„Nem mindegy, hogy egy szülést vezetnek vagy kísérnek” – Mi az a szülőszobai erőszak?

–

Mi az a szülészeti erőszak?

Garai Mixi bába, a Másállapotot a szülészetben aktivistája már 3 évvel ezelőtti előadásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy a szülészeti erőszak a nők elleni erőszak olyan formája, amely régóta jelen van, de csak az utóbbi időben kezdtünk el beszélni róla. Mixi így definiálta magát a kifejezést:

„Minden olyan beavatkozás és bánásmód, amely a szülő nő beleegyezése (gyakran tudta) nélkül, illetve akarata ellenére történik vele vagy újszülöttjével, a szülészeti ellátás bármely szakaszában. Az emberi méltóság, a betegjogok, a szülő nő önrendelkezési jogának megsértése hatalmi pozícióból.”

A felismerés a legtöbb esetben utólag érkezik, hiszen az első napok eufóriája, illetve az egészen új helyzet feldolgozása (főleg első szülés esetén) eltemeti azt a pár órát.

Milyen paradox, hogy várandósan általában csak a szülésig gondolkozunk… Aztán már anyaként sok esetben igyekszünk csak a szülésre nem gondolni. Ez például jele lehet annak, hogy valamilyen trauma ért bennünket. De konkrétan mi lehet ez a bizonyos trauma?

Történetek a szülőszobából

Ivett 6 évvel ezelőtt, egy bonyolult várandósság végén, a 38. héten szülte első gyermekét, és ha címszavakban írom le a szülését, akkor szinte ideálisnak tűnik. Este 11-kor elfolyt a magzatvíz, ekkor már kórházban volt, ahol az ügyeletes szülésznő nagyon segítőkész volt. Jelen volt a férje, másnap reggel 6-ra megszületett a kisfia. Csakhogy az utolsó másfél óra, a kitolási szakasz borzalmasan alakult. A nagynevű, és Ivettet már a teherbe esésben is segítő orvos szigorúan megkövetelt dolgokat: „A kitolás alatt végig feküdnöm kellett, és amikor jöttek a fájások, forgattak, mint egy grillcsirkét, hogy mindkét oldalon eltűnjön a méhszáj. Nem állhattam fel, nem mozoghattam szabadon. Amikor másfél óra folyamatos tolófájás után azt mondtam, hogy elfáradtam, akkor az orvosom egyszerűen belekönyökölt a hasamba, és kinyomta belőlem a fiamat. Hallottuk, amikor valami reccsent. A farcsontom volt, de ezt csak később tudtam meg, akkor nem éreztem, mi tört el. Az orvos a kontrollon sem kérdezte meg, hogy mi történt, fáj-e valami, nem kért elnézést. Pedig hetekig nem tudtam ülni utána. És a kiszolgáltatott helyzettel való visszaélés lelki részét is fel kellett dolgoznom. Bár továbbra is a kezelőorvosom maradt, a második gyerekemet nem nála szültem. Ha visszamehetnék az időben, tájékozódnék az orvosom szülési protokolljáról, utánanéznék az egész folyamatnak, és annak alapján döntenék, hogy szeretnék-e nála szülni.”

Ildi első gyereke farfekvéses volt, és abban a kórházban, ahol az akkori szülészorvosnője dolgozott, nem hagyták, hogy természetes módon megindulhasson a szülés, kötelező volt a császármetszés, noha az orvosa nem látta volna akadályát a hüvelyi szülésnek. Így kezdődött Ildi története, amiben aztán egy vitorlás hajó is szerepet kapott: „A programozott császármetszés gondolatával nem tudtam megbarátkozni, ezért a kiírt időpont előtt – teljesen ismeretlenül – elmentem egy bababarát kórházba, ami úgy hirdette magát, hogy itt nagyon sok faros baba született természetes módon. Kedvesen fogadtak, és találtam egy szülésznőt meg egy orvost, akik biztosítottak róla, hogy semmi akadálya nem lesz a dolognak. Négy nap múlva, egy nyári délelőtt kezdődtek a fájások. Péntek volt. A szívhangokkal minden rendben ment, távozott a nyákdugó, kinyílt a méhszáj. De közben délután egy óra lett. És egyre izgatottabban sürgölődött körülöttem a szülészcsapat. Kettőkor még mindig csak kétujjnyira tágult a méhszáj, ekkor azt mondták, hogy nincs más hátra, császármetszést kell alkalmazni. A kérdéseimet ignorálták, előkészítettek a császármetszéshez. Közben véletlenül meghallottam, hogy az orvos arról beszélt valakivel telefonon, hogy egy órán belül elindul, és akkor találkoznak a vitorláson.

