A gyerekek nagyon hamar érzékelik a különböző bőrszíneket és külső jegyeket

A gyerekek egyáltalán nem „színvakok”, hiába terjednek rendszeresen cuki videók a neten arról, hogy két egészen eltérő bőrszínű kisgyereket kérdeznek a közöttük lévő különbségekről, és a felnőttek számára „nyilvánvalót” el sem mondják. Mert nyilván mások a prioritásaik, sokkal fontosabb óvodás- és kisiskolás korban, hogy ki milyen rajzfilmért rajong, mint hogy hogyan néz ki. Közben már akár óvodáskor előtt felmerülhetnek azok a külsőségekre vonatkozó kérdések, amik megmutatják, hogy a gyerekek nagyon hamar észlelik a különbségeket. Ezt támasztja alá Erin N. Winkler, a Wisconsin-Milwaukee Egyetem docensének kutatása is, amely szerint

a kisgyerekek nagyon sok mindent látnak a faji különbözőségekből, már három és hat hónapos koruk között érzékelik a fő faji jellegzetességeket. Ez mind hagyján, de már kétéves koruk körül képesek arra, hogy bizonyos viselkedésformákat társítsanak bizonyos faji megjelenéshez, ami elég rémisztő.

Az előítéletesség kialakulásához persze az is kell, hogy ezekről nem beszélünk velük, nincs nyílt kommunikáció, ezért nem is tudjuk az elfogadás irányába mozdítani a faji különbségek felismerését.

Éppen ezért szülőként a „nincs rossz kérdés” elv szerint kell kezelni az ilyen helyzetet, akkor is, ha amúgy ciki elmagyarázni, hogy „miért olyan sötét a néni bőre?”. Én megkaptam ezt a kérdést szülőként, és konkrétan fülig pirultam a válasz közben. De azért elmondtam pár gondolatot arról, hogy mindenkinek a külsejét befolyásolja az, hogy az ősei honnan származnak – kicsiben ez olyan, mint ahogy nekik bizonyos külső jegyeik hasonlítanak az enyéimre vagy éppen az apukájukéira. Odáig még nem jutottunk el, hogy külön ki kellene tárgyalni egy-egy népcsoport külső és belső jellemzőit, ami például a romakérdésnél lesz nehéz – de készülök rá. Emellett könnyű helyzetben vagyok, mert több félig-meddig külföldi ovistársuk van, vannak, akiknek egészen mások a külső tulajdonságaik is – éppen miattuk ez rendszeresen téma az oviban, sokat foglalkoznak a különböző kultúrákkal, könyvek szintjén is.

A különbözőség felismerése oké, az előítéletesség nem oké

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Csak éppen a kicsit elvont kulturáliseredet-megismerés és az előítéletek rögvalósága között szerintem van egy kis szakadék – könnyebb elméletben elfogadónak lenni, mint nap mint nap.

Erin N. Winkler azt tapasztalta, hogy a kategorizálás nem elvetendő dolog, sőt teljesen normális módja a világ megértésére tett erőfeszítéseknek az, hogy csoportosítjuk az információkat mintázatok alapján – hiszen innen tudjuk, hogy akinek ilyen vagy olyan a bőrszíne, szemformája, az feltételezhetően milyen származású.

Ám a kategorizálás és a sztereotipizálás közötti vékony határt nem szabad átlépni, nyilván felnőttként sem, de közben felnőttként meg szerintem a túlzott tapintat miatt ezt sokan inkább csak magukban, vagy nagyon szűk környezetben, egyfajta szalonrasszistaként teszik meg. De ahhoz, hogy a gyerekünknek ezt megtanítsuk, nekünk is jól kell tudunk, hogy vannak olyan tulajdonságok, amiket meghatároz az eredet, a származás.

De az nem jár automatikusan azzal, hogy az adott népcsoport tagját felruházhatjuk más, szerintünk arra a származásra jellemző tulajdonságokkal.

Winkler szerint ráadásul ha a sztereotipizálásunk megerősítést nyer, akkor elkezdünk általánosítani, és olyan állításokat megfogalmazni ennek alapján, amiknek valójában semmi valóságalapjuk nincs, és ha véletlenül találkozunk egy olyan élménnyel, tapasztalattal, ami nem felel meg az általánosításunknak, akkor elkezdjük „kivételként kezelni”.

Próbálok egy egyszerű példát hozni, ami annyira bizarr, hogy minden valóságalapot nélkülöz, így talán egyértelmű lesz, hogy ez egy példa a rosszra.

