Hit, remény, Insta, szex

Hetek óta motoszkál bennem ez az írás. Szerettem volna valahogy megragadni és átadni, hogy mit érzek a mostani kamaszokkal kapcsolatban, de el akartam kerülni a (morális) pánikkeltést.

Egyszerre van bennem aggodalom és hit.

Látom, hogy a Z és alfa generáció tagjai egészen kivételes képességekkel bírnak. A környezetvédelemtől a politikáig sokkal erősebben, jobban és hatékonyabban mondják el a véleményüket és képviselik a globális értékeket, mint a korábbi generációk bármikor. Ez megmelengeti minden gyermekjogokkal foglalkozó vagy az iránt érzékeny felnőtt lelkét. Hitet ad, és reménnyel tölt el.

De látom azt is, hogy mennyivel nehezebb most gyereknek és fiatalnak lenni, és milyen új hatások érik őket, amik potenciálisan veszélyesek lehetnek. Látjuk a kortársbántalmazás-esetek jelenlétét az online térben, azt, hogy hogyan hat a netes pornó a fiúk, az Instagram meg a tizenéves lányok önértékelésére, milyen státusbeli elvárások értik őket, amiben a legdurvább marketinggépezetek az influencerek, akik bármit és mindent képesek vágyott tárggyá tenni.

Az elérhető információk sokszínűsége, végtelensége erősíti az új generációkat, de a megszerezhető tudás hitelessége legalább olyan bizonytalan és megkérdőjelezhető, mint a középkori utazó doktorok lovas kordéinak kínálata.

Stressz, szorongás, rendszerkényszer

A kettős érzések mögött a XXI. századi gyerekkor ambivalenciája is ott húzódik.

Egyrészt tudjuk, hogy nemcsak a gyomrunk „ragadt meg a paleolitban” és a gerincünk igényli a sok ülés helyett a végtelen sétákat a szavannán, hanem az egész gyermekkori fejlődésünk számára is kényszerítő a jelenlegi rendszer. Másrészt az internet minőségi változást hozott a környezeti hatásokban, és sokkal nehezebbé teszi az igazodást.

Sokkal lassabb ütemű és szabadabb felnövekedés lenne ideális, egyfajta paleopubertás, amiben sokkal több lehetőség van próbálkozni, hibázni, rohanni, robbanni, aludni, leállni, szemlélődni, akarni.

Ezek az érzések azonban ma teljesen le vannak szabályozva, és a gyerekek a fejlődésüket totálisan figyelmen kívül hagyó rendszerekbe vannak kényszerítve.

A tizenkét–tizennégy éves korban elvárt szuper teljesítmény a felvételiken, a reggel hatórás kelés, hogy beérhessenek az iskolába, a folyamatos, koncentrált figyelem, a szabad mozgás és a tömegsport helyett is a verseny és a teljesítmény hangsúlyozása – mind-mind alapjaiban rengeti meg és erőlteti bele a tizenéveseket egy olyan ütemű fejlődésbe, ami igazából ellentétes a természetes tempójukkal.

A gyerekek azonban nagyon jól alkalmazkodnak. Az egész túlélésük (nemcsak a paleolit korban, hanem most is) arra épül, hogy adaptálják a környezet elvárásait, és próbálnak megfelelni az őket érő ingereknek. Ez valakinek megy, valakinek kevésbé. Ezt legszemléletesebben talán a tizenévesek mentális egészségére utaló adat mutatja (minden tizedik öt–tizenöt éves gyerek érintett lehet Európában), és az, hogy a gyerekek negyven százaléka számol be arról, hogy stresszes az élete. 

Szülő, gyerek, elvárás, magány

Egyre többen vannak azok a gyerekek, akik nem bírják a környezet ilyen irányú változását, de nemcsak azért, mert a külső hatások eltávolítják őket a természetes szükségleteiktől, hanem azért is, mert a családi megtartó erő is egyre gyengébb, egyre bizonytalanabb.

Ez furcsa paradoxon, mert a történelem során soha korábban nem volt annyi szabadon elérhető és hiteles információ arról, hogyan lehet elég jó szülőnek lenni. Ma már sokat tudnak arról, mit kell tenni, mit és miért érdemes elkerülni – az ösztönök és a tanult minták persze még mindig dominánsak, de masszív ipar épül a gyereknevelésre, és a szülővé válás folyamatának tudatosítására.

Valaki mindennap megnyomja ezt a gombot a szülőkön, de ettől még időnként áthidalhatatlannak tűnik a szakadék a „tudom, mit kellene tennem” és a „mire vagyok képes” között.

Ettől viszont erősödik a frusztráció és a szorongás, nő a féltés és az aggodalom. A gyerek feje fölött helikopterező szülők tábora is gyarapodik, és azok száma is, akik azt érzik, ennyi igénynek nem tudnak megfelelni, és inkább hagyják a francba az egészet.

