–

„Túl van lihegve” – ez az a megjegyzés, amely leginkább felbőszíti azokat, akiknek a családját személyesen érinti a holokauszt. Ugyanez a megjegyzés másokat felbátorít, hogy kétségbe vonják a tények relevanciáját, hogy emberek szenvedését, szervezett, világraszóló összefogáson alapuló gaztetteket, az emberi természet legmélyebb és legsötétebb bugyráig kígyózó gonoszságot, önigazolást és gyávaságot nem lehet túllihegni.  

Nem lehet túllihegni több tonnányi raboktól, áldozatoktól elkobzott gyerekcipőt, fésűt, tükröt – amelyek az egykori blokkokban vannak felhalmozva, külön-külön kirakatban, és mindegyik mögött egy emberi történet van. Mindannak ismeretében, hogy újonnan felfedezett földrészek bennszülöttjei, vallási dogmák által leigázott népek, elhurcolt rabszolgák, és LMBTQ-emberek ma is működő koncentrációs táborokban mennyit szenvednek, nem lehet, és nem szabad sem kisebbíteni, sem elfelejteni, hogy emberek hajából textília készült az uraknak. Hogy úgy kísérleteztek velük, ahogyan ma már azt állatokkal sem engedik az ébredező országokban. 

Jobb mindenkinek, ha tud róla: ilyen világ jöhet, ha ujjal mutogatunk egymásra. 

Ha elhisszük, hogy a vallásunk, a rasszunk – jelentsen ez akármit is – határozza meg, mennyit érünk a világnak. A holokauszt halottainak és túlélőinek leszármazottai okkal és joggal mondják: semmi sem hasonlítható a soához, és a más nemzetek, vallások vagy ideológiák mentén pusztító extremizmus sosem nevezhető holokausztnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy bárki szenvedése, elnyomása, meggyilkolása kevesebb vagy több szót érdemelne.

A „soha többé” attitűd azt jelenti: a világnak meg kell örökölnie azok emlékeit, akik embertelen körülmények között tanulták meg, milyen tragédiák történhetnek, ha némán hallgatunk a vezérekre, ha nem teszünk fel kérdéseket, és főként, ha gyűlöletet szítunk. 

„Azokban az időkben mindenkit elvittek” – nagyjából így szól a magyarázat, amit nagyanyánktól, Brzezinksa Jankától kaptunk azokra a kérdéseinkre, miért menekült a nácik elől, miért bujkált éveken át egy tanyán, mielőtt Magyarországon kötött ki, mielőtt a háború végeztével hazaindult Lengyelországba. Janka mama meghalt, amikor én még kisgyerek voltam, az édesapám és a húga, a nagynéném azonban már felnőttek – egy keresztény identitástudatú országban, de mire én és az unokatestvéreim megtanultunk beszélni, már az egész család buddhista volt. A csillaghegyi templomba csak a karácsonyi éjféli misére mentünk be, amúgy meg a szüleink két kezükkel építették az első magyarországi buddhista meditációs központot egy kietlen kis tanya helyén. Így aztán a zsidó identitástudat sosem merült fel – egészen addig a napig, amikor egy vásárló a papámék üzletében neki nem szegezte a kérdést: „Mit illik vinni egy hanuka-vacsorára?”  

Apám és Vali néném tanácstalanul álltak a vevő előtt… pedig jó kérdés. Édesapám valahol Buddha és Hamvas Béla között megtalálta Martin Bubert, Iosephus Flaviust, és a haszid történetek, a zsidó nép múltja, jelene és jövője valahogy beszédtéma lett nálunk. Tekerjünk most előre, 2009-re, amikor Izraelbe költöztem – az akkori szerelmemmel, akinek nagymamája, Esther lengyel származású holokauszttúlélő volt, és életemben először éreztem a bőrömön, mit jelent ez az egész: egy nép évezredek óta tartó üldöztetése. 

Esther nagymama mondta sokszor: „Soha többé nem leszek kiszolgáltatva senkinek”.

Épp ezért még nyolcvanévesen sem akart bejárónőt, és hallani sem akart segítségről, még akkor sem, amikor már járni is nehezére esett: „Meg tudom csinálni!”

