férfivá érnek, mentegetőzhetnek egy életen át a feltételezett szexuális orientációjuk miatt. 

Gyárfás Dorka

Képek: Cirko Film