Csak hogy egy Magyarországon is reális helyzetet mondjak, tegyük fel, hogy megismerünk egy romát, akiről megtudjuk, hogy imádja a chipset lekvárral. Megjegyezzük. Vendégségbe jön hozzánk egy másik roma származású ember, akinek direkt kikészítünk egy kis chipset és lekvárt. (Ami amúgy isteni, próbáljátok ki bátran.) Ízlik neki. Most már úgy gondoljuk, hogy a romák szeretik a chipset lekvárral. Ismét találkozunk egy roma emberrel, megkérdezzük tőle. Udvarias, ezért azt mondja, hogy még nem próbálta, de biztos finom. Az előítéletünk gyökeret vert. Eljön hozzánk egy részben roma származású kisgyerek, megkínáljuk chipsszel és lekvárral, pfujolva eltolja. Magyarázzuk magunknak: lehet, hogy azért, mert csak részben roma. Vagy azért, mert még gyerek. És persze, ezzel a példával vicces. De ha a chips–lekvár-kombót egy negatív szokással, személyiségjeggyel helyettesítem be, akkor már kurvára nem poén.

Ezek Winkler kutatási tapasztalatai, kiegészítve az én szubjektív gondolataimmal, az ő pontos szavait itt tudjátok elolvasni angolul.

Ezt mondja a pszichológus

Szél Dávid, az Apapara pszichológus-blogger apukája ezt tanácsolja a szülőknek: „A gyerekek a sztereotípiák ismerete nélkül jönnek a világra, a különbségeket, ahogy fiú és lány között is, úgy a bőrszínnel kapcsolatban is elég hamar felismerik, csak nem társul hozzá értékítélet. Ez viszont – szintén elég hamar – a szülők hatására, sokszor sajnos tudatosan, de legtöbbször tudattalanul meg szokott változni. Amíg nem merülnek fel kérdések, nem kell erről kommunikálni és akkor a gyerek számára sem lesz különösebb jelentősége. Persze titkolni, tabusítani sem éri meg. Szimpátiáról, kedvességről, jól focizásról lehet beszélni, ezek a képességek és készségek viszont teljesen függetlenek a bőrszínről. Természetesen, ha a gyerek kérdéseket tesz fel, akkor azokra lehet válaszolni, sőt, csak nagyon fontos tudni, hogy nemcsak a kimondott mondatainkkal, hanem az intonációnkkal, hangerőnkkel, kitartott szünetekkel is értékeket adunk át.

A »miért olyan barna bőrű a bácsi?« és ennek a változatai teljesen adekvát és egyáltalán nem inkorrekt kérdések politikailag, és meg is van rájuk az adekvát válasz: Mindenkinek más színű bőre van, meg hajszíne, nem vagyunk egyformák.

Szülőként mi vagyunk az elsődleges szocializációs ágensek, épp ezért fontos ezekről, a sokszínűségről, az empátiáról, a toleranciáról és a nyitottságról minél hamarabb elkezdeni beszélni, tök jó, ha ezeket az értékeket tudjuk hitelesen képviselni, hogy mire megjelennek a véleményformáló kortársak, addigra már legyen egy alap. Ha az óvodában, iskolában merül fel ilyen kérdés, akkor a legfontosabb, hogy a szülő, a gyerek és a pedagógus együttműködjön, lehessen nyílt párbeszédet folytatni. Egy homogén közegben minden kivétel kirívó is lesz, pedagógusként és szülőként is az a feladat, hogy ne kapcsoljuk össze a bőrszínt a személyiségjegyekkel.”

Küzdjünk az elfogadásért mesékkel

Magához a témához is Könyvesmami adta az inspirációt, aki a szuper blogbejegyzésében olyan könyveket ajánl, amik korosztályosan lebontva segítik a különbözőségek megértését és elfogadását. Az iskolai és netes bullying aranykorában szerintem nagyon fontos, hogy még idejében felvértezzük magunkat, én az elefántos könyvet már meg is rendeltem, és ha a gyerekeim nagyobbak lesznek, a többiből is biztosan szemezgetek majd.

A nagyobb gyerekek előítéletességének alakulását Váradi Luca szociológus kutatta, és szerintem ez a téma is nagyon érdekes és fontos.

Én mindenesetre azt gondolom, hogy ez legalább olyan fontos téma, mint a szexuális felvilágosítás, arról valahogy mégis sokkal több szó esik. És ezzel is az van, mint a tudatos szexedukációval, hogy nagyjából nullaéves korban kell elkezdeni.

Ti hogy látjátok?

Tóth Flóra