–

Idén sem ratifikáltuk az Isztambuli Egyezményt

Pedig a 2017-es #metoo-kampány hatására előkerülő szexuális zaklatással és párkapcsolati erőszakkal összefüggő történetek és a nők elleni erőszakkal kapcsolatos statisztikák alapján bőven volna rá igény. Ahogy a társadalmi egyenlőtlenségeket vizsgáló statisztikák eredményei is mind azt mutatják, lenne még mit tenni itthon nőügyek terén. Mert például utolsó előtti helyen vagyunk a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézetének egyenlőségi indexén, és a Világgazdasági Fórum női egyenjogúságot vizsgáló rangsora szerint is csak Tádzsikisztán előz meg minket. Az Európai Parlament (EP) nőjogi és esélyegyenlőségi bizottsága (FEMM) 2018 májusában pedig több okból is komoly bírálatot fogalmazott meg a magyarországi helyzet kapcsán.

Többek között aggályosnak nevezték a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatos szakpolitikák leszűkítését a családpolitikára, az állami retorikát, amely a nőket anyai szerepükre redukálja, vagy a női politikusok alacsony, alig tíz százalékos arányát.

Mindemellett kihangsúlyozták a nők önrendelkezési jogának fontosságát, hogy tiszteletben kell tartani a nők szexuális és reproduktív jogait, illetve elítélték a roma nők hátrányos megkülönböztetését. És nem utolsó sorban felszólították a kormányt, hogy a nők elleni erőszak felszámolását célzó Isztambuli Egyezményt ratifikálja. Ugyan a kormány 2014 márciusában aláírta az egyezményt, az elmúlt négy évben mégsem iktatta törvénybe. Annak ellenére sem, hogy a nők elleni erőszakkal kapcsolatos statisztikáink igen ijesztőek, és annak ellenére sem, hogy a nőjogi szervezetek és az ellenzéki képviselők évek óta rendszeresen felvetik, ideje lenne már végre ratifikálni.

„A legjobb, ami a hazai közéletben, közbeszédben a nők szempontjából történt a #metoo-mozgalom terjedése volt. Minden hátulütőjével együtt is úgy gondolom, hogy az a sok történet, ami napvilágra került, kiegészülve a populista rendszerek mellett/ellenére újra virágzó aktivizmussal, lassan képes lesz arra, hogy átalakítsa a társadalmi nemekhez kapcsolódó normatív viselkedésmintákat. Magyarországon ugyanakkor továbbra sem szavazták meg az Isztambuli Egyezményt, ami sokat segíthetne a nők elleni erőszak szankcionálásán” – mondja Hermann Veronika, az ELTE Média adjunktusa, kutató, aki kortárs irodalomkritikával és a populáris kultúra elméleteivel foglalkozik.

A szakemberek szerint az egyezmény megszavazása azért volna fontos, mert az nemcsak a zaklatók, erőszaktevők elleni szankciókat tartalmazza, hanem a megelőzésre is hangsúlyt fektet, így vélhetőleg segítene megszüntetni, vagy legalább csökkenteni a jogalkalmazás szintjén is működő zsigeri áldozathibáztatást.

Edukatív programokra, érzékenyítő szakmai tréningekre pedig égető szükség volna

Gondoljunk csak Renner Erikára, a lúgos támadás túlélőjére, aki a jogi procedúra ideje alatt megtapasztalta az áldozathibáztatás különböző formáit, ahogy az intézményi abúzusból is jócskán kijárt neki, hiszen egy sor megterhelő és megalázó procedúrának volt kitéve. Az egyezmény egyik legfontosabb előírása pont ez ellen kíván fellépni: hiszen kimondja, hogy az áldozatokkal kapcsolatban lévő hatósági személyek (rendőrök, ügyészek, bírók, gyermekvédelmi munkatársak) számára képzéseket kell biztosítani a családon belüli erőszak felismerésével és kezelésével kapcsolatban.

A ratifikálást az a néhány, idén átadott krízisközpont sem helyettesíti, amelyek nem menedéket nyújtanak, hanem különböző szakemberek közreműködésével prevenciós szolgáltatásokkal és tanácsadással segítik az érintetteket. A semminél természetesen ez is több, de önmagában mégsem elégséges. Ennél jóval több állami szerepvállalásra volna szükség ahhoz, hogy a nők elleni erőszak mérséklődjön, és megvalósuljon a valódi áldozatvédelem.

Ahogy azt Antoni Rita, a társadalmi nemek szakértője, A Nőkért Egyesület elnöke is mondja, az igazi megoldás az Isztambuli Egyezmény jogrendbe illesztése és pontról pontra való betartása lenne. Szerinte fontos volna továbbá a távoltartás hatékonyabbá tétele, és intervenciós programok biztosítása az elkövetők számára a bűnismétlés megelőzése érdekében.

„A családon belüli erőszak nem életvezetési vagy párkapcsolati probléma, a bántalmazás pedig nem indulatkezelési zavar. Ha a kormány a szakmai civil szervezeteket tovább démonizálja, és az áldozatvédelmi munkába nem vonja be, nem fog tudni érdemben javítani a problémán”

– magyarázza Antoni.

Teherbe!

Visszatekintve 2018-ra, láthatjuk, hogy a vezető politikusaink számára akadtak fontosabb problémák – ahogy a korábbi kormányok esetében is –, mint a nők elleni erőszak visszaszorítása, vagy az ahhoz szervesen kapcsolódó társadalmi nemi egyenlőtlenségek felszámolása. A választások után a kormányfő többször is kijelentette, hogy a következő négy év legfontosabb feladata a demográfiai probléma kezelése lesz. Sőt, a miniszterelnök – aki 2017-ben állítása szerint nőügyekkel még nem foglalkozott – tavasszal a Kossuth rádiónak adott interjújában arról is beszélt, hogy szeretne egy átfogó, 20–30 éves megállapodást kötni a magyar nőkkel a magyar jövőről.

