–

Több mint harminc éve vagyok a szakmában. Színjátszózással kezdtem, abból lettem egy kőszínház stúdiójának a tagja, majd jött a Színház és Filmművészeti Egyetem, és aztán szerződés egy budapesti színházba.

Nem kellett sokat várni az első „élményre”. Már a színjátszóban is tapasztaltam megalázást, amikor a színpadon álltam. Szörnyű volt.

A színész a színpadon meztelen. Lehúzza a cipzárat, és megmutatja, mi van legbelül. Ha valaki ilyenkor odarúg egyet, az borzalmasan tud fájni. Érzékeny emberek vagyunk. 

Egyszer egy pszichológus azt mondta nekem, hogy dolgozhatunk a szorongásomon, de ha elveszi az érzékenységemet, azzal ártani fog a művészetemnek. Bár elvette volna.

Amikor én tízévesen valami hatalmasat akartam játszani a színjátszón, és a tanárnőm összesúgott az aktuális pasijával, majd kinevettek, az olyan volt, mint az a rémálom, amikor nincs rajtad ruha, mindenki néz és röhög, és a földbe gyökerezik a lábad. 

De nem sírtam. Csöndben tűrtem. „Mert egy jó színésznő nem rinyál. Egy jó színésznő tudja a helyén kezelni a dolgokat. Minden, ami fáj, azt beépíti. Csak mélyebb és tartalmasabb lesz tőle. Szinte kell is neki a fájdalom, különben miből építkezne?” Belül összetörtem, de kívül nem látszódott semmi. 

Évekkel később a színi stúdióban, egy ötvenes férfi rendezett nekünk egy előadást. Nagyon meg akart dugni. Tizenkilenc voltam ekkor. Próbáltam udvariasan visszautasító lenni, de mindig bosszút állt, és a többiek előtt alázott meg a próbákon.

Így megtanultam, hogy ha még valaha akarok szerepet kapni, akkor inkább belemegyek a játékba.

Legyezgetem a hiúságát, mosolygok és tűröm, hogy miközben a színpadon próbálok átéléssel játszani, hangos megjegyzéseket tesz a szeméremdombomra. „Hogy milyen furcsa, hogy még a nadrágon keresztül is látszik, milyen domború.” Hányok, de nem szólok, mert aki rinyál, az alkalmatlan. Az menjen péknek. A színház az ilyen. Ez teljesen normális. 

Ugyanerre treníroznak a színművészetin is. Már a felvételin is tudja mindenki, hogy a megalázás benne van a pakliban. Vagy a meglepő kérések. 

Amíg odajártam, ezerszer meghallgattam a híres anekdotákat, hogy „amikor az XY tanár úr száznegyvenedjére is visszaküldött, hogy újból bejöjjek az ajtón, és már sírtam, na, az volt ám a tanítás”. 

Na, igen… ha ostorral ütnek, attól aztán szárnyra kapunk. Kivéve, aki nem, de az „alkalmatlan”. Ha nem bírod a kritikát, akkor itt nincs helyed. Persze közben legyél érzékeny, hiszen az is alapkövetelmény. 

A legnagyobb példaképeink tanítottak minket. Be akartunk vágódni, meg akartunk felelni. Érzékenykedni és megsértődni, vagy egy mestert kioktatni arról, hogyan is kéne viselkedni, az körülbelül annyira volt életszerű, mintha egy náci tiszttel kezdenék csevegni arról, hogy igazán nem szép tőle, hogy a Dunába akar lőni. 

Ha meg akartak dugni, az bók volt, még akkor is, ha undorító. „Legalább észrevett! Ha megalázott a színpadon, az kegy, hiszen ez a törődés jele! Így akarja belőlem kihozni a legtöbbet! A mester lát bennem valamit!” 

Nem tudtuk, hogyan lehetne szólni. Hogy kellene. Hogy ezt lehetne másképp is. 

A magyar színészképzésben még mindig a Sztanyiszlavszkij-módszer az etalon. Nincsenek az amerikai képzésben fellelhető technikák. Itt mindent meg kell élni. Ahogy József Attila írta: 

„Aki dudás akar lenni,

pokolra kell annak menni,

ott kell annak megtanulni,

hogyan kell a dudát fújni.” 

Hát, így készül a magyar színészember. És aki ebben az „iskolában” tanul, az nem fogja tudni, hogy ezt lehetne másképp is. Hogy lehetett volna szólni…

Kiemelt képünk illusztráció! Forrás: Getty Images