Újabb tíz év telt el, és nekem lett egy új családom, egy új szülői ház, ahol a falon ott a nagymama képe 

Férjem, Nimrod Dagan nagymamája a saját anyját veszítette el Auschwitz-Birkenauban, majd tizenhét évesen, túlélve a háborút és a haláltábort, az akkori brit gyarmat, Palesztina felé vette az irányt, ahol – az egyébként magyar származású – Herzl Tivadar álma megvalósulni látszott: a zsidók visszatérhettek gyökereikhez, minden ábrahámita vallás forrásáig. És ami a legfontosabb: a békességhez.

Nem pont így lett. 

A holokauszt túlélőinek második-harmadik generációs leszármazottai nem mindenben hasonlítanak egymásra – vannak köztük kipát viselő, vallásos fiúk, és olyan lányok, akik alig várják, hogy végre katonák legyenek, pro-palesztin aktivisták, a soát konzervatív, és – bármilyen hihetetlen – akár szellemes és ironikus szófordulatokkal kitárgyaló emberek, és hisznek benne: ilyen bánatot, megaláztatást és sorstalanságot csak humorral lehet túlélni.

Ami azonban összeköti mindannyiukat: osztoznak egy személyes tragédián, amelyet mindannyian máshogy emésztenek, de emésztenek… egy életen át. 

Nimrod erdélyi származású, magyar Zsóka nagymamája olyan a családnak, mint egyfajta istennő, egy mesebeli királynő, egy láthatatlan családtag, aki mindig ott van. Sosem találkozhattam vele, de még az illatát is ismerem. Amikor együtt utazunk, tudom, mely boltokban állna meg hosszasan nézegetni a gigantikus ezüstékszereket, és tudom, hogy a kedvenc közmondása az volt: „Kicsi a bors, de erős!” – igaz, lerövidítette „kicsi, de ha?”-ra. Most már azt is tudom, hol lakott több mint egy éven át Auschwitz-Birkenauban, és milyen közel volt hozzá a gázkamra, ahol ezrével vesztek oda a barátai. 

Birkenauban sétálni nem olyan, mint Auschwitz 1-ben 

Nincs „Arbeit macht frei” felirat, nincs kávézó és jegyszedő, csak egy hatalmas tér, telis-tele félig-meddig megsemmisült, vagy már a nácik által lerombolt „pajtákkal”. Ezek az emberek számomra érthetetlen módon azt feltételezték, ha felrobbantanak egy gázkamrát, a világ gyanútlanul tovább teszi majd a dolgát.  

És én, az örök optimista, aki mindig és minden körülmények között hisz az emberi jóságban, úgy éreztem magam, mintha a gázkamra ajtaján a kukucskálólyukban kuporognék. 

Egyik oldalról a szenvedés tömény esszenciája ömlik be, a másikon pedig nincs segítség, sajnálat vagy oltalom, kizárólag beteg kíváncsisággal kevert gonoszság, és nincs szerv, felekezet, bíró, aki ezt megvétózná, mert a rendszer mindezt igazolta. 

Egy katowicei bárban ülve, egy üveg vörösbor után tudtunk csak megszólalni. Én kiírtam, ő kisírta, aztán hazamentünk, és egész éjjel rémálmok gyötörtek – míg ő édesen aludt. Hajnali négykor arra ébredtem, hogy rohannom kell a mosdóra, felfordult a gyomrom és a világom, és mindent, amit láttam és éreztem, át kell alakítanom valamifajta hitté. Kihánytam magamból a reménytelenséget, visszamásztam az ágyba, és felébresztettem Nimit.

Remegtem és nevettem egyszerre, mert megértettem, hogy mennyire nem értettem korábban.

Ő huszonnyolc éve, születése óta tudja mindazt, amit most látott velem: ott van a családi albumokban, ott van az édesanyja mindent elsöprő öntudatosságában, és ott van az ő személyiségében – vegánként, pacifistaként, életigenlő lélekként. 

Mindennek két hete már, és az emberiségbe vetett hitem még mindig lábadozik

A tenni akarásom viszont annál erősebb. Kérlek titeket, emberek, ne mérjük kilóban az emberi szenvedést!

Kérem szépen magunkat, hogy mindig maradjunk hűek a jó, másokkal együttérző, a kiszolgáltatottat oltalmazó énünkhöz, és ha olyasvalakivel találkozunk, aki gyűlöletre buzdít, ne adjunk neki hatalmat – az elménkben, az életünkben, a társadalmunkban.

Ne legyen több ilyen „múzeum” – de ami volt, az maradjon meg mindannyiunknak, emlékeztetőül. 

Hátha egyszer eljön az a várva várt soha többé. 

 

Steiner Kristóf

A képek a szerző tulajdonában vannak