Hiszen a miniszterelnök szerint a demográfia rajtunk áll vagy bukik, ez a nők döntése. A kijelentésére már a pillánk sem rebbent, hiszen nem ez volt az első eset, amikor vezető politikusaink és „Ákosaink” megmondják, mi is a női princípiumunk, vagy felhívják figyelmünket abbéli felelősségünkre, hogy elfogy a magyar. Egy ideje egyértelmű, hogy besoroltunk azon államok közé, melyeknek vezetői a klasszikus, emberi, keresztényi és nemzeti értékek hangoztatásában, a hagyományos családmodellben, és az abortuszellenességben látják a jövőt.  

Pedig, ha a minél több magyar kisded a cél, akkor érdemes volna a nemzetközi statisztikákat is megvizsgálni, amelyek azt mutatják, hogy ott születik több gyerek, ahol megteremtik a nők számára a lehetőséget, hogy egyenlő esélyekkel induljanak a munkaerőpiacon.

Ahol segítséget kapnak ahhoz is, hogy munka mellett gyereket vállaljanak. Ahol az állam komolyan elköteleződik a nemek közötti egyenlőtlenségek felszámolása mellett.

Azonban ezek a törekvések nálunk még abszolút gyerekcipőben járnak, illetve váratnak magukra. Ilyen társadalmi, politikai környezetben érthető, ha Keveházi Kata – aki tizennyolc éve dolgozik a nőkért, a Jól-Lét Alapítvány vezetőjeként – nőügyek terén egyedül az ápolási díj megemelését tudja kiemelni pozitív változásként 2018-ból. Még akkor is, ha annak szándékával nem ért egyet, szerinte ugyanis elsősorban a gondozási rendszer fejlesztésében, az integrált oktatás kialakításában, az előítéletek csökkentésében, a családi munkamegosztás és a rész-, valamint a távmunka-lehetőségek biztosításában lehetne a nők esélyegyenlőségeit növelni, nem pedig a nők terheinek ilyen jellegű bebetonozásában. „A megemelt ápolási díj mértéke még így is nevetségesen alacsony, hiszen nem éri el a létminimumot. Pozitívum viszont, hogy egy érintett közösség, illetve a civil szervezetek összefogtak, és a nem lankadó, sokféle eszközt bevető munkájuknak eredménye lett az ápolási díj megemelése, amely sokaknak még így is segítség” – magyarázza Keveházi.

És lőn új közellenség: a „genderideológia”

Antoni Rita azt mondja, hogy 2018-ban nem történt a nők egyenjogúságát előmozdító politikai lépés, szerinte inkább a visszacsapás korszakát éljünk helyi szinten és globálisan is. „Ennek legkárosabb eleme a »genderideológiai« pánik Magyarországra való begyűrűzése” – magyarázza az aktivista, utalva az augusztusi eseményekre, amikor a kormány egy tollvonással megszüntette a genderszakot.

Vagyis a karhatalom nem tűr meg egy évtizedek óta jól működő társadalomtudományi diszciplínát, amely a kormányzati propagandával ellentétben nem a nemek eltörlésével foglalkozik. Sokkal inkább a társadalmi nemi szerepek mintázataival, illetve a nemek közötti különbségek módszertanilag is jól alátámasztott vizsgálatával, a férfiak és nők viselkedését, társas kapcsolatait, az ezekhez kötődő jelentéseket, a nemekhez kötődő szerepeket és elvárásokat kutatja. Az eredmények pedig vélhetőleg a magyar kormány számára is hasznosak volnának, hiszen a társadalmi nemekkel kapcsolatos társadalmi problémák és egyenlőtlenségek a magyar társadalomban nagyon is létező és megoldásra váró gondokat jelentenek.

Gondoljunk csak a nemek között egyenlőtlenül eloszló otthoni munkára, a férfiak és nők között tátongó bérszakadékra, a kevés női vezetőre, az óvodai, bölcsődei elhelyezés nehézségeire, az atipikus munkahelyek hiányára, és még hosszan folytathatnánk a sort.

„Az, hogy Magyarországról elüldöztek egy, a társadalomtudományi képzésekben világszínvonalú egyetemet, a CEU-t, emellett pedig törvényi erővel tiltották be a különben akkreditált gender-, vagyis társadalmi nemekkel foglalkozó mesterképzést, beláthatatlan veszteség nemcsak a hazai felsőoktatás, hanem általában az egyetemi autonómia számára.”

– magyarázza Hermann Veronika, hozzátéve: „Egyrészt azért, mert a legrosszabb időket idézi az a  hatalom, amely az oktatás és a tudomány szabadságát támadja. Másrészt Magyarország minden genderszempontú statisztikának a végén áll az Európai Unióban, legyen szó az otthoni munkamegosztásról vagy a női vezetők arányáról. Így különösen szükség lenne olyan műhelyekre, ahol ezeket a kérdéseket kutatják.”

A visszalépések ellenére persze az olyan pozitív tendenciát sem szabad figyelmen kívül hagyni, amit korábban Hermann is említett, hogy a populizmus megerősödése ellenére a társadalmi nemekhez kapcsolódó normatív viselkedésminták Magyarországon is átalakulóban vannak, ahogy a feminizmus jelentése is árnyalódott a közgondolkodásban, sőt, egyre többen kíváncsiak rá. Ezeket a társadalmi folyamatokat, változásokat pedig már nem lehet csak úgy, egyetlen tollvonással megállítani.

Farkas Edina Lina