–

Farkas Edina Lina/WMN: Milyen érzés volt úgy kijönni a bíróság épületéből, hogy tudtad, már nem kell többet visszamenned az ügy kapcsán?

Renner Erika: Még nem fogtam fel, hogy vége van, hogy az időm nagy részét, amit eddig a tárgyalásokra való felkészülésekre, a beadványok megírására, interjúkra kellett fordítanom, ezentúl a családomnak szentelhetem. Az üggyel kapcsolatos feladatok szinte folytonosak voltak, nagyon ritkán adódott, hogy nem kellett ezzel napi szinten foglalkoznunk, így aztán nem igazán volt mód és lehetőség arra sem, hogy a feldolgozás előtérbe kerüljön. Eddig elgyászolni sem tudtam a régi életemet, ahogy az újat sem tudtam felépíteni. Ez a folyamat csak most kezdődik, és egyelőre nagyon félek attól, hogyan fogom feldolgozni, hogy a támadás előtti életem nincs többé. Kezdve azzal, hogy aki áldozattá válik, örökre elveszíti azt a biztonságot, amiben addig élt.

F. E. L.: Miben változtatott meg ez a brutális támadás?

R. E.: Előtte én is sztereotip és ítélkezőbb voltam, ez mára megváltozott. Teljesen másképpen közelítek egy áldozathoz. Az esemény pedig nemcsak rám, hanem a szeretteimre is kihatással volt. Az ő életük is megváltozott attól a perctől fogva, hogy engem megtámadtak. Például, ha Attila (Renner Erika párja – a szerk.) nem ér el telefonon, az a mai napig túlzott reakciót vált ki belőle. Érthető, hiszen ez történt aznap is, amikor elkábítottak, leöntöttek lúggal, majd bezártak a saját lakásomba. Ő talált rám.

F. E. L.: Még csak pár hónapja voltatok együtt, amikor megtörtént a támadás. Ritka, hogy egy kapcsolat kibír ekkora terhet.

R. E.: Nagyon szerelmesek voltunk, szeretetben intenzív négy hónap volt a mienk, aminek egyszer csak elvágólag vége szakadt, és felváltotta a kötözés, a pelenkázás, a véget nem érő jogi huzavona. De ez a sok nehézség minket nem eltávolított, hanem még közelebb hozott egymáshoz, azt hiszem, ez már nem is szerelem, hanem inkább egy mély szövetség, sorsközösség.

Volt, aki azt tanácsolta, hogy hagyjam elmenni. Mintha ott lehetne tartani valakit, aki menni akar.

Furcsa gondolkodás az, hogy ha bajban van egy szerettünk, és a legjobban van ránk szüksége, akkor hagyjuk magára.

F. E. L: Azt képzelem, hogy ha egy olyan személy tör az életedre, akit valaha szerettél, alapjaiban rengeti meg az emberekbe vetett bizalmat.

R. E.: Ez így is történt. Amikor hazaengedtek, még Attila jelenlétét is fenyegetőnek éreztem. Egy pszichológus segítsége kellett ahhoz, hogy ez az alapvető bizalmatlanság, ami az elkövetés után volt, megszűnjön bennem. Egyedül ő tudta elérni nálam, hogy ne rettegjek attól az érzéstől, hogy mindenki bántani akar.

F. E. L: Az áldozatnak a legfontosabb, hogy a valódi bűnös legyen elítélve. E felől te nyugodt vagy?

R. E.: Számomra a jogi eljárás 64 hónapja alatt az 5 bírói tanács 13 bírójától a bűnösség kimondása elegendő. Szerintem kevés olyan bűncselekmény van, amit ennyire alaposan és hosszasan vizsgálnak, és születik meg a jogerős ítélet.

F. E. L: Elégedett vagy az ítélettel?

R. E.: Nekem az évek nem számítanak az ítéletben, az volt a fontos, hogy jogerős ítélet szülessen több mint öt év után.

Az én egészségemet semennyi év sem tudja visszaadni. Olyan ítéletet szerettem volna, ami olyan visszatartó erő, hogy senkinek se érje meg ilyen brutális bűncselekményt elkövetni.