Háromkor kiemelték a babámat, az orvos pedig tényleg elindult egy órán belül, hogy találkozhasson valakivel a vitorláson…”

Dóra a harmadik gyerekét szülte két és fél hónappal ezelőtt – nem egészen úgy, ahogy tervezte, pedig ugyanott szült, ahol az előző két szülése zajlott, és korábban csak kisebb problémákkal találkozott. Hiába indult lassan és látszólag kiszámíthatóan a harmadik szülése, mire elindultak a kórházba a dúlájával és a férjével, kezdett kritikussá válni a helyzet: „A kapun kilépve jött az első olyan fájás, ami szó szerint térdre kényszerített. A kocsiba beülve a második, és a kórházig vezető ötperces úton még a harmadik. Ott a szülőszobáig felérve a lépcsőn négykézláb nyögtem a fájdalomtól. A férjem és a dúlám nélkül nem tudtam volna felmenni a lépcsőn. Tudtam, hogy vízben akarok szülni, volt szülési tervem is, amit a fogadott orvosom, szülésznőm is megkapott és elfogadott. Az ügyeletes szülésznő viszont fennhéjázó hangnemben közölte, hogy feküdjek az ágyra, megvizsgál. Nagy nehezen lefeküdtem hanyatt, rettentően fájt, ő megvizsgált, közölte, hogy nincs méhszáj, már csak a burok tartja a babát. Majd olyan stílusban kezdett el beszélni velünk, mintha valami aljas bűnt követtünk volna el. Felelőtlenek vagyunk, miért vártunk eddig, mit képzelünk, veszélyeztetjük a babát stb. Közben beszálltam a kádba, ő mindvégig borzasztó lekezelő módon beszélt hozzánk. Épphogy megengedték a vizet, álló helyzetben szó szerint kirobbant a kisfiam feje. Egy perc sem telt el, nyomtam egyet, és ki is bújt Ákos. Éjjel 1.52-kor született, az első komolyabb fájástól számítva kb. 30 perccel később. Sajnos nem voltak jók az értékei, átkerült az intenzívre, éleszteni kellett, nagyon rossz állapotba került. Itt később heteket töltött.

Amíg a kisfiamat elvitték, az ügyeletes szülésznő összeveszett a dúlámmal, hogy miért nem mentünk be előbb. Nem tudtuk, hogy ilyen gyorsan tágulok, nem tudtuk, hogy épphogy beérünk. Nyilván senki sem veszélyeztetné a gyermeke életét, főleg, hogy adott esetben nincs is köze a kórházba érkezésünknek ahhoz, ami Ákossal történt, hiszen a beérkezésünkkor még rendben volt a szívhangja. Ennek ellenére rögtön magamat okoltam, azt gondoltam, hogy miattam van ez az egész, egy rohadék vagyok, és majdnem megöltem a gyerekem. Képtelen voltam hetekig másképp érezni, sőt, sokszor most is belehasít a szívembe ez az érzés.”