Persze azokból a szülőkből is egyre több van, akik nem tudnak figyelni a gyerekükre, mert nincs idejük, energiájuk, lehetőségük; mert ők is legalább olyan szorongató, felgyorsult és elvárásokkal meg stresszel teli felnőtt életet élnek, mint amilyet a gyerekek.

Arra, hogy egyre több olyan szülő akad, aki valami miatt nem elérhető a gyerekének érzelmileg, leginkább abból tudunk következtetni, hogy mennyivel nőtt azoknak a gyerekeknek a száma, akik magányosak, és akiknek nincs egyetlen bizalmi kapcsolatuk sem felnőttekkel.

Adódik persze a párhuzam, hogy ez régen sem volt másként, és hogy mennyire felületes egyetlen dimenzióját kiragadni a gyereknevelésnek, és abból levonni messzemenő következtetéseket. Már hallom is a mondatokat: „Régen is sokat dolgoztak a szülők, és sokszor voltak egyedül a gyerekek, aztán mégis ember lett belőlük.” Persze. Aki nem hal meg gyerekként, abból felnőtt lesz. De hogy mennyire egészséges felnőtt, az az igazi kérdés.

Nyilván minden szülő örülne annak, ha ő is visszalassulhatna a paleolit korba. Ha lenne idő, tér és lehetőség megélni mindazt, ami most a külső kényszerek miatt nem megy.

Vannak is családok, ahol radikális döntések meghozatalával próbálják elérni a kiszakadást, az eltávolodást a civilizációs hatásoktól. Csakhogy ennek is ára van. A társadalomtól, az emberek többségétől távol kerülni nem könnyű, az is erőt és energiát vesz el. Ráadásul ma már nem elég remetének állni, abban is biztosnak kell lennünk, hogy nincs a közelben mobil adótorony vagy óriásplakát.

XXI. századi agy – paleo lélek

Merthogy a XXI. századi kommunikáció mindent idézőjelbe tesz, és minden pillanatban új ingert hoz. Új tudást, információt, vágyat, akarást, mintát és elvárást. Sosem lehetünk biztosak benne, hogy amit most tudunk, az a legfrissebb és legjobb információ, ahogyan azt sem láthatjuk biztosan, hogy mennyi ideig tudjuk azt érezni, „a meghozott döntésünk jó volt, ebbe most bele lehet dőlni, el lehet engedni a többi kísértést”. Ez a Tinder-attitűd, ami nemcsak a párkapcsolatokban jelent minőségi változást, hanem a jelenkor egyik alapvető érzésévé vált.

Nehéz az elköteleződés egy gondolat mellett is, nemhogy egy ember mellett.

De egyet hátralépve az is látható, hogy alapból a gondolkodás árnyalatainak és mélységeinek megélése is egyre nehezebb, ahogy az abba való energia- és időbefektetés is, hogy egy vélemény vagy állítás mennyire igaz.

Szülőknek és gyerekeknek egyaránt óriási próbatétel ez a mostani helyzet.

A Tinder-kamaszkor és a paleopubertás egyszerre van jelen, és azt jelenti, hogy az ingerek nagyon megnőttek, a változás és a hatások felgyorsultak. Egyre hamarabb érnek a gyerekek, de fejben nagyon sokszor még nem tartanak ott, hogy ezeket a hatásokat feldolgozzák – akár úgy, ahogy a környezet várná, akár úgy, ahogy saját maguk szeretnék. 

Az ingerek XXI. századiak, miközben a fejük, lelkük még paleo. De nem lehet visszamenni az időben, és nem is szabad. Alkalmazkodni kell. Kérdés, hogy hogyan.

A fejlődés minden kaput kinyit, a tizenévesek a leginkább trendérzékeny generáció, és a tizenévesek szüleinek ezzel lépést kell tartaniuk, mert ha nem tudnak, azzal magukra hagyják a gyerekeiket.

És akkor most mit csináljunk?

Az a helyzet, hogy nincsenek nagy csodák. Csak ezeréves (millióéves) tapasztalatok és igények. Emberi kapcsolatok vannak, és odafigyelő szülők, akik folyamatosan próbálnak kommunikálni a gyerekeikkel. Megértéssel és elfogadással fordulnak a saját gyerekeikhez, és tudják, hogy nekik is nehéz. Veszettül nehéz kamasznak lenni.

Megértést és elfogadást tanúsítanak saját maguk iránt is, mert tudják, hogy nekik is nehéz. Veszettül nehéz elég jó szülőnek lenni.

Annyi jó beszélgetést és minőségi időt kell adni egymásnak, amennyit csak tudunk, nem az internettel kell versenyezni. Annyi stabil érzelmet kell kiépíteni, amennyit csak lehet, nem a külső csábításokra kell haragudni.

És annyira kell lelassulni, amennyit csak meg tudunk engedni magunknak és a gyerekeinknek. 

Dr. Gyurkó Szilvia