F. E. L: Nehéz öt év áll a hátad mögött, gondoltál közben arra, hogy nem csinálod tovább?

R. E.: A jogi részében nem, soha.  A műtétek alatt/között viszont előfordult, hogy a fizikai fájdalmak miatt úgy éreztem, feladom, nem bírom tovább, nem tudok majd teljes életet élni. Ha az ismerősök, családtagok közül valaki azt is tanácsolta nekem, hogy hagyjam az egészet, az azért volt, mert féltettek attól, hogy lelkileg és egzisztenciálisan is beleroppanhatok a bírósági huzavonába.

F. E. L: Te féltél?

R. E.: Nem tudtam erre gondolni, olyan igazságtalanság történt velem az első két évben, ami felért azzal, mintha megöltek volna, hiszen azt éreztették, hogy az, ami történt, nem számít, hogy az én életem a magyar igazságszolgáltatás számára keveset ér.

F. E. L: 2013 augusztusában megszüntették a nyomozást a Budai Irgalmasrendi Kórház volt igazgatója ellen, mert úgy ítélték meg, hogy bűnösségére nincs elég bizonyíték. Hogy tudtál egy ilyen megsemmisítő határozat után felállni?

R. E.: Valóban megsemmisítő volt. Ezzel a megszüntető határozattal egyszerűen azt üzenték számomra, felejtsem el, ami történt, törődjek bele, hogy ezt velem megtehette valaki. Az irat egyfelől arculcsapás volt, mert mindaddig hittem a magyar nyomozati szervekben, bíztam bennük, hogy teszik a dolgukat. Másrészt ez egy végtelenül megalázó irat volt, amely hemzsegett a rendszerszintű áldozathibáztatástól. De hiányoztak belőle olyan apró tények, mint az, hogy a gyanúsított autójának kesztyűtartójában megtaláltak egy összeszerelt fecskendőt, amiben az elkábításomhoz használt altatószer maradványait mutatták ki a vegyész szakértők, amit csak műtőkben használhatnak.

F. E. L: Az első tárgyalásod az áldozathibáztatás állatorvosi lova volt. Előtte találkoztál ilyen attitűddel?

R. E.: Előtte nem volt dolgom az igazságszolgáltatással, de az első tárgyalás során jócskán kaptam ízelítőt abból, mire számíthatok a következő években. Az ügyészség például abban a megszüntető határozatban rám tolta a felelősséget azzal, hogy a sokkszerű támadáskor nem ismertem fel a talpig maszkban, bukósisakban lévő támadót, aki azonnal torkon ragadott, majd magának háttal fordított, és pár perc után injekcióval elkábított. Ezek szerint, akit a támadáskor megölnek, azok ügyét is mind meg kell szüntetni, hiszen nem lehet tudni, hogy felismerte-e a támadóját a „bizonyossággal határos módon”. Én mindent elmondtam, amit láthattam abban az állapotban, míg az életemért könyörögtem.

F. E. L: Mit éltél át akkor?

R. E.: Ez nem egy kellemes kávéházi beszélgetés volt, hanem egy sokkszerű, váratlan támadás. Ilyenkor nem arra gondol egy megtámadott, hogy a maszk mögött ki lehet, hanem arra, mi lesz, ha a támadója megöli? Nekem a gyermekeim jártak az eszemben, hogy mi lesz velük?

Álmomban sem gondoltam, hogy az áldozathibáztatás ilyen mélyen gyökerezik a társadalomban, döbbenten tapasztaltam, hogy nemcsak a tárgyalásokon, hanem még sokkal kiszolgáltatottabb, intimebb helyzetekben is meg fogom azt tapasztalni.

F. E. L: Például?

R.E.: Előfordult olyan, hogy egy orvos, aki arra készült, hogy pár órával később megműtsön, azt kérdezte, miközben a műtőbe tartottunk, biztos vagyok-e abban, hogy Bene Krisztián követte el a bűncselekményt, ugyanis az ő felesége ismeri a doktor urat, és szerinte egy nagyon kedves ember, egy másik nőgyógyász pedig azt kérdezte, mit tettem azzal az emberrel, hogy így elbánt velem? Ő aztán később elnézést kért, és nem ő volt az egyetlen, aki aztán elszégyellte magát az első reakcióján.

F.E.L: El tudtad fogadni az elnézéstkérésüket?