Edina császármetszése egészen más okból alakult nyomasztóan: „Mivel oktatókórházban szültem, tudtam, hogy van rá esély, hogy lesznek bent medikusok, de örültem volna, ha szólnak előre, hogy gyakorlatilag dugig lesz a műtő, és a műtét fázisait hangosan fogja ismertetni a doki. Ez utóbbira nem számítottam egyáltalán. Részletesen magyaráztak minden folyamatot: éppen mit vágnak át, mit feszítenek szét, melyik szervemet hova teszik. Horrorisztikus élmény volt végighallgatni, és senki nem foglalkozott azzal, hogy én közben mindent hallok. Úgy éreztem magam, mint egy orvosi szemléltető eszköz, pedig emberként feküdtem a műtőasztalon. Később emiatt elég rossz passzban voltam sokáig, rémálmok gyötörtek állandóan, végül pszichoterápiára is jártam ennek kapcsán.”

Luca egy vidéki kórházban szült, ahol már jó ideje nem lehet orvost fogadni – így küzdenek a paraszolvencia ellen. Szülésznőt viszont lehet, így Luca ezzel a lehetőséggel élt is. „Teljes bizalommal voltam a kórház iránt, azt gondoltam, akik a szülészeti erőszakot emlegetik, bizonyára mind hisztis nők, akiknek semmi nem elég jó, én majd bemegyek, csinálom, amit tanácsolnak, stramm vagyok, aztán megszülök, kész. Amikor elkezdtek igazán erősödni a fájások, bejött a főorvos. Tudtam, hogy ő az, mert korábban már elment a nyitott ajtó előtt, és akkor mondták, hogy ő az. Szóval bejött, és mondta, hogy feküdjek fel az ágyra, mert megvizsgál.

Nem mutatkozott be, nem tájékoztatott, és nem kért engedélyt. És akkor jött a pokol. Toltam el magam, ahogy tudtam, és üvöltöttem. Ők, ahányan voltak, lefogtak, a doktor meg közben lecseszett, hogy hagyjam, hadd tegye a dolgát. Hosszú percek voltak ezek. Könyörögtem, hogy fejezzék be. A férjem mesélte, hogy azt üvöltöttem folyamatosan, hogy: »Kérem, ne, kérem, ne!« Az orvos bő másfél ujjnyi tágulásból csinált kézzel annyit, hogy könyékig bennem matasson, és bebiccentse a baba fejét. Nem voltunk közvetlen életveszélyben. Azzal, amit tett, emberi mivoltomban alázott meg. Úgy érzem magam, mint akit megerőszakoltak. Olyan fájdalom volt ez, amit elmondani nem lehet. Meg akartam halni. Nem képletesen, hanem tényleg. Az orvos egyébként nem járt sikerrel, nem tudta bebiccenteni a baba fejét, közölte, hogy ma itt nem lesz szülés, császár. Nekem már teljesen mindegy volt, mi lesz, egy test lettem. A műtőben senkinek nem esett le, miután megszületett a gyerek, hogy én ott anya lettem. Mindenki elment, a férjem a fiammal, én meg ott maradtam leszíjazva. Közben egy hallgatónak magyarázták, hogy mi történik, de hozzám senki se szólt. Kibaszott üresség volt bennem, semmi más. A folyosón öt percre rám tették a gyerekemet. Zokogtam. Lekerültem az őrzőbe este kilenckor. Másnap délben hozták oda hozzám a fiamat, addig akárhányszor kérdeztem, hol van, nem kaptam választ. Azóta részt vettem egy csm-feldolgozó hétvégén, ami rengeteget segített, és azt hiszem, sikerült továbblépnem.”

Egymásnak segítünk – jobb megoldás híján

Kiss Verus, a Császárvonal projekt ötletgazdája, kétszeres császáros édesanya, aki egy ötezres anyacsoportot hozott létre azért, hogy információt adjon a nőknek a hasi szülésről – és ennek része az ezzel kapcsolatos traumák feldolgozása is: „Napi szinten születnek zárt csoportunkban olyan posztok, amelyek a császármetszés feldolgozásával kapcsolatosak. Természetesen nem minden császármetszés okoz traumát, de az a tapasztalatom, hogy a negatív élményeket könnyebben megosztják az anyukák, hogy könnyítsenek a lelkükön – ezért azokkal gyakrabban találkozom. A forgatókönyv általában hasonló: előbb a műtét jogossága szokta kérdésfeltevésre sarkallni őket, majd rájönnek, hogy lett volna joguk tájékoztatásra, illetve döntési lehetőséget kapni, aminek közelébe sem kerültek.

