„Olyan világot teremtsünk kicsiben, amilyenben nagyban élni szeretnénk” – Létezik egy hely, ahol minden gyerek egyforma

– 

Fényév távolság

Huszonhat éve létezik integrált oktatás Magyarországon. Papíron. A törvényekben.

Aki azonban próbált már SNI-s*, vagy BTMN-s** gyereknek jó (vagy egyszerűen csak közeli) iskolát találni, vagy simán csak elkerülni, hogy a gyerekét megbélyegezzék akár csak a lisztérzékenysége miatt, az tudja, hogy

a valóságban fényévekre vagyunk a befogadó szemléletű oktatási rendszertől.

A felvételi rendszerünk hermetikusan elzárja a „jó képességű” gyerekeket, és versenyistállókba küldi őket. A romák iskolai szegregációja létező valóság, bírósági ítéletek mondják ki – hogy aztán ne történjen semmi.

A legtöbb óvodában nagyítóval sem találni fogyatékossággal élő gyereket. Vagy ha igen, akkor sejthető, hogy az egy olyan óvoda, ahol azért nehéz az integráció, mert „nincs kihez” integrálni a jelentkezőket. A speciális igényű gyerekek túlsúlya mellett alig találni ilyen helyeken olyanokat, akik „nem specik”, „nem papírosak”. 

„A gyerekek nem attól fogják szeretni és nem bántani egymást, ha egy fedél alatt tartjuk őket. Arra van szükség, hogy megismerjék a másikat, hogy megtapasztalják: a közöttük lévő különbségek csak felszínesek. A reakcióik, érzéseik, értékeik, érdeklődéseik azonban mélyek és azonosak. Az integráció nem lehet formális, és nem merülhet ki abban, hogy a különböző gyerekeket mostantól nem rakjuk szét különböző iskolákba aszerint, hogy fogyatékossággal élők-e, vagy a kisebbséghez tartoznak.

A valódi integráció ott kezdődik, hogy lehetőséget teremtek a gyerekeknek arra, hogy megismerjék egymást, és ezen keresztül megszülessen az elfogadás és a szeretet”

– Elliot Aronson beszélt így mintegy tíz éve, amikor Budapesten adott elő, annak apropóján, hogy (többek között) a Columbine után című könyve is megjelent magyarul. A könyv, amely minden idők egyik legnagyobb iskolai lövöldözésének tragédiája utáni megoldáskeresést mutatja be, és olyan módszereket és gondolatokat, amelyek sikeresek. 

A világ egyik legelismertebb szociológusa szerint tehát a kulcs az iskolai erőszak megelőzésére, és ezen keresztül a világban tapasztalható erőszak és bántalmazás csökkentésére nem más, mint lehetőséget teremteni arra, hogy a különböző hátterű és eltérő tulajdonságokkal bíró gyerekek megismerhessék egymást. 

A romlatlanság vége

1993 óta törvény írja elő Magyarországon az integrált oktatást. Az alapelv nagyon szép: ne válasszuk el egymástól a különböző képességű és szükségletű gyerekeket, hanem tanítsuk, neveljük őket együtt, és használjuk ki azt a lehetőséget, hogy a gyerekek képesek „húzni egymást”, azaz jól motiválni azokat, akik lemaradnának.

Azt is tudjuk régóta, hogy minél fiatalabb korban találkozik egy gyerek olyanokkal, akik különböznek tőle, annál természetesebb lesz számára az elfogadás. Egy kisgyereknek nem tűnik fel, ha a legjobb barátjának sötétebb a bőrszíne, a fogyatékosság számára csak annyit jelent, hogy máshogy dobja a labdát, a társadalmi vagy vallási különbségeken pedig egy pillanat alatt túlteszik magukat.  

A gyerekeket (jó esetben) még nem rontotta meg a felnőtt társadalom kasztrendszere. Bátran rákérdeznek arra, hogy „miért ül a bácsi az utcán is székben”, vagy: „mit jelent az, hogy hajléktalan”.