R.E.: Nem tudom őket hibáztatni, hiszen a szakemberek nincsenek érzékenyítve, nincsen szakmai tréningjük, a legtöbbjük nem tudja, hogyan kommunikáljon egy áldozattal. Néhány sztereotípián kívül, nincsenek eszközeik, ismereteik arra vonatkozóan, hogyan kéne egy támadás áldozatával, egy sértetti tanúval kommunikálni annak érdekében, hogy az áldozatok jobban meg tudjanak nyílni egy kihallgatás során. A  közgondolkodásban pedig még mindig él az az elképzelés, hogy biztos tennie kellett valamit az áldozatnak azért, hogy áldozattá váljon.

Ha nem lenne ez az általános ítélkező attitűd, akkor talán sokkal több áldozat vállalná fel azt, ami vele történt.

Több prevenciós kampánynak kéne lennie és már az iskolában el kellene kezdeni az érzékenyítést, sokkal többet kéne beszélni a bántalmazás természetéről, arról, hogyan viszonyuljunk egy áldozathoz, vagy hogy milyen is áldozatnak lenni. Én úgy látom, hogy nagyon lassan, de elindult egy változás ebben. 

F. E. L: Ehhez az is hozzátett, hogy vállaltad a nyilvánosságot.

R. E.: A döntés nemcsak az enyém volt, családi beszélgetés előzte meg, hiszen őket is érintette, hogy arccal, névvel vállalom a történetemet és mindazt, ami ezzel járt. Sokat köszönhetek a sajtónak és azoknak az újságíróknak, akik végigülték a tárgyalásaimat. Az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy az ügyem ne legyen a szőnyeg alá söpörve, és hogy az áldozathibáztatásról, a rendszerszintű abúzusról, az áldozatok kiszolgáltatott helyzetéről az igazságszolgáltatásban több szó essen a közbeszédben.

F. E. L: Egyes országokban áldozatbarát, sértettcentrikus eljárásra törekednek, míg itthon az igazságszolgáltatás résztvevői sok esetben tovább traumatizálják őket a nem megfelelő és a túl sok kihallgatással. Te össze tudod számolni, hányszor kellett újra és újra felidézni mindazt, ami veled történt?

R. E.: A tárgyalásokkal együtt közel negyvenszer. Az első nyomozás során férfiak kérdeztek ki, aztán amikor a BRFK kiemelt ügyként átvette az esetemet, nő hallgatott ki, de nem igazán volt különbség. Amikor sírtam, lesütött szemmel ültek és várták, hogy abbahagyjam, a jogi képviselőm kérte őket, hogy tartsunk szünetet. Pár héttel a támadásom után, ott ültem katéterrel egy négy és fél órás kihallgatáson.

Változás a megismételt másodfokú eljárás során volt, ami nagyon progresszív volt. Újra kihallgatták a tanúkat, engem, Attilát, valószínű, hogy ez a hozzáállás is kellett ahhoz, hogy ott már minden apró részlet a helyére kerülhessen.

F. E. L: A jogvédők szerint mélyen gyökerezik a magyar joggyakorlatban az, hogy mindig a sértettnek kell bizonyítani, ha történt vele valami. Ezzel egyetértesz?

R. E.: Maximálisan, sokszor úgy éreztem, hogy a jogi képviselőmnek engem kell védenie, nekem kell bizonygatnom, mit tettek velem. Nekem kellett új igazságügyi szakértőt felkérnem ahhoz, hogy alátámassza a jogi képviselőm beadványát, hogy életveszélyben voltam. Azt, amit már az előző két szakértő is kimondott, szakvéleményében leírt, az elsőfokú ítéletben azonban ennek ellenére, súlyos testi sértést állapítottak meg.

F. E. L: Hogy bírtátok anyagilag?

R. E.: Nehezen. Mert nem elég, hogy az áldozat elszenvedi a bűncselekményt, még anyagilag és lelkileg is neki kell viselnie annak következményeit. Neki kell például orvost keresnie a műtéteihez, gyógyszereket fizetni. Csak a kenőcs, amit minden nap kell használnom – feltehetőleg az életem végéig – negyvenezer forintba kerül havonta. Az iratokért is – amiket az iratismertetés után kikértünk, oldalanként 100 forintot kellett fizetnünk, míg a vádlottnak ugyanez ingyen jár. Ez egy több ezer oldalas dokumentumhalom volt, ki lehet számolni, mekkora anyagi terhet jelentett. De enélkül a jogi képviselőm nem tudott volna dolgozni. Az első hónapokban sokat segített az Áldozatsegítő Szolgálat.