Hogy azt a branült csak bekötötték, de engedélyt nem kért a szakember hozzá. Hogy a méhszájat kézzel tágították, az oxit zubogtatták, de ezek pró és kontráiról senki nem tájékoztatott közben. Hogy közben olyan mondatokkal terelték őket a császár felé, amelyek önmagukban is kimerítik a szülészeti erőszakot, negatív sugalmazásokkal karöltve. Olyan megjegyzésekkel elbizonytalanítva a szülőszobán az édesanyákat, mint hogy »egy ekkora babát megszülve 50 éve még meghalt baba és mama«, hogy »egy nagyobb baba hüvelyi úton megszülve egészen biztosan a házasság és a szexuális élet végét jelenti, az édesanya felelőtlen, ha meg akarja szülni«.

És ki az, aki egy ilyen érzékeny élethelyzetben ne lenne könnyen elbizonytalanítható?

És nem, legtöbbször nem a császár ténye traumatizál, hanem a körülmények. A beszólások, a műtős fiú negatív hozzáállása, hogy a műtőben messengerezik a feje fölött a gárda fele, hogy megjegyzik esetleg, az adott anyuka nem is szült, csak kikapták a babát belőle, és hogy a műtét után nem jár a fájdalomcsillapító, nem kell itt sipákolni, a gyógyszer nem cukorka, tűrjön. Egy hasi műtét után! Tűrjön! Nemcsak a szülőszobán éreztetik tehát az anyával, hogy a teste alkalmatlan a szülésre, hanem utána is igyekeznek vele elhitetni, hogy neki mindent el kell fogadnia, le kell nyelnie, ezzel jár az anyaság. Borzasztó erőszak és trauma, ami szó szerint rémálmok formájában gyötör tovább aztán. És nem, ilyenkor nem tudja vigasztalni, legitimálni mindezt aztán a baba megléte. Az anyának segítségre van/lenne szüksége, de a környezete sokszor csak bagatellizálja a történteket.

Árulkodó, hogy a hegére rá sem tud nézni, hozzá sem tud érni, akár éveken át. Nemcsak testi heg mindez, nemcsak egy vágás, hanem gyakran átvágás, örök törés.”

Mi történik egyáltalán a szülőszobában?

Garai Mixi azt mondja, egy nőnek nem feladata tudni előre, hogy hogyan akar szülni, éppen azért, mert a szülés folyamatát, a hormonok váltakozását nem tudjuk kiszámítani, különösen nem előre. Sokszor még a korábbi szülések sem adnak útmutatást, éppen ezért különösen fontos, hogy ha valamit szeretne, ami nem veszélyezteti senkinek az egészségét, akkor arra legyen lehetősége. Hogy támogatást, akár támogató kérdéseket vagy javaslatokat kapjon. Ez a szülés folyamatának előrehaladása szempontjából is fontos, nem csak a nő komfortérzete miatt.

„Bár alapvetően a mesterséges beavatkozások a gyorsítást vagy a kiszámíthatóságot szolgálják, egyikre sem lehet azt mondani önmagában, hogy soha nem tesz jót – mert ez teljesen helyzetfüggő. Van, amikor ez a jó megoldás, máskor az. Ezért nem mindegy, hogy egy szülést vezetnek vagy kísérnek.”

