Magyarország 2014. márciusában írta alá az isztambuli egyezményt, ami a nőkkel szembeni erőszak, és a családon belüli erőszak megelőzését és felszámolását célozza meg. Ez egy nagyon szép gesztus, ám sajnos ratifikálás (azaz a nemzeti jogrendszerbe való beemelés) nélkül csupán egy szimbolikus aktus, és nincs befolyása a mindennapokra. Több mint két év telt már el az aláírás óta, mégsem látjuk, hogy továbblépne a történet, mi több, az érzékelhető, hogy a döntéshozók szerint nem is igazán van szükség továbblépésre. Legalábbis erre utal, hogy legutóbb már az Országgyűlés igazságügyi bizottságán sem jutott át az újabb kezdeményezés az egyezmény törvénybe iktatására.

Azt hihetnénk, ennek az az oka, hogy túl sok pénzbe kerülne a végrehajtás (a szakemberképzés, a menedékházak hálózata, az áldozatsegítés intézményrendszere, a telefonos segélyvonalak létrehozása, a szexuális erőszak áldozatainak támogatása, a gyermek tanúk védelme...).

Sajnos azonban nem a pénzhiánnyal indokolják, amiért „parkolópályán tartják” az egyezményt, hanem azzal, hogy nincs rá szükség. Hogy miért? Vegyünk végig három gyakran hangoztatott érvet:

1. (Állítólag) Nem kell az isztambuli egyezmény, mert Magyarországon nem veszélyezteti az erőszak a nőket 

A „nőkkel szembeni nemi alapú erőszak" olyan erőszak, amely egy nő ellen irányul azért, mert nő, vagy amely aránytalanul érinti a nőket. Ilyen erőszakot a hivatalos kommunikáció szerint jelen idő szerint csak „migránsok” követnek el. (Egy múlt keddi közlemény szerint a nőkre „jelenleg a bevándorlás és az azt támogató politikai erők jelentik a legnagyobb veszélyt".)

Ennek az érvnek a megítélése aránylag egyszerű. Elő kell venni a hivatalos bűnügyi statisztikát, ami szerint 2015-ben például a nem magyar állampolgárok által elkövetett szexuális erőszak esetek száma 14 volt, az adott évben összesen elkövetett 355 ilyen cselekményből. Tehát 341 esetben fel sem merült, hogy aki az áldozattá vált nő bugyiját letépte, az ne e lángoktól ölelt táj szülötte lett volna. 

A nőket érő erőszak brutálisan jelenlévő és élő fenyegetés ma Magyarországon, és semmi köze nincs a határvédelemhez vagy az idegenrendészethez.

Egy 2014-es európai felmérés szerint 15 éves koruk előtt, a magyar lánygyermekek 20 százaléka él át fizikai erőszakot, öt százalékuk szexuális erőszakot, 24 százalékuk szexuális- és fizikai visszaélést. Ezen túlmenően a lánygyerekek nyolc százaléka vált áldozatává valamely családtagja által elkövetett érzelmi bántalmazásnak, és 27 százalékuk élt át olyan összetett bántalmazást, aminek része volt a fizikai-, szexuális- és lelki abúzus is.

A legóvatosabb becslések szerint is minden harmadik lánygyerek megtapasztalja élete során az erőszakot a családjában. Ugye, érzitek, hogy ez valami döbbenetesen brutális adat?!

Ha a felnőtt nőket vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy esetükben körülbelül hét százalékos az áldozattá válás aránya. Azt mutatják az adatok (és ezek nem alternatív tények), hogy az erőszak igenis veszélyezteti a nőket Magyarországon.