F. E. L: Honnan hallottál róluk?

R. E.: Az Áldozatsegítő Szolgálatról a rendőrségnek kellett volna informálni, de ez elmaradt, később egy barátnőmtől hallottam róluk, mint ahogy a kórházban sem mondták 12 nap bent lét után, hogy igényelhetek házi szakápolót. Az Áldozatsegítő Szolgálat az első három hónapban téríti meg a költségeket – ami nekem akkor 1,2 millió volt – ennek egy részét térítették meg. Erre van lehetőségük. Többek között ők irányítottak pszichológushoz, az első jogi képviselőmhöz, ahogy a személyes papírjaim – amiket a támadás során magával vitt az elkövető – beszerzését is ők finanszírozták. Csoportterápiára is jártam hozzájuk, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy valahogy kibírjam az első időszakot.

Erre minden áldozatnak szüksége volna, nemcsak a trauma miatt, hanem mert

a nyomozati és a bírósági eljárás is óriási lelki terhet jelent: a rengeteg kihallgatást, vizsgálatot, megalázó és nem oda illő kérdéseket, helyzeteket nem lehet kibírni, csak ha van mögötted pszichés támogatás, vagy egy szervezet ahová bizalommal fordulhatsz.

F. E. L: A mostani tudásod, negatív tapasztalataid birtokában újra beleállnál a jogi procedúrába?

R. E.: Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont arról beszéltünk ma Attilával, hogy alig merek visszanézni arra, amin keresztül mentem. Akkoriban nem tudtam, hogyan működik Magyarországon az igazságszolgáltatás és annak alkalmazása, ahogyan azt sem, milyen erős a hatalomtól való félelem, vagy hogy mennyi áldozathibáztatással kell majd megküzdenem.

De ennek ellenére mai is ugyanúgy vállalnám, mert nem tudom elképzelni, hogy úgy kelljen élnem, hogy ezt velem büntetlenül meg lehet tenni.

F. E. L: Az is érthető lett volna, ha feladod, ugyanis akadtak jócskán furcsaságok, jogi problémák az eljárás során. Például, amikor Bene Krisztián egy jogerős ítélet után, amely alapján kilenc év letöltendőt kapott – a bevett joggyakorlattal ellentétben – szabadon távozhatott a bíróságról.

R. E.: Igen, míg a vádlott szabadon mászkál, én továbbra is rendőri védelem alatt maradtam. Vagyis nem mozoghattam szabadon, mindig jelentenem kellett a rendőröknek, mikor, kivel, hova megyek. Azt gondolom, ennek fordítva kellett volna történnie. De nem csak szerintem: emlékszem, másnap reggel jöttek a rendőrök és ők maguk sem hitték el, hogy ez történik.

F. E. L: 2013-ban, amikor elindult a nyomozás, aggódtál amiatt, hogy más lesz a megítélése az ügynek, csak mert a gyanúsított egy magas pozícióban lévő, fontos kapcsolatokkal rendelkező férfi?

R. E.: Gondoltam, hogy ez jelenteni fog valamit, de arra nem számítottam, hogy emiatt majd lesz olyan, hogy elfordulnak tőlem egészségügyi dolgozók, hogy hazugnak neveznek, csak mert elmondom azt, ami történt velem. Rémisztő érzés, amikor kénytelen vagy feltenni magadnak a kérdést:

ki fog engem átkötözni, megműteni, igazságot szolgáltatni, ha az erre a feladatra hivatott szakemberek a hatalomtól való félelmükben nem segítenek, azt éreztetik velem, hogy nem vagyok egy fajsúlyú a vádlottal?

Egészen a második másodfokú tárgyalásig úgy éreztem magam, mintha egy díszlet lennék a saját ügyemben.  

F. E. L: Az utolsó ítélet revideálta az első megszüntető határozatot?

R. E.: Semmi sem tudja meg nem történtté tenni azt, hogy ez egyáltalán megszülethetett. Hány olyan ügy lehet, amit ugyanígy megszüntetnek, és nem jut el még bírósági szakaszba sem?

F. E. L: Üzensz valamit az olvasóknak?

R. E: Talán annyit, hogy hallgassák meg az áldozatokat, ítélkezés nélkül. Az ítélkezés a bíróság dolga. Szolidaritást vállalni a bűncselekmény áldozataival, ez a legtöbb, amit tehetnek értük.

Farkas Erika Lina

Képek: Chripkó Lili/WMN