A legtöbb nő, akivel beszélgettem, azt mesélte, hogy ha újrakezdhetné, jobban felkészülne, más segítőket választana, alaposabban utánajárna a kérdéseknek. Ezt felvetem Mixinek is: „Biztos recept nincs, de valóban nagyobb az esély a jó szülésélményre, ha tájékozottabb vagy. Nincs más lehetőség: haditervvel kell előállni, szövetségeseket kell vinni. Sokan azt gondolják, hogy ezért érdemes apás szülésre készülni. De szerintem nem tehetünk ekkora terhet az apákra, hogy nekik kell végigvinni mindent, miközben megesik, hogy az orvos konkrétan megfélemlít, és azt sugallja, hogy meghalhat a gyereked. És az anyáknak sem feladata minden eshetőségre felkészülni. A strukturális erőszakot kellene megszüntetni, hogy ne úgy kelljen a szülőszobába indulni, mintha háborúba mennénk.”

Mixi azt mondja, hogy az orvosok helyzetét is megnehezíti, hogy a legtöbb kórház szabályzata szerint ők a felelősek azért, ami a szülőszobában történik, ha nem is végig, de jelen kell lenniük. Pedig a jogszabályi feltételek elvileg lehetővé teszik, hogy egy szülésznő teljes értékű szakemberként ellásson egy élettani szülést, és a legtöbb esetben ők vannak szinte végig a szülő nő mellett, a döntéseket mégis az orvos hozza meg.

Mit mond erről az orvos?

Dr. Csermely Gyula szülész-nőgyógyász főorvos és magzatiultrahang-specialista egy magánorvosi központban, de vezet szüléseket állami intézményben is (és, csak hogy az elején tisztázzuk: mindkét várandósságom alatt ő volt a kezelőorvosom és egyszer vele is szültem). Bár tudom, hogy mit gondol erről, azért azzal a kérdéssel kezdem, hogy ki a főnök a szülőszobában.

„Nincs főnök, ez egy partneri viszony” – mondja.

„A szülés természetes folyamat, és amíg nincs veszélyben az anya vagy a magzat élete, egészsége, addig nincs döntési helyzet. Ha mégis ilyen adódna, akkor a bába feladata az orvos értesítése, az orvosnak pedig kötelessége ismertetni a döntési helyzet okát a vajúdóval. Sok olyan helyzet van, amikor a döntésbe be is kell vonni a vajúdót, mert több út tűnhet jónak, és az ő döntése, melyiket választja. Akut életveszélyes állapotban általában nincsenek alternatívák, ilyenkor az orvos feladata a tájékoztatás. De az én protokollom szerint a döntés okát ilyenkor is el kell magyarázni, a szülő nőnek és a hozzátartozónak is.”

Mivel Gyulának több mint 30 éves szakmai tapasztalat áll a háta mögött, tisztában van vele, hogy ez nem volt mindig így… és most sincs mindenhol így: „Korábban valóban egy félkatonai, hierarchikus rendszere volt a szülésnek, de én bízom benne, hogy ez folyamatosan bomlik le. Régebben is a szülésznő volt a szülő nő mellett, ha döntési helyzet adódott, ő jelentett a tanársegédnek, aki referált az adjunktusnak, aki referált a professzornak – így aki a döntést végül meghozta, általában fizikailag is nagyon távol volt a szüléstől. Ha ez a része már nem is igaz, el tudom képzelni, hogy ez a döntési protokoll még jelen van intézményekben. Csakhogy a szülészek között még vidéken is versenyhelyzet van, és nekik is érdekük, hogy akik náluk szülnek, jó visszajelzést adjanak róluk a később szülő nőknek.”

Gyula nagyon optimista, én annyira nem vagyok az, pontosan azért, mert nagyon sokszor hallottam borzalmasan kommunikáló, a szülő nő döntési jogait és tájékoztatását semmibe vevő orvosokról azt, hogy milyen nagy szaktekintélyek. Ám a szülések többségénél nem nagy szaktekintélyre, hanem emberi bánásmódra lenne szükség. Amikor pedig valódi életveszély van, senkinek sem jut eszébe utólag számonkérni, hogy nem bántak vele jól, hiszen akkor nem ez számít.

Tóth Flóra

Szülés előtt vagy szülés után felmerülő lelki trauma esetén érdemes felkeresni az EMMA segélyVonal képzett, önkéntes segítőit.

A kiemelt fotó illusztráció (forrás: Getty Images)