2. (Állítólag) Túlreagáljuk a kérdést. Ma már olyasmit is erőszaknak tekintünk, ami igazából nem az

Valóban sokat változott az erőszak vagy a zaklatás megítélése. Míg korábban szinte csak azt tekintették erőszaknak, amikor valakit megütöttek, letepertek, megerőszakoltak, ma már tudjuk, hogy az erőszak nemcsak attól erőszak, amit „csinálnak”, hanem attól is, ahogyan azt az áldozat megéli. A korábban már hivatkozott európai felmérés szerint minden ötödik felnőtt magyar nő átéli az alábbi események valamelyikét, és ezek mindegyike olyannak tekinthető, amit ha a nő sértőnek, offenzívnek éli meg, akkor bizony zaklatásnak minősül:

  • kéretlen érintés, ölelés, csók
  • szexuális célzatú megjegyzések, sértő viccek
  • nem helyénvaló randevú meghívások, sértő és tolakodó kérdések
  • a külső megjelenésre vonatkozó tolakodó és sértő megjegyzések
  • bámulás, fixírozás, ami miatt fenyegetve érezte magát a nő
  • nyíltan szexuális tartalmú képek, fotók, ajándékok küldése, mutogatása, amit a nő sértőnek érzett
  • illetlen mutogatás
  • a nőt akarata ellenére pornográf anyagok nézésére kényszerítették
  • sértőnek érzett helytelen közeledés közösségi oldalakon.

Ezek a magatartások a nőket kiszolgáltatott helyzetbe hozzák, védekezésre kényszerítik, befolyásolják azt, hogyan élik a mindennapjaikat, tehát nem megengedhetőek. Férfi esetén sem megengedhető, azonban az is tény, hogy arányaiban sokkal több nő válik áldozatává ilyen magatartásoknak, mint férfi. Európában 83 és 102 millió között van azoknak a nőknek a száma, akik 15 éves koruk után a fenti szexuális zaklatások valamelyikét – általában ezek közül többet is – megtapasztaltak.

Hogy ezt komolyan kell-e venni? Hát, persze! Elég csak arra gondolni, hogy emlékszel-e rá akár évek múltán is, ha valaki a fenti magatartások bármelyikét elkövette ellened. Ha emlékszel, és még hosszú idő után is kellemetlen érzésekkel tölt el a felidézése, akkor ami történt, az zaklatás. És így megengedhetetlen. 

3. (Állítólag) Nem kell nekünk az isztambuli egyezmény, hiszen mi amúgy is mindent megteszünk a nők védelme érdekében.

Aha. Persze. Konkrétan mit is? Hogyan előzzük meg az áldozattá válást? Milyen elérhető ellátórendszerek vannak az áldozattá vált nők számára? Hova lehet fordulni segítségért szexuális zaklatás után? Hogyan biztosítjuk, hogy a büntetőeljárásokban ne alázzák meg, és ne hozzák újfent kiszolgáltatott helyzetbe az áldozatot?

Mi, akik az áldozatoknak próbálunk segítséget nyújtani, elképesztően nehéz helyzetben vagyunk. Vidéken alig van elérhető segítség. Ha egy nőnek nincs gyereke, szinte semmiféle támogatást és segítő szolgálatot nem vehet igénybe. A munkajogi perekben értelmezhetetlennek tartják a fent felsorolt zaklató magatartások értékelését, mi több,

van bíró, aki kedélyesen elviccelődik azon, hogy egy nőnek inkább örülnie kellene, ha a munkahelyi e-mailjei között időnként egy-egy fallosz is előfordul.

Nincs még fél éve, hogy a köztévén adásba került, ahogy kedélyesen elvertek egy asszonyt karikás ostorral. Ezt a felvételt valaki elkészítette, megszerkesztette, adásba engedte, leadta. Anélkül, hogy felmerült volna benne, hogy ez nincs rendben.

Na, többek között ezért kellene ratifikálni az isztambuli egyezményt.

Mert egyetlen ellene szóló érv sem védhető, viszont abban a pillanatban, ahogy hivatkozhatnánk rá, számonkérhetővé válna mindenki, aki a nőket alacsonyabb rendűnek tartja, lenézi, princípiumok mentén karanténba zárja és szabadon zaklathatónak gondolja...

Dr. Gyurkó Szilvia

EBBEN a dokumentumban részletes statisztikákat és bővebb információkat találsz a nők elleni erőszak európai és magyarországi helyzetéről és az isztambuli egyezményről.

Amennyiben segítségre van szükséged, illetve ismersz valakit, aki segítségre szorul, akkor EZ egy hasznos oldal.