Sokféle helyzet van, ami el tud választani minket egymástól. Ezek egy része a családból ered (megtanuljuk a szüleinktől, hogy a hajléktalanokat inkább kerüljük el, vagy éppen menjünk oda hozzájuk), más részük meg a családban gyökerezik (a vallási nézetek, a szokások, az elvárt reakciók arra, ha valamit nem értünk vagy nem ismerünk). És vannak olyan különbségek is, amelyek magával a családdal egyenlők. Elvált szülők gyerekének lenni, vagy olyan családban élni, ahol az egyik szülő hiányzik, a mai napig sok gyereknek okoz problémát. De tagadhatatlanul a legnehezebb az, amikor a gyerek úgy érkezik a közösségbe, hogy a családján kívül nevelkedik.

Együttlét, lét együtt

„Én nem akarok odamenni, mert én nem vagyok olyan mint ők – mert kiderül, hogy zacis vagyok” – mondta egy kilencéves, gyermekotthonban élő kisfiú egy olyan alapítványban, aminek a fő célja, hogy sokszínű, elfogadó környezetet teremtsen, és közös programokat, foglalkozásokat szervezzen családban élő és állami gondoskodásban nevelkedő gyerekeknek. Az alapítványnak van egy óvodája is, a Pendula, amely a budapesti II. kerület szívében működik.

Aki közlekedett már suliidőben reggel 7:20 és 7:50 között Budán, a Hűvösvölgyi úton, az pontosan tudja, hogy nem lehet úgy elrúgni egy gesztenyét sem, hogy ne egy BMW-t, Mercedest vagy Audit találjunk el vele. „A burzsoázia diszkrét bája” lebeg a 61-es villamoson is –

ezért olyan gyönyörű, hogy pont ide szervezték azt az óvodát, ahol együtt játszik, él, nevet, sír, hallgat mesét, alszik délután az a gyerek, akit a dömperkocsival hoztak a szülei, és az is, akiért az önkéntesek a gyerekotthonba mennek el, és onnan érkezik.

A Világszép Alapítvány óvodásoknak és nagyobb gyerekeknek szervezett programjai a Létra Klubban mind-mind arra adnak lehetőséget, amire szerintem egyre többen vágyunk ebben az országban. A békés, nyugodt, kölcsönös tiszteleten és elfogadáson alapuló egymás mellett élésre.

Ők azt mondják: „Nyitott kíváncsisággal és megelőlegezett bizalommal várunk bárkit, aki szeretne egy olyan közösségben fejlődni, ahol mindenki ad magából és kap a másikból, ahol a sokszínűség érték, ahol örömmel, szeretettel, rugalmassággal és széles szakmai módszertannal teszünk azért nap mint nap, hogy »kicsiben« olyan világot teremthessünk, amilyenben »nagyban« élni szeretnénk.”

Az óvodába már első évben betelt minden férőhely. A szervezők is meglepődtek, hogy milyen sokan adják a gyereküket ilyen szellemiségű helyre. A nagyobb gyerekeknek szóló Létra Klub egy-egy foglalkozására azonban még van hely, és lehet jelentkezni. Gyönyörű környezetben, fantasztikus programokban lehet részt venni.

Kreatív, okosan érzékeny és a világra nyitott fiatalok és felnőttek igyekeznek a különböző családokból, illetve a családnélküliség állapotából érkezőket jól fogadni, és nekik közös élményeket adni.

Irigylem azokat, akik ilyenben részt vehetnek gyerekként. Én még mindig zavarban vagyok, ha fogyatékossággal élővel találkozom, és gyakran elnémulok a romák társaságában. Nincsenek szavaim, nincsenek mintáim.

Úgy nőttem fel, hogy csak hozzám hasonló gyerekekkel találkoztam. A szüleim azt hitték, ezzel védenek meg – de valójában csak sérülékennyé tettek és kiszolgáltatottá. Ha lett volna az én időmben Létra Klub, én tuti, kikönyörgöm, hogy engedjenek el oda a szüleim.

 Dr. Gyurkó Szilvia

 *SNI = speciális nevelési igényű

**BTMN = beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő

Fotók: Világszép Alapítvány