–

Ilyen egy kórházban takarítani most

Az elmúlt egy hétben hozzá kellett szoknom egy furcsa érzéshez az orrnyergemen.

Ez olyan, mintha valaki folyamatosan nyomná lefelé az orrom. A maszk okozza. Na nem az a fajta, ami engem hivatott védeni a vírus ellen, hanem az, amelyik mindenki mást véd, hogy én ne adjak át senkinek semmit. Ebben dolgozom takarítóként egy kórházban. Muszáj óránként öt perc szünetet tartanom, mert a végére már fullasztó, és alig kapok levegőt.

De nyomni kell, nincs lazsálás, hiszen folyamatosan fertőtlenítünk ezerrel. Mi így tudunk részt venni az egész kálváriában.

Vörös zónázok is. Ez azt jelenti, hogy zárófertőtlenítünk a pozitív tesztes betegek után, vagy éppen fertőtlenítjük azt az osztályt (teljes osztályokat), ahol felbukkant a vírus.

Ezeket védőfelszerelésben nyomjuk, de nem ám megfelelő méretűekben, hanem ami éppen akad. A szemüveg bepárásodik, leizzadunk a sikálástól, és a vegyszernek, amivel dolgozunk, van egyfajta szúrós szaga. Mindezt zárt ajtók és ablakok mögött, hiszen csak így tud megfelelően hatni a szer. Jelzem, téli időszak van, fűtéssel. Tehát izzadunk is. Mire végzünk, ledobtunk két kilót, és egy húzásra simán megiszunk fél liter vizet, ha nem többet.

Senki nem tudja, mi lesz

A kórház alapvetően csendes, de feszült. Érezzük mindannyian, akik ott dolgozunk, hogy valami készülődik. A megszokott osztályok más formát öltenek, már semmi sem a régi. Egy szobába egy gyanús esetet helyeznek el. A tesztek még mindig lassan készülnek, és több kör kell, hogy tuti legyen a negatív. Így sokkal nehezebb az osztályos dolgozók munkája, hiszen lehet, hogy vírusra gyanakszanak, miközben bakteriális és antibiotikumos terápiára lenne szükség.

Az arcokra kezd kiülni a fáradtság és az aggodalom. Senki sem tudja igazán, hogy mi lesz a következő hetekben. Látjuk a külföldi statisztikákat, olvassuk a híreket, és igyekszünk minél hatékonyabban felkészülni mindannyian. De mindig ott lebeg a kérdés: vajon elég lesz-e?

Vajon mindent meg tudunk tenni? Vajon sikerül átvészelnünk teljes összeomlás nélkül? Mindezt úgy, hogy jól tudjuk: sem a védőfelszerelésünk, sem a túlórák miatt széthajtott orvosok és ápolószemélyzet legyengült immunrendszere, sem pedig az egyéb felszerelésbeli hiányosságok nem segítenek. De csináljuk, mert most erre van szükség.

És igen, bár biztosan meglepő, de minden napban keressük a szépet. Még mindig képesek vagyunk mosolyogni, megviccelni egymást és jókedvre deríteni azt, akit épp cserben hagy a remény. Mi így kapaszkodunk egymásba, és nemcsak a takarítók, hanem általában véve mindenki, aki ott dolgozik, a szemétszállítóktól az igazgatóig.

Anyaként is helyt kell állni, nem csak fizikailag

Én pedig délután hazajövök, mert még lehet, és megölelgetem a gyermekeimet. A kisebbek még azt hiszik, szünidő van, a nagyobbak már felfogják, mi a helyzet. És kérdeznek. Hogy mi lesz, mi várható, meddig fog tartani.

Azt hittem anyaként, hogy mindig lesz válaszom, de most nincs. Mert minden képlékeny és bizonytalan.

Ilyenkor fenemód felerősödik bennem az élet illékonysága, és ezzel nem tudok mit kezdeni, ezt nem tudom elnyomni magamban. Mert a napi szintű kismértékű szorongás oké, hogy mi történhet velünk, de ez most más.

Félek, féltem a családom, féltem az életem, és féltem az álmaim. Annyira távolinak tűnik, de mégis annyira közel van. Tudjátok, azon agyalok, hogy most még a karantén a legnagyobb bajunk, de mi lesz pár hét múlva? Nem tudhatjuk.

Csak egy dologban vagyok biztos, az pedig az, hogy azokkal az emberekkel, akikkel mindennap együtt nyomjuk, nem fogjuk feladni addig, amíg az utolsó beteg is gyógyultan elhagyhatja a kórházunkat.

Egy anya a „frontvonalról”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash/Ani Kolleshi